Csabai Csongor friss diplomásként a tavalyi évadban szerződött a Jászai Mari Színházhoz, ám a tatabányai közönség már azt megelőzően is találkozhatott a nevével a színlapon, ugyanis a fiatal színész a gyakorlati éveit is itt töltötte. Az elmúlt két és fél év alatt számos nagyszerű alakítást láthattunk tőle, a klasszikus és kortárs drámairodalom alakjainak is a bőrébe bújt. Évad elején Peremartoni Krisztina, a Városmajori Szabadtéri Színpad művészeti tanácsadója különdíjában részesítette az idei Szemle Plusz versenyprogram keretén belül látható Hóhérokban nyújtott alakításáért. Szeptemberben a Gloria című darabja Deanjeként tapsolhattunk neki, ennek az előadásnak a kapcsán ültünk le vele beszélgetni.

Hadd kezdjem azzal, hogy gratulálok az évad elején kapott díjhoz. Mit jelent számodra egy ilyen elismerés?

Természetesen az embernek mindig jól esik, ha elismerik a munkáját, azt jelenti, hogy figyelnek rá. Ez egyben jó visszaigazolás és a jövőre nézve támogatást is ad, főleg, hogy még a pályám elején vagyok. Erősíti bennem, hogy figyeljek a munkámra és arra, hogy milyen lehetőségeim vannak még, miket tudok kihozni magamból.

Már az egyetemi éveid alatt a Jászai Mari Színházban játszottál, ahol igen szép szerepek találtak meg. Miért éppen Tatabánya?

Kicsit röstellem, de az egyetemi éveim alatt nem volt a térképemen ez a színház, nem igazán ismertem a társulatot. Guelmino Sándor, a Jászai Mari Színház művészeti vezetője rendezett nálunk egy vizsgaelőadást, a Hullámtörést, ott ismerkedtünk meg. Szerettünk együtt dolgozni, és negyedév végén érdeklődött, hogy milyen terveim vannak a jövőre nézve. Addig csak a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszottam, végül úgy alakult, hogy a teljes ötöd-, vagyis a gyakorlati évemet a Jászai Mari Színházban tölthettem.

Csabai Csongor és Bartos Ági a Gloria című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Egyértelmű volt számodra, hogy a diploma megszerzése után ide szerződsz?

Részben igen. Abban biztos voltam, hogy gondolkodnak bennem, lesz munkám Tatabányán, még ha csak szabadúszóként is. Viszont a Jászai társulata nagyon kicsi, és a színházak gazdasági helyzete sem engedi meg, hogy nagy létszámban foglalkoztassanak embereket, éppen ezért fenntartottam magamnak a tévedés jogát. Nem szerettem volna elhitetni magammal, hogy mindenképpen társulati tag leszek, egy részem folyamatosan visszafogott, és azt mondogatta, hogy ha nem így lesz, akkor sem dől össze a világ, akkor is csinálni kell tovább a dolgom. Persze, egy másik részem nagyon bízott benne, hogy szerződést ajánlanak, így azonnal igent mondtam.

A drámairodalom több nagy előadásában is játszottál: voltál Mozart az Amadeusban vagy éppen Nick a Nem félünk a farkastól-ban. Ezek egy fiatal színész számára igen jó lehetőségnek tűnnek.

Igen, valóban azok. Ráadásul az Amadeus főszerepét még egyetemistaként játszhattam el, és hihetetlenül jól esett, hogy ezzel a feladattal engem bíztak meg. Most visszatekintve, nem érzem úgy, hogy mindenben pontos volt az alakításom, de ez az én saját magammal vívott örökös harcom. Szerintem egy kezdő színésznél fontos megnézni, hogy mennyi terhet bír el, ezért is vagyok nagyon hálás ezekért a szerepekért, amelyek itt találnak meg. Emellett azt érzem, hogy a társulaton belül is folyamatosan építenek engem.

Figeczky Bence, Csabai Csongor és Urbán-Szabó Fanni a Gloria című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Kritikus vagy magaddal szemben?

Rettenetesen. Ezért sem szeretem visszanézni magamat felvételen, de néha, mondjuk egy felújításkor kénytelen vagyok. Anthony Hopkins fogalmazott úgy, hogy ő azért nem nézi vissza magát, mert akkor elvárásai lennének magával szemben. Na, nekem e nélkül is vannak! Mindent azonnal és tökéletesen akarok megcsinálni, és ha nem sikerül, szorongani kezdek, befeszülök. Ami viszont jó, hogy azt érzem, minél többet dolgozom a társulattal, minél több izgalmas feladat talál meg, annál jobban jönnek le rólam ezek a dolgok. A magammal szembeni szigorúság soha nem fog elmúlni, de a szorongásom már sokat oldódott.

Az idei évad is izgalmasan kezdődött számodra. Az első bemutatótok egy kortárs drámaíró, Branden Jacobs-Jenkins szatírája, a Gloria volt, amely rettentően sok kérdést boncolgat. Nekem többek között a képmutatás jutott többször eszembe az előadás nézése közben. Számodra mi a legfontosabb mondanivalója?

