„Az itthoni színházi spektrumban a politikusabb színházak közé tartozunk” – interjú Boross Martinnal

A STEREO AKT 2013-ban alakult, azóta 13 egészestés bemutatójuk volt, de csináltak már dokumentumfilmet, workshopokat, koncertet és flashmobot is. Most egy személyesebb darab bemutatására készülnek, a Tisztasági festés Karl Ove Knausgard Halál című művéből emel ki egy érdekes szituációt, melyet a társulat a tőle már megszokott interaktív módon dolgoz fel. A STEREO AKT alapítójával és művészeti vezetőjével, Boross Martinnal beszélgettünk.

Mesélnél a STEREO AKT-ról? Mikor alakult?

A STEREO AKT egy kortárs színházi alkotócsoport, 2013-ban alakult, most ez a hatodik évadunk. Ez alatt az időszak alatt volt 13 egészestés bemutatónk – ezeknek egy része nemzetközi együttműködésben –, illetve egyre bővül a szatellit projektjeink száma is: csináltunk már dokumentumfilmet, workshopokat, koncertet, konferenciát, flashmobot is. Társadalmilag elkötelezett társulat vagyunk, legtöbbször közösségi ügyek, témák mentén dolgozunk. Az itthoni színházi spektrumban a politikusabb színházak közé tartozunk.

Gyakran alkalmazunk részvételi, interaktív formákat az előadásainkban, sokszor kerülnek különleges pozícióba a nézők. Illetve jellemző, hogy dokumentum anyagokból is dolgozunk, ezek a forgatókönyvek mind kollektív alkotómunka eredményei, tehát soha nem adaptálunk, nem szoktunk drámákat bemutatni.

Az hogy interaktív, az pontosan mit jelent? Mennyire vannak a nézők bevonva?

Ez az előadástól függ. Nem cél az interakció, hanem eszköz. Van, hogy pusztán arról van szó, hogy privát, személyes, intim élményt biztosítunk a nézőknek pl. azáltal, hogy egy fejhallgatót viselnek. Van, hogy a részvétel fizikai élményt jelent, mint mondjuk a Promenádban, ahol egy buszon ül a közönség, és az utcán zajló eseményeket, az utcán játszó színészeket követik állomásról állomásra. Jelentheti az interakció azt, hogy egy játékban vesznek részt, van a Cím nélkül – hajlék-kaland-játék című hajléktalanságról szóló színházi társasjátékunk, ami olyan, mintha egy Monopoly játszmában vennének részt a nézők, ami közben egy fiktív hajléktalan ember nevében kell döntéseket hozni, őt kell segíteni, hogy legyen újra hol laknia. Tehát ez például egy olyan szélsőség, ahol a nézők nélkül nem is tudna működni az előadás.

A bevonás nem arról szól, hogy produkálniuk kell magukat a nézőknek, ódzkodunk minden olyan típusú bevonástól, ahol valaki kellemetlenül érzi magát, vagy úgy érzi, hogy kiszámíthatatlan elvárosoknak kell megfelelnie, valami olyasmitől, amit az emberek röviden öncélú provokációnak szoktak gondolni. Bár egyre kevesebbszer, de még mindig el kell mondanunk ezt néha, hiszen tudjuk, hogy a nézők egy része óvatos, sokszor már a pénztárban megkérdezik, hogy „ugye nem interaktív”? Azt látjuk, hogy ha valaki megél egy olyan típusú interakciót, ahol tényleg számít az, hogy ő is részt vesz, akkor utána már nehezen ül vissza a 70. sorba.

Hányan vagytok a társulatban?

Van egy szűkkörű alkotócsapat, akikkel rendszeresen, szinte minden előadásban együtt dolgozunk, például Bartha Márk zeneszerző és hang-designer, Julia Jakubowska színésznő, illetve vannak még visszatérő vendég alkotók, művészek, akik ugyan nem a társulat szoros értelemben vett tagjai, de időről időre visszatérnek. A STEREO AKT társulatok családfája: minden egyes előadás egy alkalmi formáció, van sok átfedés, de igazából projekt alapon dolgozunk. Például az idei évadfotónkon is több, mint húsz ember szerepel, őket mind a társulat tagjának tekintem.

