„Az utóbbi időben több olyan szerep is megtalált, amiben valamilyen hendikeppel rendelkező karaktert kell alakítanom” – interjú Ódor Kristóffal

2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán, a diploma megszerzése után vidékre, a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződött. Három évvel később a Budaörsi Latinovits színház hívta társulatába, 2017-ben pedig innen igazolt át a Centrál Színházhoz. Az elmúlt két évadban olyan darabokban láthattuk, mint a Kísértetek vagy a My Fair Lady, de arca a tévéképernyőről is ismerős lehet, ugyanis szerepelt a 200 első randiban, a Bogaras szülőkben, és ő a FEM3 Café egyik műsorvezetője. Most a Mozsár Műhelyben futó Egy tenyér, ha csattan című előadás kapcsán beszélgettünk vele. Interjú Ódór Kristóffal.

A Centrál Színház társulatának tagja vagy, az Egy tenyér, ha csattan pedig a Mozsár Műhelyben van, hogy jött a felkérés?

Több kör lezajlott, mire engem választottak, mert eredetileg Bán Bálint játszotta volna az én szerepemet, de úgy alakult, hogy ő nem tudta mégsem vállalni, ekkor merült fel az én nevem. Amikor megkérdezték, hogy van-e kedvem hozzá, akkor egyből rávágtam, hogy abszolút, de nem voltak egyszerűek a körülmények. Erdeős Anna, a darab rendezője Bécsben él, és úgy tudta megoldani, hogy júniusban próbáltunk két hetet, illetve szeptemberben még hármat, a bemutató pedig októberben volt. Én júniusban pont a Bonnie és Clyde-ot próbáltam a Városmajori Szabadtérin, és el kellett döntenem, hogy bevállalom-e, hogy két teljesen más produkción dolgozzak egyszerre. Nem tudom, hogy még egyszer vállalkoznék-e erre, mert kegyetlen volt (mosolyog). Délelőtt hat órás próbák a Mozsárban, este a másik darab, a kettő között pedig szöveg-, tánc- és koreográfiatanulás.

Az Egy tenyér, ha csattan egy regényadaptáció, rengeteg szöveg van benne, főleg Erikának, de nekünk is, nagyon ott kellett lennie az embernek fejben, mert különben nem tudott hozzátenni a próbához. Megterhelő volt az a két hét, de én nagyon szeretem ezt az előadást, szerintem egy tök jó dolog lett belőle, nagyon örülök, hogy bevállaltam.

Nagyon sok idő telt el a két próbaidőszak között, ez nehezítette a munkát?

Érdekes volt, mert azt gondoltam, hogy úgyis elölről kell kezdeni szeptemberben majd mindent, mert nem fogunk emlékezni, de ez nem így volt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ez nagyrészben Dávid Áronnak, a darab asszisztensének köszönhető. Ez egy kis színház, kis költségvetés, ő a mindenes: díszit, kellékezik, hozza a jelmezeket. A próbák alatt írt mindent, ki honnan jött be, mit vett föl, mit tett le… nagyon részletesen és pontosan, és ez sokat segített abban, hogy ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgyhogy meglepően jól működött így is, hogy két részletben próbáltuk. Kicsit tartottam ettől, de nem volt gond.

Annával ismertétek már egymást?

Évfolyamtársak voltunk a Színműn, csak ő bábszakon. Tehát ismertem, de még nem dolgoztam vele.

Könnyen megtaláltátok a közös hangot?

Mondhatni, igen. Amiatt, hogy egyszerre két darabot próbáltam, egy kicsit azt éreztem, hogy nem tudok ott lenni 100%-ig, Anna meg egy irgalmatlanul pörgős csaj, így néha volt olyan, hogy azt gondoltam, nem bírom azt a tempót, amit ő diktált (nevet). Sokszor van az, amikor először dolgozol valakivel, hogy meg kell bíznod benne: ha valamit nagyon mond, és te színészként mégsem tartod annyira fontosnak, akkor is hinni kell neki, mert ő kívülről látja az egészet. Muszáj, hogy ez a fajta bizalom meglegyen a rendezővel, és ez bennem ki is alakult gyorsan. Pozitív élményként könyvelem el a próbafolyamatot (mosolyog).

