N. Nagy Zoltán már első regényével, a 2019-ben megjelent Keselyűvel rövid időn belül kivívta magának az olvasók elismerését. Trilógiájának nyitókötete egy kegyetlen sorozatgyilkost adott a világnak, a történetben nagy jelentőséggel bíró irodalmi szál pedig meglehetősen eredetinek hatott a műfajon belül. A folytatásra ugyan a megszokottól hosszabb ideig kellett várni, a harmadik rész – amely már a szerzőt felkaroló GABO Kiadónál látott napvilágot – szinte rekordsebességgel érkezett a könyvesboltokba. N. Nagy Zoltánnal a szerzővé válásról, a kezdeti és későbbi nehézségekről, a hazai krimik helyzetéről is beszélgettünk, de szóba került az a regény is, amelyen jelenleg dolgozik, és amelynek megjelenése a Könyvhétre várható.  

Végzettséged szerint közgazdász vagy, de ha jól tudom, korábban nyomozóként is dolgoztál. Ez a két szakma első ránézésre meglehetősen távol áll egymástól.

Közgazdasági szakközépiskolába jártam, ahonnan egyenes út vezetett az egyetemre. Közgazdászként multinál és más vállalatoknál is dolgoztam, majd jött egy lehetőség, amit megragadtam. 2007 környékén  a rendőrség és a Vám- és Pénzügyőrség (mint a NAV elődje) nyomozóhatósága is emberhiánnyal küzdött, ezért kívülről, az „utcáról” is be lehetett kerülni. Csak annyi volt a feltétel, hogy jogász vagy közgazdász végzettsége legyen az illetőnek, mert pénzügyi és gazdasági nyomozókat kerestek. Jelentkeztem, felvettek, de 7-8 év után besokalltam és otthagytam.

Mi volt a sok?

Egy nyomozói munkánál teljesen mindegy, hogy az elkövető milyen típusú bűncselekményt követ el, ugyanazokat az intézkedéseket kell vele szemben foganatosítani. Egy idő után egy olyan pszichés terhet rakott rám, amitől teljesen kiégtem. Érzéketlenné váltam: hiába sírt előttem valaki, én csak azt vártam, mikor mehetek már haza. Személytelenné vált az egész, elvesztettem a kötődésemet. Amikor erre ráeszméltem, azt mondtam, hogy köszönöm, nekem ennyi elég is volt a nyomozói munkából.

Ekkor határoztad el, hogy krimiket írsz?

Igen, de nem teljesen. Gyerekkorom óta nagyon szeretek olvasni és írni – ez a kettő nálam mindig is kézenfogva járt. Középiskolás voltam, amikor Magyarországra megérkezett a szerepjáték-őrület a M.Á.G.U.S. és a Kaland-Játék-Kockázat-könyvek képében, és már akkor írogattam saját sztorikat magamnak, amik fantasy környezetben játszódtak. Persze, a krimiket is szerettem, mindig is érdekeltek a büntetőügyek, és szerencsére az ez iránti érdeklődésem az említett kiégés ellenére is megmaradt, ezért egy idő után evidens volt számomra, hogy az írási iránti vágyamat abban teljesítem ki, hogy kitalált bűnügyekről írok. De hozzá kell tennem, hogy nem vagyok főállású író, jelenleg adótanácsadóként dolgozom.

Cserháti Éva, Baráth Katalin és N. Nagy Zoltán a Könyvfesztiválon (Fotó: GABO Kiadó)

Nem féltél krimit írni? Ezt csak azért kérdezem, mert szerintem krimit írni a legnehezebb, hiszen a történetnek egyszerre kell nagyon valóságosnak,  mégis jól felépítettnek és csavarosnak kell lennie.

Örülök, hogy ezt te mondtad ki! Más műfajban valóban sokkal kötetlenebbül lehet írni akár a cselekmény, akár a szereplők tekintetében, egy kriminél viszont nem. Az olvasó rejtélyre, játékra vágyik: arra, hogy olvasás közben az ő fejében is különböző verziók szülessenek, mert rá akar jönni a megoldásra. Ezt mindenféleképpen jól kell felépíteni: az első jelenettől meg kell tervezni, hogy kiszámíthatatlan legyen, de az olvasó is jól szórakozzon. Szerintem az nem jó krimi, ami nem von be legalább annyira, hogy ne akarj törekedni a megoldásra. Emiatt nagyon kötött a műfaj, nem lehetnek benne logikai bukfencek.