Most készültök a Tisztasági festés bemutatójára. Mi ez pontosan?

Hangjáték-rituálénak aposztrofáljuk, mert itt is, mint néhány más előadásunkban, nagyon fontos szerepe van a hangnak. Minden néző fejhallgatót visel, így figyelik az eseményeket. Két dimenzióban zajlik tulajdonképpen a cselekmény, az egyik az, ami a színpadon látható, ott két színészt kísérünk, Szász Dánielt és Göndör Lászlót, akik egy testvérpárt alakítanak. Az apjuk halála után találkoznak a régi lakásban, amit ki kell takarítani, rendet kell benne rakni, szelektálni és lomtalanítani kell, végül kifestik. Ez a színpadi cselekmény, de közben egy egész életnek, a múltnak a kellékei mennek keresztül a kezeik között, és ez nagyon sok emléket előhív. A másik tehát egy gondolati sík, az emlékeknek síkja, amit igazából a hang tesz megélhetővé, ugyanis részben múltba utaló, múltidéző dramatikus hangjáték elemekből, jelenetekből áll: családi eseményeket idéz fel a gyerekkorukból.

Kvázi ilyen flashback-ek.

Igen, így van. Ezek részben zenei kompozíciók, amelyeket Bartha Márk zenéi alkotnak – nagyon személyes, énekhang alapú, éteri hangulatú kompozíciókat kell elképzelni –, és vannak ezek mellett az élő hangok. Mind a két színészen van egy úgy nevezett binaurális mikrofon, ami egy térbeli, háromdimenziós hangzásvilágot tesz lehetővé. A két színész fülében van a mikrofon, így olyan a nézők számára, mintha az ő fülükkel hallanának. Nagyon testközeli, egyesszám első személyű hangélményük lesz, amikor a színészek mondjuk esznek valamit, vagy megvakarják a fejüket, vagy leesik mellettük valami, akkor az mind olyan, mint ha mellettük történne.

Hogy jött ennek az ötlete?

Ismertük már ezt a technológiát, és amikor elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan állítjuk színpadra a történetünket, akkor összeadódott ez a kettő, megállapítottuk, hogy ez egy nagyon adekvát formája lenne annak, hogy a lehető legintimebb teret tudjuk létrehozni, miközben a hangi világ a maga atmoszféráival meg egészen távoli tájakra tud minket elkalauzolni.

Kitől ered a koncepció?

Többen jegyezzük a koncepciót. A kortárs-, részint konceptuális előadásoknál az alapötlet az egyik legfontosabb szerzői produktum. Ezzel együtt fontos, hogy irodalmi háttere is van ennek a munkának, Karl Ove Knausgard norvég író Harcom című naplóregény sorozatának első kötete a Halál című könyv, ebből emeltünk ki egy részt, ez szolgáltatja az alapszituációt, onnan mintáztuk a testvérpárt, az alkoholista apát és az áldatlan állapotban lévő lakást, ahová megérkeznek. Ugyanúgy, mint az egymáshoz, és a múlthoz fűződő viszonyukkal is valamennyire el kell számolniuk.  

Elszámolnak a végére?

Erre soha nem elég másfél órányi takarítás, de történik bennük változás. Az egyikük erősen ellentart, és kívül akar maradni, nem szeretne jelen lenni ebben a szituációban, a végére mégis megérkezik, és átadja magát a helyzetnek. A másik fiú meg tulajdonképpen ennek kicsit az ellentéte, a kezdetektől fogva próbál nagyon higgadt, érett és fegyelmezett lenni. Ő meg egyre kevésbé tudja tartani az idősebb fiúhoz általa méltónak gondolt szerepet. Ez is egyfajta átadás, vagy kiengedés, álcafeladás. Erről próbál szólni többek között érdekesen az előadás, hogy a gyászmunka senkinek sem rutin. Hiába van ezzel kapcsolatban tapasztalatunk, igazából személyes hagyományunk nincsen, ezt mindenkinek magának kell kialakítania, és soha nem lehet rá eléggé felkészülni, hogy hogyan történik ez majd meg. A saját rituáléjukat, a saját gyászukat is ki kell alakítaniuk, a saját létezésüket és viselkedésüket ebben a helyzetben, nem csak megcsinálni a puszta praktikumot.

