„Azt hiszem, most a helyemen vagyok” – Interjú Figeczky Bencével

Figeczky Bence 2017-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, majd egy éven keresztül a Szegedi Nemzeti Színház társulatához tartozott. 2018 óta a tatabányai Jászai Mari Színház tagja, legutóbb a Tesztoszteronban láthatta a közönség, vasárnap pedig a Vonat elé leguggolni című előadás premierén tapsolhatunk neki. A fiatal színészt eddigi és legújabb szerepeiről, jövőbeni munkáiról kérdeztük, az interjúból pedig az is kiderül, hogyan készül fel egy huszonéves srác egy Asperger-szindrómás karakter megformálására.

2018 óta vagy a tatabányai Jászai Mari Színház társulatának tagja. Hogyan jött a felkérés?

Rengeteg jót hallottam róluk korábban, láttam is az előadásaikat, nem volt ismeretlen előttem a társulat. A színház maga pedig olyan képet adott, amit Magyarországon csak kevés. Abszolút vonzónak tűnt számomra, a sors pedig úgy hozta, hogy pont akkor kerestek meg, amikor eljöttem Szegedről. Leraktak elém egy évadtervet, remek szerepekkel, így egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, hogy igent mondjak-e.

Ezek szerinte abszolút nem bántad meg, jól érzed magad?

Igen. Szerencsére eddigi életem során mindenhol jól éreztem magam, az óvodától kezdve egészen mostanáig. (mosolyog) De az is igaz, hogy ennyire otthonos még sehol sem volt, azt hiszem, most a helyemen vagyok.

Az elmúlt két évből van kedvenc szereped, előadásod?

Mindegyikben van valami, ami miatt nagyon szeretem. Minden szerepben más a kihívás, mások a nehézségek és a könnyebbségek, így egyet kiemelni nem tudok. De A kutya különös esete az éjszakában című előadásunkat kifejezetten szerettem, a szerep nagysága és nehézsége miatt. Az a darab remek visszaigazolás volt számomra, hogy hol tartok, milyen kondícióban vagyok színészileg. Jó volt újra és újra megmászni a hegycsúcsot.

Annak az előadásnak a főhőse egy Asperger-szindrómás srác. Hogyan készült fel erre a szerepre?

Első körben sokat foglalkoztam magával a regénnyel, amiből született a szövegkönyv. Mark Haddon, a szerző elég jól leírja, hogyan gondolkozik egy spektrumzavaros fiatal: hogyan állnak össze a dolgok a fejében, milyen logika mentén éli a hétköznapjait. Számunkra, akiknek nem ilyen beállítású az agyunk, ez elsőre nagyon furcsa, szinte követhetetlen. De ha sikerül megértened, akkor egy nagyon átlátható rendszert kapsz. Ezután különböző pszichológiai, pszichiátriai anyagokat olvasgattam, dokumentumfilmeket, egész estés filmeket néztem.

Mint például az Esőember?

Azt a filmet szándékosan kihagytam, pont azért, mert annyira ikonikus alkotás, hogy mindenkinek az jut eszébe, ha azt mondják Asperger-szindróma. El akartam kerülni, hogy a két szerep között párhuzamot vonjanak, de utólag belátom, hogy ez lehetetlen volt: az összes cikkben, kritikában megemlítették! (nevet) Végezetül pedig van egy blog, az „Autista vagyok”, ahol Aspergeres fiatal felnőttek számolnak be a mindennapjaikról, a nehézségeikről. Általuk eléggé átfogó képet kaptam a spektrumzavaros emberekről, a mimikájukról, a gesztikulációikról, a mozgásukról. Ebből a rengeteg anyagból gyúrtam össze a „saját” Aspergeremet.

Ennek a szerepnek már a felépítése is elég nehéznek és megterhelőnek hangzik.

A próbafolyamat alatt végig mérlegelnünk kellett, hogy mi a hasznos, mi segít és mi hátráltat. Azt is tudni kell, hogy bár vannak bizonyos tünetek, tünetegyüttesek, amelyek az összes esetre ráhúzhatók, de az Asperger-szindrómások is nagyon sok mindenben különböznek egymástól. Pontosan úgy, mint ahogyan mi is: köztünk is sok hasonlóság van, akár kultúrában, akár habitusban, de a személyiségjegyeink mégis különböznek. Eleinte furcsa is volt próbálnom és játszanom, teátrálisnak éreztem magam, de aztán találkoztam igazi Aspergeressel, és kiderült, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen reál-színjátszás.

Nemrég mutattátok be a Tesztoszteron című előadást. Mesélnél kicsit a történetről és a karakteredről?

