Bill Skarsgård azért kapta meg annak idején Pennywise szerepét az It (Az) című Stephen King-regény filmes átiratában, mert saját elgondolással érkezett a meghallgatásra, kifejezetten gyermekinek és bizalomgerjesztőnek tűnt a tágra nyitott szemeivel, meg a széles mosolyával, ám rendre átsuhant az arcán valami semmiből jövő, baljós, sötét árnyék, miközben negédes hangon belemondta a gyilkos bohóc gyerekcsalogató mondatait a kamerába. Hasonló aurája van Pásztor Ádámnak is a Pesti Magyar Színházban nemrégiben bemutatott Jó estét nyár, jó estét szerelem előadásban, ahol a magát gazdag görög diplomatának kiadó Kádár-kori munkásfiú, Viktor bőrébe bújva a teljes játékidő alatt képes hozni ezt az érdekes kettősséget, és a furcsa energiákat. Igen, még azt a bizonyos átsuhanó árnyékot is sokszor produkálja, amiben az az igazán bravúros, hogy nincsen egy konkrét, másolható technikája a megvalósításnak, azt ugyanis estéről estére a nagy fokú színpadi tudatosság, és a zsigerileg megélt érzelmek elegye generálja.
A Jó estét nyár, jó estét szerelem egy hatvanas években megtörtént bűnesetet dolgoz fel, ennélfogva a jelmezekből és a díszletekből, sőt, a stúdiótér valamennyi szegletéből konstans retró hangulat árad (Ondraschek Péter munkája), ám van ennek a feldolgozásnak egy végtelenül mai, és a közönség megnövekedett ingerküszöbéhez végsőkig alkalmazkodó, akár színházi műfajokon is átívelő vibe-ja, amit Nagybaczoni Nagy Kati rendező úgy tudott elérni, hogy a szélhámos fiú valamennyi szélsőséges megnyilvánulását finomkodás és szűrő nélkül engedte rá az előadásra, illetve semmin nem akart szépíteni, amit más koncepció az alapmű esetében többnyire legömbölyítetten, jelzésszerűen láttatott általában. Itt bizony igazinak hat a kellékvér, mivel az eljátszott helyzetek is annak hatnak, Viktor énekszámaiban pedig a prózai színjátszás eszközei köszönnek vissza. Van a musicalben egy eredetileg is erős dal, amelyben többek között arra akarja a főhős megkapni a választ a teljes meghasonlás határán állva, hogy mit ér egy ember, ki alig több a senkinél, meg arra, hogy mért kevés egy ember, s az a tény, hogy ember, miért nem elég a maga valójában. Ebben a változatban egy újszerű rendezői elgondolás nyomán Pásztor Ádám úgy ábrázolja a kibontakozó kontrollvesztést, ahogyan azt éneklés közben egy színész nagyon nehezen engedheti meg magának technikailag, kifogva ezzel a szelet a prózisták vitorlájából, akik mindig keveslik a valódiság látszatát a zenés színházban. Persze a Jó estét nyár, jó estét szerelem főszerepének elnyerése már a sokadik lépcsőfoka Ádám fejlődéstörténetének, vagy ha úgy tetszik: evolúciójának, mert azok közé a színészek közé tartozik, akiket a külsejük a szokottnál nagyobb mértékben determinál. Fiatalabbnak látszik a koránál, eléggé meghatározóan „rendes ember” kisugárzása van, ugyanakkor a színházon kívüli szituációkban is rendkívül kifejező a tekintete, nagyon él az arca. Az ilyen típusú művészeknek hatalmas előnyük, hogy a szélsőségesebb karakterek eljátszásának szolgálatába tudják állítani ezt az adottságukat, amivel a játékuk sokkalta intenzívebbé válik a gyakorlatban. A Vámpírok báljában a végtelenül szuggesztívnak megírt Krolock grófé mellett az érzelmes és romantikus Alfred figurája nagyon szerethető ugyan, de kicsit azért egydimenziós, igaz, Pásztor Ádám ebből a helyzetből is sokat hozott ki, megmutatva, hogy igenis, bírná ő bőven a terhelést, és a komplexebb kihívásokat. A Valahol Európában musicalben az árva gyerekek csapatát összetartó Hosszú jelmezét magára öltve már módot talált az előzőnél mélyebb és karcosabb alakításra, a szintén zenés Oliver!-ben pedig végre vegytiszta gonoszt is játszhat. A pályáját figyelemmel kísérő nézők mindenesetre már jó ideje tudják róla, hogy mit rejt a művészi eszköztára, ugyanis az igazán drámai színpadi megmutatkozásnak lehetőségét eddigre Nagybaczoni Nagy Kati már elhozta számára azzal, hogy néhány éve a Derzsi Györggyel közös musicalballadájában, az Arany János műve alapján készült Vörös Rébékben a körülmények hatására gyilkossá váló Pörge Dani szerepét ráosztotta, 2024-ben meg még tovább emelte a tétet a Jó estét nyárral.
