Barátaink álságossága a modernkori technológia tükrében – Teljesen idegenek

2016-ban az akkori év egyik legnagyobb filmes sikerét nem várt módon egy olasz alkotásnak köszönhettük. Nem egy előre bejelentett, nagy volumenű moziról beszélünk, nem egy híres film remake-je és még csak nem is képregényfilm. Egész egyszerűen csak egy történet, aminek híre szájhagyomány útján terjedt a nézők között, és amit szép lassan mindenki megnézett a moziban – még az is, aki egyébként ritkábban jár. A közönség és a kritikusok elismeréseit is besöprő film megmozgatta a nézőket, és láthatóan rezonált az, amiről beszélt és az, ahogyan beszélt. Szórakoztató, kioktatást mellőző módon, némi drámai felhanggal, éppen annyi kényelmetlen kérdést feszegetve, amennyi garantálja, hogy az ember gondolkodóba essen a filmet követően. Paolo Genovese Teljesen idegenek című munkája egy eredeti ötleten alapuló darab, mely egy baráti társaság egy közös vacsoráján elharapózó indulatokat állítja középpontba. Az egymást gyerekkoruk óta ismerő emberek az este folyamán izgalmas játékba kezdenek: ki kell rakniuk az asztalra a mobiltelefonjukat, az arra érkező üzeneteket és hívásokat pedig meg kell osztaniuk a többiekkel. Ártalmatlannak tűnik? Ahogy a cselekmény további része bizonyítja: a legkevésbé sem az.

Középosztálybeli férfiak és nők a főszereplői ennek a történetnek, akik a külvilág számára azt mutatják, hogy minden rendben, míg belül küzdenek magukkal, vagy épp párjukkal. A barátaikat vendégül látó pár, Eva (Kasia Smutniak) és Rocco (Marco Giallini) plasztikai sebész és pszichológus – kapcsolatuk, ön- és énképük válságban. Cosimo (Edoardo Leo) és Bianca (Alba Rohrwacher) friss házasok és látszólag minden rendben van velük, a rózsaszín köd még nem oszlott el, a lánynak kétsége sincs afelől, hogy egy jól működő, egészséges párkapcsolatban él. Lele (Valerio Mastandrea) és Carlotta (Anna Foglietta) több éve házasok, nekik a sors már csak csendes tépelődést, a ki-nem-mondás és a megcsalás vágyát adja. Végül pedig, de semmiképpen sem utolsó sorban ott van Peppe, aki újdonsült párjával kellett volna, hogy érkezzen, végül mégis egyedül volt kénytelen csatlakozni a régi barátaihoz. A Teljesen idegenek egyik legnagyobb erénye az, hogy olyan karaktereket vonultat fel, akik ha nem is mindig szimpatikusak, de problémáik révén érdekesek, és gyorsan tudunk találni egyikükkel-másikukkal azonosulási pontot, vagy legalábbis könnyedén rámutathatnak viselkedésükkel a társadalom rákfenéire, illetve akár még ismerősek is lehetnek a szituációk, melyekben benne vannak.

A legnagyobb behúzó ereje azonban a filmnek mégsem ez, hanem ahogyan Genovese kvázi krimi-módjára görgeti a cselekményt és építgeti a feszültséget. A kezdeti kamutelefonhívás után (amit az egyik barát trollkodásának köszönhetünk) lassan kezd elfajulni az egyesek számára már gondolatiságában is kockázatosnak ígérkező játék és az apró-cseprő félreértések lassan fodrozódnak valami olyan felé, amely alapjaiban rengeti meg ezen emberek egymásba fektetett bizalmát. Kicsit olyan, mint a Tíz kicsi néger, ahol lassan, módszeresen mindenki kihullik, konkrét gyilkos azonban nincs, mert – képletesen értve – kicsit mindenki az. Habár a film egy ponton túl már szinte túlzónak hat a sok hazudozással és hamiskodással (persze, mennyivel unalmasabb lett volna az, ha titkok híján az egész játék kudarcba fullad), de mégsem esik át a ló túlsó oldalára, illetve nem válik röhejessé, erről az utolsó jelenetek életszerű keserűsége gondoskodik.