Ennek ellenére nekem gyakran van olyan érzésem, hogy a magyar krimi piaca kezd telítetté válni, többen megpróbálkoznak az írásával, mint kellene. Te mennyire követed nyomon a hazai helyzetet?

Figyelemmel követem. A Keselyűt 2017-ben írtam meg – de csak két évvel később jelent meg –, és mielőtt neki kezdtem volna, bementem a könyvesboltokba körülnézni, hogy mi a helyzet kortárs magyar krimi fronton. Akkoriban nem volt túl nagy a kínálat: Lőrincz L. László, Kondor Vilmos és Réti László – nagyjából ennyi. 2020 környékén azonban történt egy robbanás, mostanra valóban sokszereplőssé vált a piac. Egyes vélemények szerint kell a minél több krimi, mert így tud egyenrangúvá válni a szépirodalommal. Én viszont azt gondolom, hogy ez kontraproduktív is lehet, ha a minőség rovására megy. Jómagam igyekszem minden kortárs magyar krimit elolvasni, akiket különösen szeretek, az Cserháti Éva, Hidas Bence és Cserhalmi Dániel.

Cserháti Éva, Baráth Katalin és N. Nagy Zoltán a Könyvfesztiválon (Fotó: GABO Kiadó)

A Keselyű című köteted először az azóta megszűnt Twister Médiánál, a kiadó előző évi [bekezdés]-pályázatának győztes regényeként debütált. Mit jelentett számodra akkoriban ez az elismerés?

Fontos lépés volt az életemben, hiszen addigra már szinte minden magyar kiadónak elküldtem a kéziratot, de 90 százalékától választ sem kaptam. Éppen ezért volt jó visszaigazolás a díj: ha úgy tetszik, ez volt az első mérföldkő, hogy onnantól kezdve már nem csak a fióknak fogok írni, hanem ráléphetek erre a pályára. E nélkül nem tartanék itt.

Több krimiszerző (pl.: Cserhalmi Dániel, Szántó Dániel, Baráth Katalin) is magánkiadásban vagy kisebb kiadóknál jelentette meg az első regényét, mára azonban a legsikeresebb írók között szerepelnek, akikre igen nagy kiadók csaptak le. Hiszel abban, hogy egy jó regény híre szájhagyomány útján is el tud terjedni?

Igen. Az első két könyvemnél főleg olvasóktól érkeztek csak visszajelzések, illetve a moly oldalán láttam, hogy jó értékeléseket kapott. Ez biztosan hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen figyeltek fel rájuk és olvasták el őket. Amikor már látszott, hogy a harmadik könyvem nem a Twister Media-nal fog megjelenni, a szakmából kaptam egy fülest, hogy a GABO Kiadó esetleg érdeklődik a sorozat iránt.

Pikk-pakk meg is állapodtatok?

Leginkább arra voltak kíváncsiak, hogyan állok a harmadik résszel. Hosszasan beszélgettünk, és abban maradtunk, hogy addig nem ígérnek semmit, amíg el nem olvassák a harmadik regény kéziratát. Szerencsére tetszett nekik és erre a kötetre megállapodtunk. Ezt követte a megjelenésig egy nagyjából 6-8 hónapos folyamat, amely alatt sikerült visszaszereznem az első két könyv jogait, így a GABO Kiadóval abban maradtunk, hogy mind a három részt újból megjelentetik, hiszen addigra a Keselyű és a Madárember is szinte teljesen elfogyott. Ez számomra jó visszajelzés volt, hogy jó helyre kerültem, mert azt éreztem, hogy a kiadónak fontosak az olvasói igények. Ráadásul a minap jelezték, hogy szeretnék, ha még sok krimit írnék nekik, mire mondtam, hogy én is ezt szeretném. Nagyon jól érzem magam a kiadónál, abszolút a pályafutásom legjelentősebb mérföldkövének tartom, hogy hozzájuk kerültem.