Mesélsz a darabról, meg a szerepedről?

Az utóbbi időben több olyan szerep is megtalált, amiben valamilyen hendikeppel rendelkező karaktert kell alakítanom, ez is köztük van. A Bonnie és Clyde-ból Clyde egy pszichopata, akárhonnan is nézzük, érdekes ívet kellett benne bejárni. Aztán forgattam két sorozatot is, az egyik a 200 első randi, amiben egy aspergeres fiút játszom, aki kicsit zárkózott, nem tud például szociálisan közlekedni, de közben meg a számokban és a statisztikákban tök jó. Ezt a karaktert nagyon szerettem. Utána a Bogaras szülőkben egy PTSD-s exkommandós voltam, majd jött az Egy tenyér, ha csattan, amiben egy skizoid, monomániás, tévképzetekkel küzdő, fotografikus memóriával rendelkező srác vagyok. Ez azt jelenti, hogy ha például ránéz egy könyv egy oldalára, akkor vissza tudja szó szerint mondani, mert látja képként a fejében.

Igazából ekörül bonyolódik a cselekmény, mert ezzel a képességével benevez egy tévés műveltségi vetélkedőbe. A hübrisz maga, ami miatt bekövetkezik a tragédia, az az, hogy ezenkívül nem kapott ő az életben semmit, és ez sem igazi tudás, hanem inkább egy torzulás, amiből igyekszik a lehető legtöbbet kihozni. Mégsem érzi azt, hogy ő egy hasznos eleme a társadalomnak, hogy bármit is hozzátesz ehhez a világhoz. Mellette van a felesége, aki a fogyasztói társadalom tipikus megtestesítője: állandóan a tévét nézi, földhözragadt és elég naiv is. Nagyon erős kettejük kontrasztja, szerintem ezt próbálja a cím is visszaadni.

Hogyan?

Nagyon megtévesztő a magyar fordítás, ezért én kértem is, hogy tegyünk bele a darabba egy részt, ami utal az eredetire. Amikor nekem azt mondták, hogy Egy tenyér, ha csattan, akkor nekem a pofon jutott eszembe azonnal.

Nekem is.

Pedig nem erről van szó. One Hand Clapping az eredeti címe, ez azt jelenti, hogy „Egy tenyér, ha tapsol”. Én azt gondolom, hogy azért ez, mert mindketten valamit nagyon szeretnének, de mégis elmennek egymás mellett, amikor a dolgoknak össze kellene érnie, akkor egyedül maradnak, nem értik meg a másikat. Az én karakteremet mondjuk nehéz is megérteni, mert egy pszichotikus, paranoiás, skizofrén… mindenféle gondok vannak vele. Ez egy nagyon jó szerep, azért gondolom így, mert a darab elejétől kezdve lehet benne valami nagyon konkrétat játszani, amit a néző még nem tud hova tenni, csak azt látja, hogy furcsa. A végére áll össze, hogy ja, hogy ezt tervezte végig ez a csávó, hogy ez ezért ilyen… ez nem egy közismert történet, mint például a Hamlet, így a nézők általában nem ismerik a végét, amiben van egy nagy csavar. Ez tök jó, mert bátran lehet benne bármit csinálni szinte, a végén úgyis ki fog derülni, hogy mi miért történik. Csak az embernek tudni kell, hogy ő mit játszik.

Az elején egyből ráéreztél, hogy ezt a szerepet a végére kell folyamatosan kibontani?

Itt kell nagyon az, hogy a rendezővel megértsétek egymást, mert ennek egy közös dolognak kell lennie. Ő látja, hogy mi fér bele, mi sok, mi kevés. Egyáltalán, hogy milyen legyen ez a figura. Azon szoktunk nevetni, hogy az én színészi metódusom a kívülről kifelé (nevet). Arra értem, hogy meg kell találni bizonyos gesztusokat, testtartást, ami aztán visszafelé is működik, azaz építi a karaktert. Ennél a szerepnél ki kellett találni például annak a gesztusát, hogy milyen az, amikor a fotografikus memóriáját használja. Ezen sokat kellett dolgoznunk, mert azt akartuk, hogy konkrét legyen, de közben egyszerű is. Nehéz ezt szóban érzékeltetni, de ha eljönnek megnézni, akkor azonnal látni fogják, hogy mire gondolok.

