„Azzal van dolgom, amit elém dob az élet” – sztárstaféta Márkus Lucával

Balettosként lépett először színpadra és már gyerekként magával ragadta a szereplés varázsa. Mindig erre a pályára készült, de nem esne kétségbe, ha nem lenne színház. A pandémiát jól viselte, végre volt ideje kicsit fellélegezni és rácsodálkozni apró dolgokra, amik mellett mindig elment a dolgos hétköznapokon. A stream lehetőségének is örült, mert így a nagyszülei is láthatták a színpadon. Az idei évadban folyamatosan dolgozik, ha éppen nem játszik, akkor forgat. Most éppen a Sirály főszerepére készül, de nyolc másik darabban is szerepel. Márkus Lucával beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Márfi Márk volt, aki téged kérdezett: Márkus Lucától kérdezném, hogy ugye azért nevet is ott a Babylon folyó partján?

Márkkal egyetemi osztálytársak voltunk, szeretem őt, de ritkán találkozunk, ezért nagyon örültem, hogy tőlem kérdezett. Azért kellett pár perc, mire leesett, hogy mire gondol. A rendes lányok csendben sírnak című előadásban a fő zenei motívum Boney M.-től a Rivers of Babylon. Ez a szám a darab egyik meghatározó jelenetéhez kapcsolódik, amikor Hilda elmeséli a vele történt borzalmakat. És igen, üzenem Márkónak, hogy nevettünk is a próbafolyamat során, sok üdítő pillanat volt, még ha ez furcsának is tűnik egy ilyen megrázó darabnál. A humor sok helyzeten átsegíti az embert, a mi esetünkben is szükség volt rá, hiszen nagyon megterhelő lelkileg minden nap újra és újra átereszteni magunkon ezeket a szövegeket. Azt hiszem, hogy csak akkor lehet eljuttatni a befogadó közeghez a három nő történetét, ha tényleg azt érezzük, hogy ezek velünk megtörténtek, de legalábbis megpróbáljuk elképzelni és abból megszólalni. Annak ellenére, hogy ez egy nyomasztó és súlyos anyag, nagyon jó élmény volt, és jó hangulatban teltek a próbák. Csodálatos volt együtt dolgozni Kiss Marival és Balázsovits Edittel.

Látszott a bemutatón is, hogy szimbiózisban léteztek a színpadon. Neked mennyire fontos ez az előadás?

Nagyon, de mindhármunknak fontos állomás, pedig eléggé különböző szakaszon vagyunk a pályánkon és az életünkben egyaránt. A szimbiózissal jól fogalmaztál, mert tényleg hihetetlenül együtt vagyunk. De ehhez kellett a rendező, Paczolay Béla, a dramaturg, Kovács Kriszta és az egész csapat, akiknek köszönhetően azt éreztem, hogy minden a helyén van. Jókor, jó helyen, jó emberek találkoztak és mindenkinek az ügye volt, hogy fontos dolog szülessen, ami megérinti az embereket. Mert kell ezekről beszélni. Van felelőssége is, hiszen megtörtént eseményekről szól, és ami nagyon ritka, hogy női szemszögből. Nem egy férfihoz képest szólalsz meg, hanem ahogy nőként te látod az eseményeket.

Te melyik kategóriába tartozol, aki már óvodában is verseket mondott, vagy aki később jött rá, hogy ez a pálya vonzza?

Az elsőbe. Hamar kiderült a családom számára, hogy óriási mozgásigényem van és keresek minden helyzetet, amikor szerepelni lehet. Hatéves koromtól jártam klasszikus balettra, 12 éven át. Ez eléggé meghatározta a gyerekkoromat, ennek köszönhetően elég korán találkoztam a színpadi létezéssel. Érdekes, hogy most, ha visszaemlékszem, amellett, hogy szerettem azt a közösséget és felszabadító érzés volt közöttük lenni, megláttam a csapatban létezés felelősségét is. Mint ahogy azt is, hogy dolgozni kell ezerrel, kitartónak kell lenni, hogy ahol számítanak rám, mindig ott kell lennem. A balettnál nem lehet lébecolni, tisztában kell lenned a tested minden porcikájával, a határaiddal, és azokat állandóan feszegetned kell. Nagyon izgalmas dolog ebben a kötött műfajban megtalálni a saját szabadságodat. Sokáig a balett volt a középpontban, de 8 évesen elkezdtem színjátszó körbe járni, aztán 9 évesen játszottam először színházban. Ott dőlt el minden. A színpadon felismertem a játék lehetőségét, és azt is, hogy élvezem, hogy ezt nézik emberek. Megtetszett a komplexitása, az, hogy ott bármi lehetséges, hogy bármilyen lehetek, annyiféle helyzetet megélhetek, amire száz élet sem lenne elég.