N. Nagy Zoltán (Fotó: GABO Kiadó)

A második részre több mint 4 évet kellett várni, és a Madárember utószavában írod is, hogy alkotói válságba keveredtél. Ezen hogy sikerült túllendülni?

A Keselyű megírása előtt három olyan szövegem is született, amelyet soha senkinek nem fogok megmutatni, azok maradnak a fiókban. Amikor viszont a Keselyű megjelent, onnantól kezdve éreztem, hogy most már nem csak magamnak írok, és éreztem az olvasói igényt is a folytatásra. Ez remek dolog is lehetne, de bennem inkább a megfelelési kényszert hozta felszínre. Arra gondoltam, hogy nem írhatok rosszabbat, mint az első, különben elhal az érdeklődés. Közben beütött a Covid is, a 3-4 éves gyerekem éppen akkor élte a dackorszakát, a párommal keveset aludtunk – ez mind egy írói válságban csúcsosodott ki. Viszont: volt egy olvasóm, Lővei Albert, aki lélegeztetőgépen feküdt a kórházban, és onnan írt nekem sms-ket, hogy ne adjam fel az írást, ő már nagyon várja a folytatást, az én könyvemet olvasta akkor is. Ez nagyon megérintett és egyben észhez is térített, hogy ha ez az ember ott fekszik bent és bármelyik pillanatban meghalhat – szerencsére nem így történt, ma is kiváló egészségnek örvend, és azóta az egyik legjobb barátom  –, akkor én nem tehetem meg, hogy abbahagyom. Onnantól kezdve gyorsabban ment az írás, és a harmadik regény is viszonylag hamar elkészült. A mostani, amit írok, 4-5 hónap alatt születik meg.

A Babits-gyilkosságok három kötete – bár az adott bűncselekmény és a nyomozás önmagában is megállja a helyét – szorosan összefügg egymással. A kezdetektől fogva trilógiában gondolkodtál?

Igen, mindig is háromkötetesre terveztem, ahogyan az is cél volt, hogy a főszereplő és az antagonista csak a harmadik rész végén fog találkozni egymással. A történet íve végig megvolt a fejemben, ahogyan azt is tudtam, hogy a főbb szereplőkkel mi fog történni. Az viszont nekem is meglepetés volt, hogy némelyik szereplőm életre kelt, és átvette az uralmat a döntéseim felett. Például Lillát nem akartam szerepeltetni a harmadik részben, csak Steinhardt Mónikát, de végül ez változott, és a két nő helyet cserélt. Mint utólag kiderült, ezzel sok olvasónak problémája volt.

Igen, ez bennem is felmerült, hogy Szigeti Zalán mindegyik kötetben új társat kapott maga mellé. Ennek mi volt az oka?

Olyan férfit akartam főszereplőnek, aki akár a szomszédban is lakhatna, így az olvasó könnyebben tud azonosulni vele. Ha jobban megnézzük, Zalán csak sodródik az eseményekkel, nem igazán proaktív, mindig utólag reagál az eseményekre. Soha nem alakítója a cselekménynek, éppen ezért nem is lesz olyan erős személyiség, mint egy rendőr. Ezért kellett mellé egy tevékeny társ, ez az első kötetben Budai volt. Azt semmiképpen nem akartam, hogy legyen egy nyomozópárosunk, szerintem ez a sorozat nem bírta volna el, hamar kifulladt volna. Ahogy említettem, az eredeti terv szerint a második kötetben előtérbe kerülőt Steinhardt marad volna a végéig, de a Madárember végén úgy éreztem, hogy ami vele történt, az minden normális embert taccsra vágna, hiteltelen lett volna, ha fél év múlva életvidám emberként tér vissza. Őt ezért kellett „lecserélni”.

N. Nagy Zoltán és Baráth Katalin dedikálnak a Könyvfesztiválon (Fotó: GABO Kiadó)

A regényekben meglehetősen sötét témákat is boncolgatsz, ahogyan az is többször felmerül, hogy létezik-e eredendő gonoszság. Jól sejtem, hogy téged is régóta foglalkoztat ez a kérdés?

