„Az igazán jó színdarabok mindig összetettek” – interjú Valló Péterrel

Negyvenöt éve dolgozik színházi rendezőként Valló Péter. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész fáradhatatlanul állítja színpadra évente az újabb és újabb színdarabokat. 1976 és 1984 között nyolc évig alkotott a Vígszínház kötelékében, ahová rendszeresen visszatér. Idén Ibsen kevésbé ismert drámájából, a John Gabriel Borkmanból rendez előadást a Pesti Színházban Hegedűs D. Gézával a címszerepben.

A darabválasztásról és annak aktualitásáról, a szereposztásról és az évek óta futó előadásairól is beszélgettünk Valló Péterrel.

A John Gabriel Borkman lesz az idei évadban a harmadik rendezése. Hogyan bírja energiával?

Az évadban első, győri előadást már tavaly megcsináltuk, annak csak a bemutatója volt most ősszel. A John Gabriel Borkman lesz idén a második rendezésem, ezután jön majd egy szünet. Én mindig is sokat dolgoztam, valahogy erre az élettempóra álltam rá. Ez természetesen csak úgy megy, ha nyáron nagyon alaposan felkészülök, és jól beosztom az időmet. Mindig csak annyit vállalok, amennyit tisztességgel és becsülettel meg tudok csinálni.

Hogy energiával hogy bírom? Az egy sokkal személyesebb kérdés, hol jobban, hol rosszabbul. Vannak mélypontok, de ez most már inkább a színházcsinálás minősége miatt alakul ki, mintsem amiatt, hogy csökkent volna a színház iránt érzett szeretetem. Azt hiszem, ugyanolyan ambiciózus vagyok, mint pályám elején, csak nagyon megváltoztak a körülmények.

A színészek hozzáállásában, a nézők elvárását tekintve?

Nem feltétlenül. Ötven éve foglalkozom színházzal, és ez idő alatt rengeteget fejlődött a technika, és éppen ez az előrehaladás vet fel újabb problémákat és kérdéseket, amiknek nem mindig tud megfelelni az ügymenet. Kicsit bürokratikusabb, kicsit személytelenebb lett. Sok mindenen kell keresztülmenni ahhoz, hogy egy előadás megvalósulhasson. Az a nagyon familiáris, személyes közünk a dolgokhoz, ami régen megvolt, ma időnként szétszakadozik.

Ez nem lehet annak a következménye, hogy egyre többen lesznek szabadúszók és kevesebb a társulat?

Nem mondanám, hogy egyre kevesebb társulat működne. Ebben majd most, a TAO körül kialakult helyzet után várható szerintem egy nagyon drasztikus és kellemetlen változás. Inkább azt mondanám, hogy szubvencionáltabb társulat van kevesebb, de ez mindenütt a világon így alakult. Nagyon kevés társulat működik állami támogatással, annak is egy nagy része át van csúsztatva a szórakoztatóiparba, és az a tradicionális értelmében nem nevezhető színháznak. Ez is egy korjelenség, egy művészeti ág hol divatban van, hol nincs. A színház nagyon ősi, kibírt mindent, a betiltásokat is, azt gondolom, hogy a technokraták regnálást is túléli.

Hogyan alakul ki, hogy egy évadban milyen előadásokon dolgozik?

Ez a legérdekesebb téma! Az évek alatt sikerült kiverekednem magamnak azt a helyzetet, hogy nagyon kevés helyen mondják meg, mit rendezzek, ritkán kell felkérésre dolgoznom, de még akkor is teljesen szabad vagyok a munkában. Fiatal rendezőként mindenkivel előfordul, hogy úgymond legyárt kötelező feladatokat, ma már talán nem ez a jellemző, de az én időmben így volt. Utólag azt mondhatom, hogy hasznos volt, egy csomó olyasmit is meg kellett tudni szakmailag oldani, amit az ember a maga jószántából nem biztos, hogy csinált volna.

A John Gabriel Borkman ötlete hogyan született meg?

Megpróbálok olyan színdarabokat előadatni, amelyekről azt gondolom, hogy olyan kérdéseket járnak körbe, amelyek az embereket foglalkoztatják. Valamilyen módon ezek a darabok reagálnak arra, ami a társadalomban, a körülöttünk lévő világban történik. Le lehet egyszerűsíteni címszavakra, hogy a John Gabriel Borkman a bukott bankelnökről, a korrupcióról szól, de az igazán jó színdarabok mindig összetettek.

