Az évad legjobbjai: Rendezés

A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik előadás érdemelte ki a legjobb rendezésnek járó elismerést.

Andi – Bodó Viktor (Kertész utcai Shaxpeare-mosó / Örkény Színház)

Már akkor nagyon kíváncsi voltam az Örkény Színház idei első bemutatójára, amikor a furcsa címet még nem is tudtam hová tenni (jó, azt azért sejtettem, hogy Shakespeare-nek lesz valami köze hozzá, de hogy pont a világirodalom legismertebb szerelmes történetét kapom majd különleges köntösben, az meg sem fordult a fejemben…), elég volt hozzá annyi, hogy Bodó Viktor rendezi.

Már az előcsarnokban színházat kaptam – Tybalt, Péter és Ábrahám (Nagy Zsolt, Novkov Máté és Dóra Béla) pár percre felforgatta a várakozókkal teli teret – , ez a szokatlan rendezői húzás pedig azonnal ráhangolta a nézőket arra, amire a következő 3 órában számíthattak: a klasszikus történetből vagy szövegből alig valamire. Ennek ellenére a többféleképpen értelmezhető tér (Schnábel Zita munkája), a mai korba helyezett dialógusok (Závada Péter jegyzi), a színészek tobzódása a mindenki számára eltalált karakterekben folyamatosan egyfelé mutat, és ebben rejlik Bodó Viktor zsenialitása: úgy vezet mindenkit a végkifejlet felé, hogy közben az unásig ismert történet számos új szegmensét teszi elénk, mi pedig kapkodhatjuk a fejünket, hogy a lehető legtöbbet befogadjuk a rengeteg inger közül, amivel megkínál minket.

Jani – Guelmino Sándor (Ha elállt az eső / tatabányai Jászai Mari Színház)

Vannak rendezők, akiknek a neve már önmagában garancia a minőségi előadásra, az én szememben pedig Guelmino Sándor az egyik ilyen. A tatabányai Jászai Mari Színházban idén februárban bemutatott Ha elállt az eső című darabja egy roppant erős történet, amelynek különlegességét az adja, hogy a múlt, a jelen és a jövő folyamatos váltakozása nyomán kell a helyére raknunk a kirakós darabkáit. Egy ennyire filmszerű darabot nem könnyű feladat színpadra állítani, ám Guelminónak ez maradéktalanul sikerült, mindezt úgy, hogy színészeit is nehéz helyzetbe hozza, ugyanis az összes szereplő végig színen van a kicsivel több mint kétórás előadás alatt. Mintha csak egy hatalmas családi tablót látnánk, amely bemutatja, hogyan hordozzuk magunkban generációról generációra a titkokat, a ki nem mondott sérelmeket, és azt is, hogy milyen beláthatatlan következményei lehetnek egyetlen rossz döntésnek is. A rendezés az előadás minden percében a helyén van, remekül lavíroz a fókuszba állított és a háttérben látható karakterek között, az idősíkok gyönyörűen simulnak végül egymásba, a színészvezetés pedig igazi mestermunka.

Eszter – Dicső Dániel (Hello Again / Pinceszínház)

A Hello Again rendezője Dicső Dániel, akinek állandó alkotótársa Deés Enikő dramaturg. Eddig látott munkáik mindig elvarázsoltak, de egy sem vont ennyire a hatása alá. Az előadás után heteken át forgattam az eredeti szövegkönyvet, a La Ronde-t (ami a musical alapja) és a Hello Again musicalt is, hogy még jobban belelássak a munkájukba. A darab tíz szereplőt mozgat, Dicső Dániel ezt öt színészre szűkítette, akik a legkülönbözőbb karaktereket hívják életre, hogy rövid színpadi életük során is hatalmas változásokon menjenek keresztül: a szende és szerelemre vágyó nővérből kiábrándult szerető vált, míg a rutinos férjből eszét vesztett, szenvedélytől lángoló rajongó. A színpadi kompozícióval – az áttetsző fal mögött élő zenekarral és a forgó díszlettel – az egyszerű, de beszélő jelmezekkel, az egyszerre szórakoztató, szívfacsaró és szerelemre hívó szöveggel és a felejthetetlen dalokkal nem volt meglepő, hogy azon az estén mind beleszerettünk valakibe.

Laura – Alföldi Róbert (A vágy / Radnóti Miklós Színház)

Sajnos eddig még nagyon kevés Alföldi Róbert-előadást láthattam, azok viszont egytől-egyig lenyűgöztek, ahogyan A vágy című rendezése is a Radnóti Tesla Laborban. A német származású Franz Xaver Kroetz izgalmas és egyben eléggé offenzív témát feldolgozó drámájának adaptációja vegyes fogadtatást kapott a közönség részéről a bemutató után, amitől még kíváncsibb lettem, mint azelőtt voltam. Alig vártam, hogy én is láthassam azt a darabot, aminek a premierjén az első felvonás közepén felállt pár néző és felháborodottan távozott. Amikor pedig végre sikerült megnéznem, egyáltalán nem csalódtam. Alföldi nyers mégis humoros stílusa remekül passzol a középkorú házaspár, Hilde és Otto történetéhez, amit valóban átsző a szex és a szexualitás, ám egyáltalán nem olyan módon, amit ne bírna el a színházi műfaj. Üdítő volt egy ilyen profin megrendezett előadást látni, amin nem a szomorúságtól sírtam, hanem a nevetéstől. Akik szeretik a naturális humort, és nem ijednek meg a szexpoénoktól, azoknak mindenképpen ajánlom a következő évadra.