Igen, nagyon is. A nyomozóként  azt tanultuk, hogy három elkövetői motívum van: pénz, szerelem és bosszú. Mindent e három köré lehet csoportosítani. De időről időre mégis találkozunk olyan emberekkel, akiket mégsem ez motivál egy bűnelkövetésnél, hanem valami mögöttes, gonosz indok. Vannak, akiknek ha nem is okoz örömet, de belső késztetésük van arra, hogy elkövessenek gonosztettet. Sokat foglalkoztam ezzel a kérdéssel, beszéltem több orvossal és pszichológussal is. Van, akinél tényleg nincs magyarázat erre. De továbbmegyek: ha azt veszem alapul, hogy nincs eredendő gonosz, akkor mi lehet a háttérben? A környezet, ami akár predesztinálni is tudja a későbbi lehetséges elkövetőt? A harmadik részbe pont ezért került bele az asztrológiával kapcsolatos szál, mert az talán választ adhat ezekre a kérdésekre.

A három regény közül melyiket szeretted legjobban írni?

Az Idegen tollakat. De ennek igazán prózai oka van. Sok íróval ellentétben, ha befejezek egy regényt és véget ér a munka a szerkesztővel, onnantól kezdve eltávolodom a szövegtől. Eltelik 6-8 hónap, leveszem a könyvet a polcról, a saját mondataim pedig teljesen újként hatnak. Elismerem, hogy ez fura, de így vagyok bekötve. Ezért is a harmadik regény a kedvencem jelenleg, mert az jelent meg utoljára, annak még élénken él bennem az emléke.

N. Nagy Zoltán dedikál a Könyvfesztiválon (Fotó: GABO Kiadó)

Mindhárom regényedben egy-egy sorozatgyilkosnak eredünk a nyomába, ami magyar viszonylatban kissé túlzásnak is tűnhet, hogy ennyi gyilkos szaladgál hazánkban. Ez magyar krimiknél szembetűnő, míg ha Nesbø a tizenharmadik sorozatgyilkost ereszti rá Harry Holéra, azt teljesen természetesnek vesszük. Miért alakulhat ki bennünk ez az ambivalens érzés?

Ez nagyon érdekes meglátás, és részben egyet is értek. Egyébként halkan jegyzem meg, hogy Magyarországon is vannak sorozatgyilkosok, csak nem folyamodnak ennyire durva eszközökhöz, és a közvélemény sem tud róluk mindig. De ettől eltekintve, a magyar olvasó ki van hegyezve arra, hogy ha a cselekmény a mai Magyarországon játszódik, akkor az hiteles legen. Ha azt írom le, hogy a Jászai Mari téren áll egy cirkusz – ami, tudjuk, hogy nincs így –, az olvasó azonnal eltávolodik a szövegtől. Pontosan ugyanez a helyzet, ha túlságosan durva vagy olyan elkövetőről van szó, akiről azt érzi, hogy itthon ilyen nem létezik. Előszeretettel feledkezünk meg arról, hogy ezek a krimik is fikciós történetek.

Várhatóan a Könyvhétre jelenik meg az új regényed. Erről mennyit árulhatsz el?

Egy teljesen új történet lesz, hiszen a Babits-gyilkosságok lezárult. Ez is kortárs krimi lesz, olyannyira, hogy a cselekmény 2024 szeptemberében játszódik. Ebben már rendőrök fognak nyomozni, a központi szál pedig az egyházakhoz fog kapcsolódni. Nagyon kevés olyan magyar krimi született eddig, amely a büntetőeljárások mentén operáló rendőrség munkáját hitelesen, reálisan mutatná be, mivel sokak szerint ez a valóságban meglehetősen unalmas. Szerintem pedig igenis lehet izgalmas, ezért is próbálkozom meg ezzel. És még annyit árulok el, hogy talán felbukkannak majd olyan szereplők, akikkel már korábban találkoztunk.

Kiemelt kép: N. Nagy Zoltán (Kép forrása: a szerző archívuma)