Jelenet a Jó estét nyár, jó estét szerelem című előadásból (Fotó: Kovács Milán)
A rendezőnő mostani projektje óta egyébként nyugodtan át lehetne írni Zalatnay Sarolta slágerét, a Mindig kell egy barátot arra, hogy „Mindig kell egy plakát”, mert olyan hatásos reklámanyagot, mint amit Fejes Endre és Presser Gábor darabjának idei verziója kapott, ritkán lehet látni a színházi palettán: amellett, hogy figyelemfelkeltő, híven tükrözi a produkció hangulatát. Az egyik poszterváltozatban Pásztor Ádám lenyalt hajjal és zavart, egyben pedig rideg tekintettel feszít öltönyében két Fellini-ihletésű bohócalak között, akik, amint az az előadásból kiderül, az általa megformált, Viktor nevű főhős rosszabbik énjét, illetve az élő lelkiismeretét szimbolizálják. Utóbbit Sirkó Eszter alakítja, és ebben a szerepében gyakran fejez ki hangulatokat a hegedűjátékával, ám mégsem tűnik másodhegedűsnek, ikonikus pillanatokat okoz ugyanis a produkcióban azzal a gesztussal, amint világosan tetten érhető szemrehányással néz a szélhámoskodó munkásfiúra, valahányszor az megmártózik, netán alá is merül a saját hazugságainak mocsarában. A másik bohóc (Keresztény Tamás) szintén kedélyállapotra rezonálóan létezik a térben, hol cinikusan, hol harsányan, hol közömbös várakozással, hol meg a hangszerein vagy a szív húrjain játszva. A közönség teljes figyelmét pedig még annak ellenére is a magáénak tudja, hogy voltaképpen annyi a színpadi funkciója, hogy mint gyarló lélekrész, osztozzon a gazdatest fájdalmában, vagy a főhősben a negatív irányú motivációkat táplálja. Nemcsak emberek által megtestesített jelképek lettek részei azonban a Magyar Színház előadásának, a stúdiótérben felakasztott hinta rendeltetése szintén egy érzet ábrázolása, és egy szólásé is egyúttal, hiszen Viktor gyakran hintába ülteti, azaz becsapja az általa szédített lányokat, és saját magát is attól a perctől kezdve, ahogy másnak adja ki magát, mint aki valójában. Az erre vonatkozó szakirodalom szerint ráadásul enyhén módosult tudatállapotot kelt a hinta jól ismert mozgása: pontosan olyan, mint mikor valaki beleringatja magát egy érzékcsalódásba, majd megszédül ennek hatására. A kellékhintába ülve a szereplők valódi kilengéseket produkálnak, amelyek Viktorral összeismerkedve az életükben is tetten érhetőek egy konkrét vagy elvontabb formában. Minden becsapott lány másmilyen, és mégis ugyanolyan: akármilyenek is az adottságaik, mindegyik felkapaszkodni, kitörni akar, hiszen egyébként esélye sincs a luxusra, vagy kijutni nyugatra. Katalin, az elvált asszony szerepével egy nyers és szókimondó szólódalt is megkap az őt alakító Kusnyér Anna, amely a darabbéli szüleivel szembeni lázadásnak is egy méltó megmutatkozása. Azért sikerül hatásosra ez a jelenetsora, mert annak előtte az eljátszandó karakterét végletességtől mentesen ábrázolta. A fodrászatban dolgozó lányok (Tóth Angelika, Molnár Janka) megnyilvánulásait az eredetileg megírtnál is hangsúlyosabbá varázsolja a rendezői koncepciót dicsérő, alaposan kidolgozott helyszíni atmoszféra, és az a körülmény, hogy ezeknek a figuráknak, de velük együtt az előadás valamennyi szereplőjének aprólékosan felépített gesztusrendszere, és valamilyen jól beazonosítható, felismerhető jellegzetessége van, amitől egyikük sem tűnik előzetes életutat nélkülözőnek, vagy légből kapottnak. Hogy mennyire nehéz, és önzetlen vállalás több kisebb, egymástól markánsan elkülöníthető szerepben helyt állni, annak Varga Szilvia, Kosznovszky Márton és Fellinger Domonkos a megmondhatója, valamint az ugyanilyen szolgálatot ellátó Rancsó Dezső is, akinek színpadi jelenlétében mindig lakozik valami megejtő, és ahhoz, hogy ezt érezni lehessen rajta, nem kell különösebb hókuszpókuszokhoz folyamodnia. Bodnár Vivien azaz a színdarabbéli Veronika a dramaturgia szerint csúnya lányként van aposztrofálva, ám a színésznő esetében az előnytelen külső az önbizalom- és bizalomhiány markáns kifejeződése nyomán látható bele eljátszott karakterének alakjába, viszont így is működik a dolog, aminek az Átkozott élet című, egyébként piszok nehezen énekelhető szólószám a megkoronázása. Az eddigi nőalakok inverze a kezdetben könnyednek és elvárások nélkülinek mutatkozó, ám a valóságban törtető jellemű Zsuzsanna, a megformálója, Jenes Kitti pedig olyan színésznő aki egyformán hiteles egy ilyesmi szerepben, és mondjuk az Operaház fantomjának Christine-jeként is, dacára annak, hogy utóbbi karakter egy vérbeli naiva, és majdhogynem operai hangképzés szükséges hozzá, hogy a dalai az elvárt minőségben megszólaljanak. Zsuzsanna saját énekszáma, a Hófehér lakosztály viszont inkább jazzes stílusjegyeket hordoz, amit nem lehet másképp előadni, mint ahhoz igazodó énektechnikával, a szerep prózai vetületét meg némi bájjal és vagánysággal kevert malíciával.
Amennyiben a közönség együtt halad a színészekkel, és az előadással, úgy nemcsak egy nagyon kíméletlen utazáson vehet részt a hatvanas évek világában, hanem le is vonhatja a mai korra vonatkozó tanulságokat, elvégre manapság is szívesen láttatja magát többnek egy ember, nem mérlegelve a következményeket, és még mindig léteznek olyan személyiségtípusok is, akiket mások vagy önmaguk tökéletességének illúziója magával ragad.
Jenes Kitti és Pásztor Ádám (Fotó: Kovács Milán)
Kiemelt kép: Pásztor Ádám (Fotó: Kovács Milán)