A Teljesen idegenek finoman ugyan, de képes túlmutatni a személyes problémák és konfliktusok tálalásán azzal, hogy ezeket a problémákat – többé-kevésbé – univerzálissá teszi. Erre legjobb példa a film végi fordulat, mely a történetet egészen más megvilágításba helyezi,  – és amely csavar kicsit ahhoz hasonlatos, mint amikor egy krimiben kiderülnek a miértek és a hogyanok. Genovese azonban ezen a ponton mégsem a szigorú társadalomkritikus szerepében tetszeleg, inkább csak rávilágít bizonyos égető problémákra, bizonyos emberi megnyilvánulásokra, melyek, ha köznapinak és bagatellnek is tűnhetnek, de gyorsan kiderülhet, hogy azzal talán legjobb barátunkat sértjük meg. Peppe figurája abszolút kulcsfontosságúnak minősül tehát, hiszen ő az, akiről a film végére kiderül: a saját neméhez vonzódik, és amely titkot sokáig magában tartott, illetve saját magának sem volt hajlandó beismerni. Miután egy telefoncsere folytán egy másik barátra terelődik a gyanú, és őt kezdik el a „meleg” szó különböző, pejoratív értelmű szinonimáival illetni, a férfi már csak kiábrándulva, keserű szájízzel tud színt vallani. A lepel lehullt a társaságról. Mire a film elér erre a pontra, már a társaság nagy része lelkileg zilálttá vált, felszínre kerültek a piszkos kis hazugságok és mindenki pőrén, leharcoltan néz maga elé. A rózsaszín felhőben úszó pár férfi tagjáról kiderült, hogy más nőnek is vett ékszert, sőt, kétszeresen is apa lett, a házigazda felesége pedig éppen vele kavar. A társaság, amely pár órával ezelőtt még azon viccelődött, hogyan lehet valaki annyira hülye, hogy meghagyja a telefonjában a szeretőjével való beszélgetését, és durrogtatta a szexista kiszólásokat, már csak száját tudja tátani arra, hogy közülük valaki végig hazudott a nemi identitásáról. Csak a barátságosság és megértés bizonytalan álcája marad, amelyen azonban Peppe már átlát. Köszöni szépen, ebből az álságosságból nem kér.

A befejezés, a záró képsorok azonban mindezt felülírják, amellyel Genovese mintha valamelyest enyhíteni akarná a filmjének végkicsengését. A telefonos játék nem történt meg, mindenki visszatér a maga hazugságába és a maga életébe. Gondolkodóba ejtő, hogy miért ezt a megoldást választotta a rendező, és miért nem vitte végig azt, amit elkezdett, miért érezte erősebbnek, helytállóbbnak ezt a végszót. A hazugságok nyilvánvalóan ugyanúgy ott maradnak, épp csak kimondatlanul, viszont mintha ez ráerősítene a „törlés” funkció kényelmességére, mely a telefonok sajátja. Kitörölhető, tehát nincs semmi baj. Teljesen megnyugtató befejezés így sincs, hiszen tudjuk, a hazugságok egy idő után mindig kibuknak, viszont az ember óvatosabbá válik a telefonjával. Valamelyest más a helyzet a Goda Krisztina által rendezett BÚÉK-kal (amely a Teljesen idegenek magyar újrája), ami nem teszi semmissé a dolgokat, viszont még így is képes a maga módján egy optimistább lezárást kerekíteni. Döme (az eredetiben Peppe) elvarrja a szálakat az ún. barátaival, akik előtt nem merte felvállalni saját magát, majd boldogan hívja fel szerelmét azzal, hogy indul hozzá. Az addig rózsaszín álomvilágban élő lány (az eredetiben Bianca, itt Fanni) átmegy a szomszédba újévet ünnepelni, miután kidobta az eljegyzési gyűrűjét, a félszeg fiú (ő új karakter az eredetihez képest) pedig szerelmet vall a lánynak, akibe titokban szerelmes volt. Goda Krisztina olvasatában tehát a képmutatás leleplezése arra legalább jó lehet, hogy az ember végre tisztán lát és ezt a saját előnyére fordítja. De mondhatjuk úgy is: az igazság megtisztít és felszabadít. Új esélyt ad a boldogságra. Ennek fényében többszörösen is adekvát változtatás volt a rendező részéről, hogy a cselekményt éppen szilveszter éjjelére tette, amely alkalomkor a legtöbbször fogadkozunk mind magunknak, mind környezetünknek.

Mindezeket figyelembe véve nem nehéz látni azt, hogy mi volt olyan kapós ebben a történetben annyira, hogy immáron tizenkettő(!) remake-je született. Három év alatt nem kis szám ez, lássuk be. Túl azon, hogy a közösségi média és az okostelefonok teret hódítottak szerte a világban, a felállás relatíve egyszerűsége és egyetemessége kínálja magát arra, hogy még többen elmondják ezt a történetet kicsit a maguk stílusára, szájízére formálva. Ez az a fajta elbeszélés, amihez nem szükséges technikai truváj – csak néhány tehetséges színész és a sokszor lehengerlő forgatókönyv, amely már adott tényező. A többi pedig már csak tényleg rajtunk múlik: hogy hülyének nézzük-e a szereplőket amiért belementek ebbe a játékba, vagy hogy megfogadjuk, őszintébbek leszünk-e ezt követően a környezetünkkel. És: magunkkal.

Kónya Sándor írása

Kiemelt kép: Jelenet a Teljesen idegenek című filmből (Fotó: imdb)