Az évad legjobbjai: Visszataps-díj

A Deszkavízió szerkesztősége idén is nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ebben az évben úgy határoztunk, hogy nem csak a premierek alkotóit díjazzuk, hanem kiemelünk olyan előadásokat is, amelyeket korábban mutattak be, ám mi még csak a 2022/23-as évadban láttuk. Mutatjuk melyek ezek!

Andi – Anna Karenina (Győri Balett)

Idén messze a Győri Balett társulatának előadásai voltak a legizgalmasabb visszanézős produkcióim, remek élmény volt a Nemzeti Táncszínházban a Romance, illetve a Müpában a GisL, ám a legnagyobb hatással a szintén a Millenárison látott Anna Karenina volt rám.

Velekei László érzékeny eleganciával nyúlt társulatával az orosz realizmus legmonumentálisabb művéhez, melyet Thomas Mann „a világirodalom legnagyobb társadalmi regénye”-ként aposztrofált, ám a rendező-koreográfus az előadás életre hívásakor nem bocsátkozik filozófiai fejtegetésekbe, csakis a női lélek újabb és újabb titkait akarja felfejteni a tánc izgalmas eszköztárát segítségül hívva. Ezt a végtelen finomsággal megkomponált formanyelvet egészíti ki a lineáris történetmesélés során – amely Anna életének főbb mozzanataira koncentrál csak – az érzelmekben gazdag színészi játék, az egyszerű ám mégis okosan tagolt tér és a minden jelenet saját atmoszféráját tökéletesen megteremtő zene. Marjai Lili Anna a címszerepet táncolva mindkét felvonás alatt bámulatos pontossággal érzékelteti Anna csöppet sem naiv báját, jellemének főbb vonásait, lázadását korának erkölcsi normái ellen. Partnerei, Jekli Zoltán (Vronszkij) és Artem Pozdeev (Karenin) az eredeti történet minden drámaiságát képesek apró gesztusokkal megjeleníteni, hármójuk közös sodródása pedig könnyen katartikus magasságokba emelheti a nézőket, akár többször is, de a második felvonás végére biztosan.

Jani – Előttem az élet (Freeszfe Egyesület, Stúdió K Színház)

Maróthy Anna Zorka 2022-ben végzett bábszínházi rendezőként, diplomamunkájaként pedig Émile Ajar regényét, az Előttem az életet választotta, amely számomra az egyik legkedvesebb történet, amit eddig olvastam. „Lehet-e szeretet nélkül élni?” – teszi fel a kérdést a cselekmény elbeszélője, a tízéves Momo, egy prostituált gyermeke, akit Rosa mama, az egykor volt kurtizán nevel több másik gyerekkel együtt – természetesen a megfelelő apanázs fejében. Bevándorlók, zsidók és muzulmánok, stricik és kurvák lakják a környéket, Momónak pedig ebben a közegben kell felnőtté válnia, amelynek legfontosabb állomása a halálos beteg Rosa mama ápolása. A 300 oldalas regényből Maróthy egy nagyjából 70 perces előadást készített, ennek megfelelően a cselekmény meglehetősen nagy kurtításon esett át, egyes szálakat teljes egészében kihagyott (mint az apa felbukkanása), másokat pedig csak felvillantott, ugyanakkor a nézőnek (még ha olvasta is a művet) nem lehet hiányérzete, hiszen a történet szellemiségét, mondanivalóját tökéletesen átadja. Sőt, bizonyos szempontból rám nagyobb hatással is volt, mint maga a regény, ez pedig a főszerepet játszó Bartha Bendegúz érdeme. Hatalmas súlyt raktak a vállára, hiszen ő viszi a darabot, a többi színész többnyire csak segíti őt az úton. Az előadás végén, Momo monológjában érkezik Bartha színjátéka a csúcsponthoz: olyan átütő erejű alakítást nyújtott, amivel végig tudtam menni, és bevallom férfiasan, az én könnyem is kicsordult.