Úgy érzem, hogy most sokan vannak, akik azt képzelik, hogy kívül tudják helyezni magukat azokon a koordinátákon, amelyekben a társadalom normális értelemben működik. Ezt általában a tízparancsolat diktátumaival szokták jellemezni, mert ez a legegyszerűbb. Amikor megsérülnek a demokratikus ellenőrzési normák, visszacsúszunk egyfajta tekintélyelvű rendszerbe, amikor egy társadalom már nem értékelvű, és helyette valamiféle hierarchikus berendezkedés kezd diktálni, akkor megszaporodnak ezek a jelenségek.

Nem csak a bankelnökökről beszélek, nem fogunk Quaestor-ügyezni, sajnos nagyon sok más példát is lehetne hozni. Erről a témáról lehet hányaveti módon beszélni, és lehet olyan szinten is, ahogy Ibsen teszi, arról hogy mi játszódik le egy olyan emberben, aki nagyon nagyra tör, és ezért hatalmasat esik. Mi történik a környezetével? Merre menjenek a nézők, ha az az irány, amit a szereplők választanak, nem jó?

Nem ez Ibsen legismertebb műve.

Ez egy öregkori alkotása Ibsennek, Magyarországon nagyon ritkán játsszák, legutóbb talán harminc éve, egy francia társulat adta elő itthon. Szerintem egy őrületes remekmű, egy abszolút színészdarab, kell hozzá egy olyan, nem is teljesen fiatalokból álló, összetartó csapat, hogy egyáltalán el lehessen gondolkodni azon, hogy színre vigyük.

Hogyan alakult ki a szereposztás?

A címszereplő mellett két központi, női figurája van a történetnek. Hegedűs D. Géza, Hegyi Barbara és Börcsök Enikő játsszák őket. Rajtuk nem is kellett gondolkodnom. Sokáig dolgoztam a Vígszínházban, rengeteg barátom van a társulatban, ezért amikor időnként megjelenek itt és rendezek, akkor úgy alakul, hogy rájuk hozok ki egy-egy darabot. Mindig személyekhez kötődnek a rendezéseim, ilyen Halász Judittal az Audiencia, Kern Andrással a Játszd újra, Sam!, vagy Eszenyi Enikővel és Stohl Andrással A testőr. A Radnóti Színház kötelékében vagyok már régóta, a dédelgetett álmaimat ott valósíthatom meg, ezért más munkáimnál arra törekszem, hogy a nagy magyar színészeknek legyen méltó feladata, olyan munkája, amiben jól érzik magukat, amivel szívesen foglalkoznak.

Érdekes, hogy a legtöbb vígszínházi rendezését a mai napig játsszák. Figyelemmel követi ezeket?

A rendező kötelessége is figyelni az előadásait, fel kell néha újítani dolgokat, és be kell járni megnézni őket. Van, amit gyakrabban, van amit ritkábban. A Játszd újra, Sam! a maga harminc évével nem tartozik azok közé, amikre gyakran járok, de ezt Kern Andris úgyis vigyázza. Bár nem lehet azt mondani, hogy ugyanabban a modorban rendeztem végig az életemben minden előadást, de azt gondolom, hogy azok közé a rendezők közé tartozom, akiknek fel lehet ismerni a stílusjegyeit.

Örömmel tölt el, hogy sok darabomat még ma is játsszák, valószínűleg sikerült kimunkálnom az évek során egy olyan stílust, amit a közönség elfogad, szeret. Nyilván a daraboknak, és a színészeknek is nagy szerepe van a sikerben, miközben azt sem lehet azért eltitkolni, hogy meg is buktam, nem kevésszer. Büszkeségre ad okot, hogy azok az előadások, amelyek viszont régóta mennek, nem azért lettek sikeresek, mert olcsóak és könnyen emészthetőek.

Az évadban mi vár még önre?

A szezon végén megyek Szombathelyre, régi jó barátom, Jordán Tamás meghívására minden évben rendezek valamit. Idén George Bernard Shaw-tól a Sosem lehet tudnit visszük színre Szerémi Zoliékkal. Szombathelyen nem régóta van színház, emiatt picit egyszerűbb a helyzet, amikor darabot választ az ember, mert a nézők még nem látták az összes drámai művet, Budapesten már nehezebb ilyet találni.

Jasinka Ádám írása

Fotók: Szkárossy Zsuzsa