Az, hogy rengetegszer megyünk el egymás mellett azért, mert a saját érdekeinket akarjuk képviselni. Egy olyan világban, mint a mai, a közösségek egyre jobban tűnnek el, nincs együtt dolgozás vagy építkezés, mindenki saját magának akarja kikaparni a gesztenyét. Csak azért akar felkerülni a ranglétra tetejére, hogy kényelmesen hátra dőlve vagy éppen köpve-rúgva tekintsen le onnan. Engem már az egyetem alatt nagyon érdekelt, hogy ha egy közösségben felüti a fejét a toxikusság – akár csak 2-3 emberen keresztül –, az hogyan és miként formálja át az adott csapat gondolkodását. A Gloria szereplői közül szerintem senki sem szerethető igazán, ami nekem azért is fura, mert én nem tudnék úgy dolgozni, ahol azt érzem, hogy nem szeretnek. Biztosan menekülnék egy ilyen környezetből, főleg, hogy a darabban látjuk is, hogy mi lesz a közösség sorsa. Valaki lehúz 15 évet anélkül, hogy előrébb tudna jutni, majd egyszer csak bekattan.

Csabai Csongor és Pilnay Sára a Gloria című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

A darab egy nagyon pontos látleletet ad a fiatal generációról, pontosabban görbe tükröt tár eléjük. Talán nem releváns a kérdés, hiszen te színészként meglehetősen sokat dolgozol, de valóban ilyenek lennének a húszas éveikben járó fiatalok?

Alapvetően igen: én is látom a környezetemben, hogy mindent ez a piaci gondolkodást hat át. Minél gyorsabban, egyszerűbben, minimális befektetett munkával akar mindenki meggazdagodni. Ez a generáció eltölt 1-2 évet egy adott munkahelyen és ha nem azt kapja meg, amit várt, akkor gondolkodás nélkül vált. Az én állapota sokkal fontosabb lesz, mint a közállapot, a közösségre senki nem gondol, csak arra, hogy neki jó legyen. Persze, a mentálhigiénia fontos dolog, és azt sem akarom elvitatni, hogy ha valami nem fér bele az én morális értékembe, akkor amellett igenis ki kell állni. Csak nem mindegy, hogy hogyan: vitatkozva vagy egy olyan kommunikációt létrehozva, amelyben nincs helye a bántásnak vagy a sérelemnek. De nem akarok nagyon negatívnak tűnni, mert hiszem, hogy vannak olyan közösségek, amelyek próbálnak összetartani és az általuk képviselt értékeket együttesen tovább vinni, és amelyek kilökik magukból az olyan kígyóviselkedést, mint ami a Gloria szereplőit jellemezi. Én szerencsére eddig csak jó közösségekkel találkoztam.

Az általad megformált Dean egy olyan karakter, akivel nézőként ugyan több ponton lehet együtt menni, de a végén mégsem ő lesz az igazi erkölcsi győztes a darabban. Egy nagyon erős kettősség jellemzi őt.

Igen, ő egy igazi billegő állam. (nevet) Dean szerintem sokat hazudik magának. Egyfelől azért megy el Gloria bulijába, mert megsajnálta, de közben Kendrának is igaza van, amikor azt vágja hozzá, hogy csak azért ment el, hátha lesz ott egy vezető, akihez hajnalig dörgölőzhet. Dean egyszerre számító és megalázkodó, aki nem képviseli saját magát, sokkal inkább a túlélés a stratégiája. Magával is elhiteti, hogy jóban volt Gloriával, és az irodában történt tragédia csak ezt erősíti benne. Rettenetes módon tudja sajnáltatni magát, azt hiszi, hogy a traumáról is csak ő képes hitelesen beszélni, mert ő a tragédia egyedüli túlélője. Ezek miatt a kettősségek miatt volt nehéz megfogni őt.

Csabai Csongor és Bartos Ági a Gloria című előadásban (Fotó: Sipos Zoltán)

Visszatérve ahhoz, hogy kritikus vagy magaddal szemben: ha nehezen találsz fogást egy karakteren, az kihívással tölt el vagy befeszülsz tőle?

Teljesen változó. Van, amikor befeszülök, és azt érzem, hogy nincs kiút, de van, hogy élvezem a kísérletezést. Deannel kapcsolatban még vannak kételyeim, a testem és a hangom ott van, de belül azt értem, hogy hiányzik még néhány csavar, ami tökéletesen tudja működtetni ezt az egészet.

Ahogyan a legtöbb szereplő, úgy Dean sorsa is meglehetősen nyitott marad az előadásban. Te hogyan látod az ő jövőjét?

Szerintem összeroppan. Ahogyan ő fogalmaz, „kijön belőle ez a PTSD”, így vélhetően az egész életét szorongásban éli le, az sem kizárt, hogy a pszichiátriát is megjárja. Egy olyan ember, mint Dean csak úgy tudna kijönni abból a helyzetből, amibe került, ha teljesen más utat választana, de ő ugyanabban maradt benne. Nem adja fel az írás iránti álmait, noha véleményem szerint nem jó író. Ez be is bizonyosodik azzal, hogy kiadták ugyan a könyvét, de nem lett nagy siker, így ez még inkább erősítette a traumáit. Magával is elhiteti, hogy különleges, és senki nem értheti, hogy ő mit élt át, ezért gondolja azt, hogy a könyve is be fog futni. De mivel ez nem történt meg, ő is egyre mélyebbre süllyed. Én egyébként színészként nagyon élvezem, ha megmutathatom, mit gondolok az adott karakterről, és azt is, ha ennek egy része már a néző fantáziájára van bízva. Ez mindig nagyon izgalmas dolgokat szül.

Kiemelt kép: Csabai Csongor (Fotó: Sipos Zoltán)