Azt már én találtam ki, hogy a karakter legyen egy kicsit kényszeres is. Nem bírja elviselni, ha hozzáérnek, azonnal meg kell törölnie a tenyerét egy kézfogás után. Egyedül a felesége az, akivel nem viselkedik így, tulajdonképpen egy burokban élnek. A vetélkedőben kérdezik tőle, hogy mi a hobbija, és azt válaszolja, hogy a felesége, és ez így is van, csak vele törődik, semmi más nem érdekli. Nagyon érdekes figura.

Látszik, hogy nagyon szereted ezt az előadást.

Vannak olyan előadások, amiknél az ember reggel felkel, és tudja, hogy este azt fogja játszani, akkor valahogy az egész napja arról szól. Mindent úgy csinál napközben, hogy tudja, este 7-kor ott kell lennie fejben, és meg kell lenni a megfelelő energiamennyiségnek és koncentráltságnak, hogy meg tudja azt csinálni. Az Egy tenyér, ha csattan, ilyen.

Aki eddig látta az ismerőseim közül, mindenkinek tetszett. Szeretem az ilyen fajta színházat, amikor nincs igazából szcenika, technika, hanem van egy kisebb tér, és ott kell hatást elérni, ilyenkor az ember egyszerűen nem tud másra hagyatkozni, csak a kreativitására. 100 ember fér be, és nagyon közel is vannak a nézők, egy méterre játszunk tőlük, ettől még jobban beszippantja őket a történet. Másfél óra az egész, de nagyon intenzív és sűrű. Anna tök jó zenéket választott hozzá, Philip Glass dallamok szólnak benne végig. Nagyon kreatív és szórakoztató az egész előadás, a végkifejlet pedig kicsit sokkoló, de kell hozzá.

Mohai Tamás hogy csatlakozik a történethez?

Mi Szabó Erikával egy-egy szereplőt játszunk, ő viszont legalább nyolc karaktert jelenít meg: műsorvezető, élősködő költő, aki beköltözik hozzánk, de ő a tévében látható ló is például (nevet). Rettenetesen szórakoztató, ahogy ezeket megoldja.

Jól tudom, hogy volt egy közönségtalálkozótok is?

Igen. Egy Anthony Burgess szakértő elhozta a diákjait, és akik még a nézők közül érdeklődtek, ott maradhattak az egyik előadás után. Rengeteg kérdés merült fel, másfél órát beszélgettünk még a darabról.

Ez ilyenkor beépül? Használnak a színészek valamit belőlük később?

Igen. Egy külső szemlélő mindig revelatív tud lenni, pár jó kérdés el tud gondolkodtatni, és lehet, hogy az egyik hatására a következő alkalommal másképp csinálok valamit. Én mindig is híve voltam ennek, Miskolcon, ott voltam szerződésben három évig, szívesen csináltam színházi beavató előadásokat, és az ottani beszélgetésekből is sok minden beépült később.

Benne leszel a Call Girlben is, ez a Mozsár következő bemutatója. Viszont a szereplők között nem láttam a neved, amikor utána néztem. 

Ez egy érdekes történet (nevet). Nyáron megismerkedtem Spáh Dáviddal a Bogaras szülők forgatásán. Mondta, hogy csinál egy monodrámát Mészáros Piroskával, és hogy szüksége lenne a segítségemre hozzá. Vetítések lesznek a darabban, és kellene forgatni ehhez egy kicsit, mondtam egyből, hogy miért ne, elvállaltam. Elejtette, hogy teljes testfestést tervez benne, de én ezt nem hittem el, még akkor sem, amikor mondta, hogy gyúrjam ki magam, van egy hónapom rá. Végül kiderült, hogy ezt ő teljesen komolyan gondolta, és amikor mentem a forgatásra, akkor rám festettek egy öltönyt.

Piroskának volt egy főnöke, aki tetszett neki, én fogom ezt a „jócsávót” játszani a felvételeken. Még nem láttam, hogy milyenek lettek a felvételek, de igyekszem elmenni a premierre, ott majd kiderül. Így vagyok benne, vetítve leszek majd (nevet).

Kiemelt kép: Ódor Kristóf Fotó: Sárosi Zoltán