A darab hét férfiről szól, akik egy meghiúsult esküvő helyszínén vannak – mondjuk úgy – összezárva, és fel akarják göngyölíteni az ügyet, hogy mi és miért történt. Én Tretént játszom, a Muzsikás Tévé újságíróját. A menyasszony – aki csak említés szintjén szerepel az előadásban – egy híres zenekar énekesnője, az én karakterem miatta érkezik az esküvőre. Csak hogy a menyasszony lesmárolja ezt az újságírót, ami miatt hatalmas tömegverekedés alakul ki. Engem csak azért mentenek ki, hogy számon kérhessenek. Roppant humoros darab, amely gyakorlatilag a férfitársadalom elé állít görbe tükröt. Karikatúraként mutatja be, hogy mit gondolunk magunkról, hogyan látjuk a nőket, akik pedig ezáltal rólunk, férfiakról kapnak egy képet és talán saját magukról is. Az előadás különlegessége, hogy Illés (Horváth Illés, a rendező – A szerk.) azt találta ki, hogy az egyes felvonásokat élő zenével kössük össze: Balázs Fecó-számokat játszunk Zságer-Varga Ákos átdolgozásában. Király Attila dobol, Maróti Attila basszusgitározik, Jászberényi Gábor a billentyűs, én pedig szólógitározom. Emellett felváltva éneklünk, attól függően, hogy melyik szerepnek van éppen akkor a kifutása. Ez még izgalmasabbá teszi az előadást.

Milyen volt a közös munka Illéssel?

Nem volt egyszerű. A próbafolyamat tulajdonképpen a keresgélésről szólt, főleg a forma és a nyelv tekintetében. Ez az előadás azért nehéz, mert mind a heten végig színen vagyunk benne. Egy drámában általában kettes, hármas, maximum négyes zártjelenetek vannak, ritka a tömegjelenet. Ez a Tesztoszteronban már a második perctől kezdve megdől. Emiatt még nagyobb koncentrációt igényelt, mellette pedig zeneileg is képezni kellett magunkat. Király Attila életében nem fogott a kezében dobverőt, ahogy Maróti Attila sem basszusgitározott azelőtt, ők abszolút a nulláról kezdték. Kemény meló volt, de megérte, a bemutatóra már élvezettel tudtuk belevetni magunkat a közös zenélésbe.

Számodra mi a darab legfőbb üzenete?

Az, hogy mi, férfiak és a nők különbözőek vagyunk, sosem fogjuk megérteni egymást száz százalékosan. De ez így van jól. Nagyon fontos, hogy ez a két szerepkör tudjon egymást kiegészítve működni. Valamint arról is sok szó esik az előadásban, hogy napjainkra mennyire felborult a „rend”: a férfiak egyre femininebbek, a nők egyre maszkulinabbak. Ennek az okait is boncolgatjuk.

Hamarosan újabb bemutatótok lesz, a Vonat elé leguggolni, amely egy nagyon izgalmas József Attila-történetnek tűnik.

Azt kutattuk, miként lehet megszólítani a mai kor emberét úgy, hogy a magyar irodalom egyik, ha nem a legnagyobb alakjáról szóló történet mindenki számára befogadható legyen. Végül azt találtuk ki Czukor Balázzsal, a rendezővel közösen, aki egyébként a darab írója is, hogy nem magáról József Attiláról fogunk mesélni, hanem párhuzamot vonunk egy mai fiatal problémái, életeseményei és a költőéi között. A főszereplő srác egy öngyilkossági kísérletet követően bekerült a pszichiátriára, a történet kezdetén innen engedik ki. Otthon van már pár napja, de nem mer kimenni az utcára, de a külvilág szép lassan betüremkedik ebbe a biztonságosnak vélt közegbe. A szerelmi életét, a barátaival, az anyjával való kapcsolatát, vagy éppen az iskolájával való viszonyát mind megmutatjuk egyetlen szobában, a mai korban, úgy, mintha ez a fiatal srác írná a József Attila-költeményeket. De nem csak versként hangzanak el ezek a sorok, gondolatok, hanem slam, illetve rap formájában is.

Még be sem mutattátok ezt a darabot, már megtartottátok a soron következő olvasópróbáját.

Pontosan, vasárnap meglesz a Vonat elé leguggolni bemutatója, másnap már próbáljuk a Ha elállt az eső című kortárs, ausztrál darabot. Ez egy nagyon izgalmas családdráma, amely az 1950-es évektől kezdve, egészen 2039-ig játszódik. Arról szól, hogy egy család hogyan hurcolja a sérelmeket, fájdalmakat, a titkokat generációkon keresztül, hogyan lehetetlenítik el a szülők sérelmei az utódokat akár párkapcsolat, akár a szülő-gyermek viszony kialakításában. Nagyon masszív, gyomorba vágó, érzékeny, igazán éles történet, kifejezetten várom már. Az évad végén pedig a Részegeket mutatjuk be Sebestyén Aba rendezéseben.

Kiemelt kép: Figeczky Bence (fotó: Színház- és Filmművészeti Egyetem)