Március 16-án debütált a székesfehérvári Vörösmarty Színházban a Jókai Mór nagyívű történelmi tablójának, A kőszívű ember fiainak színpadi változata. Az előadásról a teátrum igazgatójával, a darab rendezőjével, Szikora Jánossal beszélgettünk.

Nagyon sűrű az idei évada, először Debrecenben, majd az Operaházban rendezett, most dolgozik először a saját társulatával. Várta már ezt a munkát? 

Nagyon! Az íróasztalomon négy kupac tornyosult előttem augusztus végén, a soron következő munkáim. Amikor a Ruszalkának a kellős közepén voltam, azzal párhuzamosan készült a Kőszívű adaptációja.

Ahogy haladtunk előre az időben, egyre több kérdés kezdett el feszíteni: éreztem, hogy ez az anyag izgalmas és érdekes lesz, de nehezen állt össze bennem, hogy az elképzelésemet hogyan fogom a színházban összerakni, mert annyi a helyszín, annyira szerteágazó a cselekmény… Mi lesz majd az a színpadkép, amivel ezt olyan gördülékenyen, olyan pergőn, mint ahogy a regényben történnek az események, a színpadon is meg tudom valósítani? Akkor szúrt szemet hál’ istennek, hogy a jelenet-vázlatokban van egy dolog, ami valahogy állandóan előkerül, ez pedig a lépcső. Ez a motívum bontotta ki bennem tulajdonképpen azt a térelképzelést, amivel aztán végül az egész előadást fel tudtam rakni a színpadra. 

Jelenet A kőszívű ember fiai című előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)

Mi az apropója a darabválasztásnak? 

Valószínűleg eszembe sem jutott volna, ha 6 évvel ezelőtt nem találkozom egy másik 1848-as történettel, aminek kifejezetten fehérvári vonatkozása van. Ez Sobor Antal Perelj, uram! című regénye, amely egy Székesfehérvárhoz közel eső kis faluban, Csákberényben játszódik 1849-ben, és megtörtént eseményeket dolgoz fel. A cselekmény két szereplőjét, egy katolikus és egy református papot  Nagyimándfőutcáján kivégezték és temetetlenül otthagytak elrettentésül a császáriak. A falu lakói a mai napig megemlékeznek erről a tragédiáról. Az író özvegyétől kaptam meg ezt az anyagot, és megcsináltam a színpadon,  sőt, később egy televíziós filmváltozat is készült belőle Ítélet és kegyelem címmel. Ennek kapcsán szembesültem azzal, hogy ez az 1848/49-es világ mennyire más volt, mint amit mi gondolunk.

Ha azt mondom, hogy 1848. március 15., akkor mi jut eszünkbe? Az iskolai ünnepélyek, a kokárda, meg Petőfi. És még ehhez jönnek a lassan sablonba merevült ünnepi kellékek, de hogy emögött mi is történt valójában, hogy hogyan is nézett ki az a Magyarország, amiben kirobbant a forradalom, ez valahogy elsikkad. Érdemtelenül, mert egy végtelenül összetett, bonyolult, színes és érdekes világ volt ez. Tehát ezzel való foglalatoskodás közben jutott az eszembe, hogy ha engem ez ennyire érdekel, akkor nem kellene újra megnézni A kőszívű ember fiait? Újraolvasva szembesültem azzal, hogy maga a regény mennyire más, mennyivel gazdagabb, mennyivel sokrétűbb és szellemesebb, mint az az emlék, amit én A kőszívű ember fiairól, mint egy kötelező olvasmányról őrzök magamban. Nagyon bízom abban, hogy a mi előadásunk ezt az alapvetően előítéleteken alapuló idegenkedést le fogja bontani és a regény talán újra a  fiatalok egyik kedvenc olvasmányává válhat.

Az új átirat – melyen Ön is dolgozott – műfaji megnevezése romantikus színmű, mit jelent ez pontosan? 

Ez jelenti egyrészt a romantika minden kellékét, az érzelmességét, az indulatait, az indulatok végletességét és szélsőségességét, másrészt a cselekmények nagyon sokszor túlhajszolt, akciógazdag mivoltát. Én azt hiszem, hogy ez eléggé pontos megfogalmazás, mert hűen adja vissza azt, amire az előadás törekszik.

Egy nagyívű családregényről beszélünk, hogyan lehet a sok karaktert és történetszálat követhetően megjeleníteni a színpadon? 