Van személyes kötődés is? Mi miatt választottátok ezt a témát?

Van igen, de nem csak nekem, hanem az egész alkotóstábnak, mindenkinek. Ez segített abban, hogy magunkévá tudjuk tenni a témát, és hogy alkotóilag tudjon benne részt venni mindenki. A Tisztasági festés egy kicsit rendhagyó produkció a STEREO AKT repertoárján, általában ahogy már említettem, inkább közösségi szemléletű, közügy jellegű témákkal foglalkozunk, ehhez képest ez most személyesebb.

Hány darabot játszotok most?

Négy másik előadást játszunk kisebb-nagyobb rendszerességgel. Általában a Trafó mellett a Jurányi Házban vannak előadásaink, itt most jelenleg három darab is fut, a Cím nélkül – hajlék-kaland-játék, a Védett férfiak kertje és az Etikett, avagy a tökéletes ember.

Jellemző lett a profilunkra, hogy az együttműködéseink nagy részét koprodukcióban valósítjuk meg. Ősszel volt már egy premierünk az Egyesült Államokban, Új-Mexikóban egy ottani helyi társulattal közösen, illetve a Tisztasági festés bemutatóját követően február elsejétől a németországi Tübingenben dolgozunk majd egy helyi pici kőszínházzal együttműködésben, annak a projektnek március közepén lesz a premierje. Vendégjátékra is megyünk idén, egy drezdai közösségi színházi fesztiválra. Úgyhogy eléggé nemzetközi módon hozzuk létre a produkcióinkat.

Hogy alakult ez ki?

A német együttműködés úgy indult, hogy volt egy kicsi workshop szerű produkciónk a berlini magyar intézetben és azt látta a tübingeni színház két új vezetője, így született meg az együttműködés gondolata. Korábban részt vettünk a dunaPart nevű nemzetközi közönségnek szóló színházi szemlén, amin itt volt egy amerikai színház, akik látták a Promenádot, és eldöntötték, hogy ezt ők is megcsinálják. Be is mutatták Baltimore-ban, ezt látta egy másik amerikai társulat, akik szintén hívtak utána. Szóval nagyon különböző csatornákon.

De ebben benne van az is, hogy látszik rajtunk, kiderül a színház és fesztivál igazgatóknak, hogy műfajokon átívelő produkcióink vannak, és ez az előadói csapatra is igaz. Sokszor nem szövegközpontúak az előadások. Mondjuk az Etikettben például nem is hangzik el szó a színpadon, mindent egy narrátor mond, úgyhogy annak van egy angol változata is, felvettük úgy is. Előfordul az is, hogy amikor itt Budapesten játsszuk, akkor a nézőtérnek egy része angolul hallgatja az előadást, egy másik része magyarul, és nem is tudják egymásról, hogy más nyelven hallgatják a szöveget.  

Hol tart a Tisztasági festés próbafolyamata?

Most fordulunk rá a főpróbaidőszakra, tulajdonképpen holnap lépünk a legizgalmasabb szakaszba. Már áll a díszlet, egyelőre még itt vagyunk a Jurányiban, de hamarosan átmegyünk a Trafó Klubba, ahol majd a bemutató is lesz 24-én. A hangjátékon az utolsó simításokat végezzük, felvételeket készítünk még, zajlik a vágás, ezek a színpadi részt is folyamatosan átírják, még mindig jönnek újabb és újabb ötletek. Most felmerült pl., hogy egy kb. 20 másodperces jelenetre a szereplők gyerekkori énje is színpadra lép majd. Ez pl. egy pár napja megfogalmazódott ötlet.

Nem maradt túl sok időtök erre.

Nem, de őket két-három próba alatt be tudjuk integrálni ebbe, egy kép lesz csak tulajdonképpen, viszont egy nagyon fontos gesztus, szép pillanata lesz az előadásnak.