Az örökség súlya – Elolvastuk Moa Herngren új regényét

Az őszi Margó Fesztiválra jelent meg magyarul Moa Herngren családtörténeteket bemutató sorozatának harmadik kötete, Az örökség, amelyet a szerző saját maga mutatott be a Nemzeti Táncszínházban. 

Az örökség Herngrentől megszokottan egy érzékenyen megrajzolt családtörténet, amely nem a nagy drámák, hanem a mindennapi élet apró repedései mögött rejlő érzelmi mélységeket tárja fel. Már az első oldalak sejtetik a feszültséget: egy temetésen járunk, ahol a három testvérből kettő feljelentést tett a harmadik ellen. Ez a megrázó helyzet nem csupán a múlt sérelmeinek végpontja, hanem az elhallgatásokkal, félreértésekkel terhelt testvéri kapcsolat mélyebb rétegeinek kezdete is. Herngren a tőle megszokott módon a felszín mögé néz: nem ítélkezik, hanem megmutatja, hogyan vezethet a ki nem mondott fájdalom és az érzelmekről való hallgatás olyan pontra, ahonnan már nincs visszaút – vagy talán mégis.

A történet középpontjában három testvér, Ullis, Andrea és Rasmus áll. Apjuk halála után ismét összegyűlnek a gyermekkori otthonukban, hogy megünnepeljék édesanyjuk születésnapját – ám valójában mindannyian a saját bizonytalanságaikkal, titkolt csalódásaikkal érkeznek. A legidősebb, az idealisztikus és impulzív Ullis negyvenes éveire sem találta meg a helyét, sem a világban, sem a családban. Andrea ezzel szemben az örök „mintagyerek”: pedáns, fegyelmezett, és mindenáron rendet akar teremteni – még akkor is, ha épp ez a törekvése okozza a legnagyobb feszültségeket. Rasmus, a legfiatalabb, sokáig igyekszik kívülálló maradni, de ahogy a konfliktusok felszínre törnek, egyre világosabbá válik, hogy ő sem bújhat ki a szerepe elől.

Herngren bravúrja abban rejlik, hogy nem egyetlen perspektívát kínál. Ahogy korábbi regényeiben is, itt is ugyanazokat az eseményeket látjuk különböző nézőpontokból, és ezzel feltárul, milyen törékeny és sokszínű az igazság. Andrea nézőpontja kezdetben racionális, szinte józan szervezőerőnek tűnik, ám ahogy később Ullis és Rasmus szemével látjuk őt, hirtelen egészen más fénytörésben jelenik meg. Nem válik sem hibátlanná, sem ellenszenvessé – csak emberivé. És ez a regény egyik legnagyobb ereje: hogy a szereplők nem tipikus jók vagy rosszak, hanem hozzánk hasonló, esendő, érző emberek.

Az örökség alapvető témája nem csupán a testvériség, hanem az emlékezés. Mit jelent, ha három ember teljesen másképp emlékszik ugyanarra? Mennyire bízhatunk a saját emlékeinkben? A múlt itt nem stabil alap, hanem folyamatosan alakuló, átértelmeződő élmény, amely minden szereplő számára mást jelent. Ahogy a történet halad, az olvasó újabb és újabb darabokból próbálja összerakni a három testvér közös, mégis külön világát.

Moa Herngren különösen érzékenyen ábrázolja a családi dinamikát: az anyai szeretet olykor túlfojtó, máskor távolságtartó gesztusait, az apai titkok súlyát és azt, hogyan válik a szeretet olykor mérgezővé. A szülők saját gyengeségei generációkon át hatnak, anélkül, hogy bármelyikük valódi szándéka az lenne, hogy kárt okozzon. A regény egyik fontos kérdése éppen ez: lehet-e szeretni valakit úgy, hogy közben ne sértsük meg? És ha sértünk – van-e út a megbocsátás felé?

Herngren korábbi műveiben, A válás és Az anyós lapjain már megmutatta, mennyire érti a hétköznapi ember lelki vívódásait. Ott a házastársi kapcsolat és a szülő–gyermek viszony állt a középpontban; most azonban az emberi kapcsolatok talán legösszetettebb formáját, a testvériséget vizsgálja. Bár stílusában és szerkezetében követi az előző két kötetet, Az örökség mégis tágasabb és mélyebb: nemcsak egy-egy viszonyt, hanem egy egész családi hálózatot tár elénk.

A regény finom iróniával, mégis kíméletlen őszinteséggel mutatja meg, hogyan tart össze egy család akkor is, amikor már szinte lehetetlen együtt maradni. Az örökség érzékeny tükör, amely arra késztet, hogy végiggondoljuk, mi az, amit mi is továbbviszünk a múltból – akár akaratlanul is. És bár a könyv nem ígér feloldozást, mégis felkínálja annak a lehetőségét, hogy a megértés talán fontosabb, mint az igazság.

Moa Herngren: Az örökség (Syskonfejden), ford.: Pap Vera-Ágnes, Helikon Kiadó, 512 oldal
Kiemelt kép: Moa Herngren: Az örökség (Szerzőportré: Anna-Lena Ahlstrom)