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor sírtam előadáson, de az Előttem az életnek sikerült elérnie, hogy hosszú idő után ismét mindent elsöprő katarzisként éljek meg egy színházi előadást. A történet végtelenül emberi és szívszorító, és bár Momoék világa távol áll tőlünk, mégis közelinek érezhetjük. Ez részben a nagyszerű adaptációnak és színészi játéknak köszönhető, részben pedig annak, hogy az Ajar által ábrázolt érzelmek szituációtól függetlenül mindannyiunk számára ismerősek lehetnek. Jelen állás szerint én az utolsó előtti előadást láttam, de ennek ellenére bízom benne, hogy ennek a darabnak az útja még nem ért a végéhez.

Dani – A párnaember (Radnóti Színház)

Én szorgalmaztam ennek a díjnak a bevezetését, méghozzá a Radnóti Színház Martin McDonagh-adaptációján, A párnaemberen felbuzdulva. Elvégre az mégsem járja, hogy a Szikszai Rémusz rendezésében, Pál András, Schneider Zoltán, Köles Ferenc és Rusznák András szereplésével színpadra állított zseniális darabnak nem ítélhetek oda semmilyen képzeletbeli szobrot, hálás elismerést. A párnaember parádésan egyensúlyozik a műfajok között, remek és masszív alakításokkal élhetünk át benne egy mellbevágó történetet, ahol egyes jeleneteknél tapintani lehet a feszültséget, másoknál pedig a nevetés szakad ki az emberből. Olyan elemi erejű az összkép, amelyben még az sem alakul át türelmetlen fészkelődéssé, ha perceken keresztül csend van. Olyan, ami még most, hónapokkal azután is hatással van rám, hogy megtapasztaltam. Ez pedig megérdemli, hogy minél többen átéljék.

Gabi – Amikor találkoztam Barisnyikovval (6SZÍN)

Az Amikor találkoztam Barisnyikovval című előadás a világjárvány alatt/közben készült, és bár nem sok jó dolog van, amit a vírusnak köszönhetünk, ez az önálló est mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. A tavalyi évadban sajnos nem jutottam el megnézni, de a listámon előkelő helyen szerepelt, végre kipipálhattam. Az előadás Bodor Johanna táncos, koreográfus, emigrációról szóló, Nem baj, majd megértem című önéletrajzi regényét vette alapul, és ezzel állítja párhuzamba a hasonló utat bejárt, Oroszországban született, de évtizedekkel ezelőtt Amerikába emigrált balett-táncos, koreográfus Mikhail Barisnyikov életét. Csákányi Eszterre nagyon komoly hatással volt, amikor egy vendégszereplés kapcsán személyesen találkozott a mesterrel. Ezt a személyes élményt bravúrosan ötvözte az emigráció témájával, és a két táncos gondolataival. Az előadás központi eleme a tánc, ami nem véletlen, hiszen a színésznő többször is elmondta már, hogy gyerekkorában volt egy időszaka, amikor balett-táncosként képzelte el a jövőjét. A fajsúlyos témák mellett azonban, az életkor is központi szerepet kap a darabban, a korral kapcsolatos vívódások, lemondások, korlátok kimondatlanul is ott lebegnek a táncteremben. A mai kor elvárásaival ellentétben, Csákányi egy perccel sem akar fiatalabbnak látszódni a valós koránál, arról viszont kétséget sem hagy, hogy nem lehet őt az évei száma miatt leírni. Táncol, gesztikulál, spicc cipővel telefonál, mondja a magáét, hol humorral, hol öniróniával, de ha az kell a hatáshoz, akkor elnémul, és még így „hallani”, hogy mit gondol éppen. Elképesztő energiával lakja be az üres teret, miközben az élete fontosabb állomásait, vagy a kavargó gondolatait felidézi. Hogy ezek a főhős Marozsán Henriett, vagy az őt megformáló Csákányi Eszter dilemmái, az szinte összefolyik, de egy ponton túl már egyáltalán nincs is különösebb jelentősége. Nem kell feltétlenül a táncot szeretni ahhoz, hogy megértsük a darab fontos üzenetét: Nem mi választjuk a szenvedélyünket, hanem a szenvedélyünk választ minket. Ha valaki, hát Csákányi Eszter ezt pontosan tudja.