Más foglalkozás nem is érdekelt?

Ha jól emlékszem, fél évig akartam virágárus lány lenni, mert megnéztem a My Fair Ladyt, egy másik félévben meg régész, de ezek hamar elszálltak. A színház pedig mindig biztosan ott volt, tudtam, hogy azzal dolgom van. Tudatosan választottam a drámatagozatos gimnáziumot és készültem az egyetemre.

Simán bejutottál?

Elsőre felvettek. Furcsa, mert nem tudom, mennyire lehet ezt a folyamatot simának nevezni, ez is inkább a jó csillagzat függvénye. Mert függ attól, hogy kinél felvételizel, milyen napod van, hogy milyen anyagot viszel, hogy hogyan érzed magad a bőrödben…

Volt B terved?

Nem. Azt tudtam, hogy ha nem vesznek fel, akkor biztos, hogy nem megyek el mondjuk a bölcsészkarra, csak azért, hogy elmondhassam, hogy egyetemre járok. Ez nem volt opció számomra, és a szerencsére a családom sem erőltette. B tervként kimentem volna Franciaországba nyelvet tanulni, és a következő évben megpróbáltam volna ismét.

Gyakorlaton a Vígben voltál, nyilván ebben közrejátszik, hogy Hegedűs D. Géza és Marton László voltak az osztályfőnökeid. Az mennyire egyértelmű, hogy a diploma után szerződtetik az embert?

Nem egyértelmű. A mi esetünkben ráadásul sok minden borult, ami addig hagyománynak volt mondható, a mi 5 évünk alatt minden megtörtént. Akkor már nem is Marton László döntött arról, hogy ki kerül oda, hanem Eszenyi Enikő, ő nézte rendszeresen a vizsgáinkat. Azokat hívta el, akikre kíváncsi volt. Feleződött az osztály, ez sem volt egyszerű időszak. De engem már Rudolf Péter szerződtetett. Ilyenkor ez nyilván annak a függvénye, hogyan teljesítesz, hogyan tudsz illeszkedni a társulatba, milyen veled dolgozni, van-e szükség olyan alkatra, mint a tiéd, és még sok-sok tényezőt felsorolhatnék.

Hogy érzed magad a társulatban?

Szeretek itt lenni. Az a két év, amíg a gyakorlatomat töltöttem itt, nem volt zökkenőmentes, láttam a problémákat is. Ezekkel számomra is nehéz volt együtt létezni, de közben meg erős kötődés is kialakult a társulat irányába. A portástól a díszítőkig mindenkinél olyan energiákat éreztem, ami berántott. Csapatjátékos vagyok, fontosabb számomra, hogy kikkel lehet együtt dolgozni, minthogy nekem milyenek a lehetőségeim. Persze azok is fontosak, de egy rossz csapatban nagyon jó szerepeket játszani kevésbé izgalmas számomra.

Ha már csapat: az egyik kollégád komoly kirohanást rendezett nemrég a közösségi oldalán. Neki köszönhetően derült ki az is, hogy a következő bemutatódnál, a Sirályban nem az eredeti szerepedet játszod és vetkőzni is fogsz. Hogy élted meg ezt a helyzetet?

