A Deszkavízió szerkesztősége idén is nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik előadás érdemelte ki a legjobb rendezésnek járó elismerést.

Jani – Nagy Péter István (A vége, Radnóti Színház)

Az elmúlt egy év beszélgetéseit tekintve megkockáztatom, hogy talán én vagyok az egyetlen, aki nem olvasta (még) Bartis Attila A vége című regényét. Ugyanis, baráti, ismerősi körben akárhányszor szóba került, hogy a Radnótiban Nagy Péter István ezt a művet viszi színre, minden alkalommal az alábbi mondatokkal találkoztam: „Az egyik kedvenc regényem!”, majd jött a folytatás: „De, hogy lesz abból színdarab?” Maga a szerző is azt nyilatkozta egyszer, hogy meglepődött a megkeresésen, hiszen ez a történet „nem kiált színpad után”, így akarva-akaratlanul bennem is kialakult a kétellyel vegyes kíváncsiság, hogy mi sül ki ebből.

Bár azt továbbra sem tudom, hogy adaptációként megállja-e a helyét, azt már annál inkább, hogy színdarabként minden szempontból. Ez pedig – minden más közreműködő munkája mellett – nagyban köszönhető a rendezőnek, aki Mikó Csabával és Sándor Júliával közösen készítette el a színpadi változatot. A történet nagyszerűségét, az előadás nyelvezetét, sem a színészi játékot most külön nem méltatnám (pedig mindegyik megérne egy külön posztot), helyette azt a komplex, kimagaslóan átgondolt színpadi víziót említem csak, ami Nagy Péter István munkáját dicséri. Súlyos darab, a játékidő sem kíméli a nézőt (3 és fél óra egy szünettel), mégis minden egyes perc leköti az ember figyelmét, az pedig, hogy a Radnóti kicsiny színpadán egy ekkora volumenű előadás valósulhatott meg, szintén nagy érdem. Ahogyan az is, ahogyan Nagy rendezőként mindezt remekül összefogta, kézben tartotta, ezzel pedig ő maga is hatalmas munkáról tett tanúbizonyságot.

Nagy Péter István A vége olvasópróbáján (Fotó: Dömölky Dániel)

Dani – Bagó Bertalan (Julius Caesar, Vörösmarty Színház)

Mindig kemény feladat modernizálni egy klasszikus darabot, hiszen a kísérletezés közben megégetheti magát a társulat és a közönség is, de a Jászai Mari-díjas Bagó Bertalan egyedi módon képzelte el Shakespeare kortalan művét napjainkba helyezve. Az eszmék összecsapásáról, zsarnokságról és emberségről szóló darabban a dialógusok költőiek, a külcsín (a díszletek és ruhák) pedig modern, az összkép mégsem esik szét, inkább olyan elegyet alkot, amelyet izgalmas felfedezni.

A Julius Caesar különlegessége, hogy az egyes szegmensekhez más-más műfajokat párosított a rendező: a népnek szónokoló karaktereket figyelve egy politikai dráma elevenedik meg előttünk, az összeesküvésnél a színpad a noir krimik hangulatát ölti fel, a gyilkosság felér egy thrillerrel, a következményeket pedig már egy kosztümös történelmi film meséli el. Remek színészi játékok, letisztult és hangulatos színpadképek, újracsomagolt mondanivaló jellemzi a végeredményt, amely olyannyira elgondolkodtad, hogy ülepednie is kell.

Bagó Bertalan a Julius Caesar próbáján (fotó: Vörösmarty Színház)

Gabi – Horváth János Antal (Kutyabaj, Weöres Sándor Színház)

Fekete öves színházba járó vagyok, az ország szinte minden színházában láttam már előadást. Ez alól a szombathelyi Weöres Sándor színház a kivétel, ami azért is érdekes helyzet, mert Szombathely a szülővárosom. Kicsit emiatt is rajtuk tartom mindig a szemem, és látom, hogy komoly műhelymunka folyik náluk. S bár a szombathelyi színházba ebben az évadban sem sikerült eljutnom, a Jurányiban megrendezett CSET fesztiválnak köszönhetően sikerült megnéznem a Kutyabaj című darabot.

Samuel Bailey, Kutyabaj című írása Horváth János Antal rendezésében látható a vasi megyeszékhely színpadán. János fiatal kora ellenére hihetetlenül éretten gondolkodik, mindig fajsúlyos, elgondolkodtató és fontos társadalmi kérdéseket boncolgat az előadásaiban.  Az első rendezés, amit láttam tőle az Árvák volt, ami különösen mély nyomott hagyott bennem. A következő a Városmajori Szabadtéri Színpad tavalyi centenáriumára készített Az eszméimet nem cserélem volt, ez után egyértelművé vált, hogy nem csak dramaturgként, hanem rendezőként is elképesztően tehetséges. A Kutyabaj-ra már ezzel a vele szemben támasztott elvárással mentem, és természetesen nem okozott csalódást. 

A fiatalkorúak börtönében játszódó történet három fiú életéről, sivár mindennapjaikról szól. Akik csak úgy elvannak, sodródnak az idő múlásával. Egyhangú napjaikba színt, és egy kis változatosságot Grace (Csonka Szilvia) visz, vagy legalábbis próbál vinni, aki a való világ lehetséges megpróbáltatásai mellett az apaságra is próbálja felkészíteni őket. A gumicukor, a cigaretta, vagy egy új, menő cipő egyelőre sokkal jobban lázba hozza a srácokat, mint az a lehetőség, hogy akár kezdhetnének is valamit az életükkel. A darab, Cain (Hajdu Péter István), Riyad (Kuttner Bálint) és Jonjo (László Gáspár) egyéni sorsán keresztül feszegeti a felelősségvállalás kérdését, és engedi láttatni a valódi problémát, vagyis, hogy egy ilyen helyzetből van-e lehetőség és esély kitörni? És ha van, akkor ezek a fiúk tudnak-e, képesek-e élni vele?

Az igaz történetek alapján íródott eredeti művet, Horváth János Antal elképesztő érzékenységgel adaptálta színpadra. Ennek is köszönhető, hogy amit látunk, az bizonyos értelemben jóval túlmutat a börtön falain. A mindennapi szorongásaink, megfelelési kényszereink, apró bűneink, rossz döntéseink ugyanis minket is rácsok közé szoríthatnak. Az pedig már a mi felelősségünk, hogy mit kezdünk ezekkel.

Horváth János Antal (Fotó: szinhaz.online)