A jelenetek füzére elég sok gondot okozott. Hogyan lesz ez a végtelenül  szerteágazó cselekmény majd követhető a színpadon a nézők számára? Azt, hogy jó munkát végeztünk-e, azt majd a közönség dönti el. Én mindenesetre most az első tapasztalatból merítve mondom, úgy érzem, hogy sikerült követhetővé tenni ezt a bonyolult történet, és ami különösen fontos számomra, átélhetővé is.

Jelenet A kőszívű ember fiai című előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)

Jókai az 1848/49-es forradalomnak állít emléket a regénnyel, középpontjában a nemzet függetlenségért vívott harca áll. Ez a témafelvetés hogyan tud ma is aktuális lenni Ön szerint? 

Maga a téma más dolgokat mozgat meg az emberben, például a fiatalokban. A darab főszereplői, a kőszívű ember fiai egy végrendeletet kapnak a kezükhöz mindjárt a regény elején, és ezzel – egy ma divatos szóval élve – kapnak egy életpálya modellt is. Készen kapják, nem javaslatként, hanem elvárásként, és mégis folyamatosan ellene cselekszenek. Vagy azért, mert a véletlenek úgy hozzák, vagy saját akaratból és elhatározásból. Hogy ez az életpálya módosulás miért és hogyan történik, és hogy ennek mi a következménye, azt gondolom, nagyon érdekes a fiatalok számára. Az ő életük is sorsdöntő választások sorozata: hova megyek iskolába, milyen szakmát választok, hol helyezkedek el. Az életük ezen szakaszában csupa olyan döntés előtt állnak, amelyek aztán meghatározzák az egész sorsukat. Az, hogy ezek a választások mennyire külső kényszer, mennyire szülői befolyásolás, mennyire rábeszélés eredményei, vagy pedig egy szuverén, belső elhatározásból fakadnak… ezek azt gondolom elég érdekes kérdések egy fiatal számára is.

Baradlayné karaktere igazi ideál – minden tettét a gyermekei iránti végtelen szeretet és hazája iránti odaadása motiválja. Hogyan bontakozik ez majd ki a darabban? 

Az az igazság, hogy pont ez a szál az, ami a legkevésbé dramatikusan ábrázolódik a regényben. Selmeczi Bea dramaturg, íróval azzal kellett szembesülnünk, hogy a regény erre drámai jelenetek sorát nem kínálja, Jókai ezt nem írta meg. Leírt helyzeteket, vele kapcsolatos gondolatokat, ötleteket, elképzeléseket, amelyek Baradlayné körül forognak, de konkrét jeleneteket nem írt le.

Végül az a megoldás született, hogy Baradlayné minden fontos választásnál jelen van, befolyásolja azt, és utána ott marad a lelkiismeretfurdalásával, hogy vajon jól tette-e mindezt. Persze a válasz igen, de a kétség az megmarad. Érdekes módon ez egyetlen fiúnál kap gellert, és ez pedig Jenő. Ő nem úgy érez, ahogy az anyja szeretné, Jenőt nem lehet irányítani. Az egyetlen félreismert figura, hiszen valójában belőle lesz a hős, egy olyan tett által, amit az anyja soha nem nézne ki belőle. Ez egy nagyon érdekes szála a regénynek, az önmagát feláldozó Jenő, és az ő anyjához való viszonya, egészen különleges vonulata ez a könyvnek, amit azt gondolom, hogy sikerült átemelni a színpadra is.

Szikora János A kőszívű ember fiai című előadás premierjén (Fotó: Vörösmarty Színház)

Milyen volt a próbafolyamat? 

Tegnap tettem le a lantot, tegnap volt az első előadásunk közönség előtt. Nagyon pontosan tudtam, hogy mit szeretnék csinálni, így a folyamat nem volt tele tépelődéssel. Ugyanakkor a színészekkel való találkozás az mindig egy kicsit átrajzolja az első elképzeléseket, ahogy az ő szájukon megszólal egy szöveg, az nagyon sokszor átírásra készteti a dramatizálót, vagy átgondolásra a rendezőt. Tehát a színészek érdekes módon úgy a munka kétharmadában átveszik az irányítást és olyankor az embernek igazából azt kell figyelnie, hogy az ösztöneik és személyiségük mit diktál, és ha jót akar, akkor ezt kell követnie.

Kiknek ajánlja elsősorban az előadást? 

Mindenkinek ajánlom, aki számára fontos az, hogy az a Magyarország ahol most élünk, az miért olyan, amilyen, milyen volt a múltja és abból a múltból milyen jövő következhet.

Kiemelt kép: Szikora János (Fotó: Berecz Valter)