Nem nagyon szeretnék ebbe belemenni, mert sokkal összetettebb a dolog, mint ami kikerült az emberek elé. Azt gondolom, hogy ez egy alkotó csapat belső magánügye. És mivel nem tudok azonosulni a kollégám lépésével, ennek megfelelően én sem szeretnék erről nyilvánosan párbeszédet indítani. Kellemetlen szituáció az ilyen, de előfordul, mint ahogy előfordult már korábban is, hogy egy rendező cserél, vagy ragaszkodik az elképzelt koncepcióhoz, és annak megfelelően hoz döntést.

Eredetileg Mása lettél volna, de te kaptad meg Nyina szerepét. Mondhattál volna nemet?

Biztos mondhattam volna, és gondolkodtam is rajta, de valójában nem akartam nemet mondani. Én azt éreztem, hogy tudok a rendező elképzeléseivel menni, elképesztően inspiráló próbafolyamat volt ez. Másrészről nem volt idő azon gondolkodni, hogy akarom-e csinálni, bementem a próbára, és egyszerűen megkaptam a feladatot. Azt gondolom – és az egyetemen is 5 évig arra neveltek -, hogy a feladatra kell koncentrálni, és az előadást kell szolgálni.

Akkor benned nincs rossz érzés ezzel az egésszel kapcsolatban?

Már nincsen. Volt két hétig, de a helyére tettem magamban a dolgokat. Itt van egy grúz rendező, akivel nagyon akarok dolgozni. Itt van egy anyag, amihez hasonló nem sokszor van az ember életében. Itt van egy csapat, akivel jó együtt próbálni. Nekem ezt meg kell csinálni, ez van most a szemem előtt. Ezek nehéz helyzetek, tudom, de benne van a pakliban. A meztelenség kapcsán pedig nem azon van a hangsúly, hogy én levetkőzöm ebben a jelenetben, hanem azon, hogy akit játszom, az adott pillanatban eljut odáig, hogy leveszi a felsőjét. Nyina kiszámíthatatlanságát, szabadságát, és pimaszságát próbáljuk megmutatni, és ennek ez is része. Ezzel kapcsolatban pedig nincs rossz érzésem. Nyilván a balettos múltam miatt is bennem van, hogy a testemre munkaeszközként tudok tekinteni, nem feszengek ezen a helyzeten. Félreértés ne essék, nem vágyom a meztelenségre, nekem is vannak határaim, de máshogyan gondolok az ilyen helyzetekre.

Hol szeretnél tartani 5 év múlva?

Amíg szívesen megyek be a Vígbe, addig szeretnék itt maradni. Nem ragaszkodom dolgokhoz, nincsen szerepálmom, nem ábrándozok arról, hogy kivel dolgoznék együtt, hagyom, hogy jöjjenek a dolgok és hiszek abban, hogy minden valami miatt történik. Az élet minden területén hiszek a sorsszerűségben. Ez az izgalmas ebben, hogy azzal van dolgom, amit elém dob az élet. Hallgatok a megérzéseimre, és figyelem magamat. Addig fogok ragaszkodni egy közeghez, ameddig ott jól érzem magam, ameddig azt érzem, szükség van rám. Ezt leszögeztem magamnak, amikor kijöttem az egyetemről.

Sokat dolgozol, de ha éppen nem játszol, akkor mivel kapcsolódsz ki?

A zene az mindig kell, állandóan hallgatok valamit. Szeretek főzni, egyre bátrabban kísérletezek. Szívesen gondoskodok másokról, ez az egyik szeretetnyelvem. Van, hogy csak úgy sütök valamit, és beviszem a színházba a kollégáknak. De nemcsak a praktikus része érdekel, hiszen a főzés is egy alkotói folyamat, szeretek elveszni a részleteiben. Tulajdonképpen minden élethelyzetben a kreatív alkotás lehetőségét keresem. Minden olyan tevékenység, ahol számít, hogy én hogyan vagyok jelen, ahol saját magamból adhatok valamit, az kielégít. Szomorú lennék, ha nem lenne színház, de akkor is találnék valamit, ami érdekelne.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Hermányi Marianntól kérdezném, hogy jobb-e úgy castingolni, ha előtte elesel a rollereddel?

Kiemelt kép: Márkus Luca (fotó: Vígszínház)