A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik előadás érdemelte ki a legjobb rendezésnek járó elismerést.
Jani – Tarnóczi Jakab (Melancholy Rooms – Katona József Színház)
Be kell vallanom, hogy a kellő nyitottság mellett mindig kissé félve ülök be olyan előadásokra, amelyekről előzetesen nem lehet sokat tudni. Persze, van egyfajta külön izgalom abban, hogy a néző ott és akkor fedezi fel egy produkció minden varázslatos pontját, de ambivalens módon pont amiatt, hogy nem tudja, mit várhat, nagyobb elvárásokkal foglal helyet a nézőtéri székben. Jelen esetben számomra Tarnóczi Jakab neve jelentett garanciát, akitől korábban olyan igazán kiváló rendezéseket láttam, mint Az eltört korsó, a Bánk bán vagy a Leláncolt Prométheusz, a Melancholy Rooms óta viszont még inkább meg vagyok győződve arról, hogy bármihez is nyúl, az az én ízlésemnek megfelelő lesz.
A Katona márciusi bemutatójának fókuszában a magány áll: hat különböző korú, nemű és típusú ember életébe nyerhetünk bepillantást abban a másfél órában, amelynek 90 százalékában nincsen más csak zene, ének és ezzel együtt nonverbális kommunikáció a közönséggel. Vannak életetek, amelyek olyannyira ismerősek lehetnek és lesznek is a nézők számára, hogy szíven (vagy profán módon mondva: pofán) csapják, és lesznek, amelyek bár távol állnak tőlünk, mégis átérezzük ennek a különleges történet szereplőinek a fájdalmas életét. Számomra azért is volt különösen döbbenetes ez az előadás, mert az én környezetemben is számos olyan embert ismerek, akit bár sokan körbevesznek, mégis egész életében magányos. Márpedig ők mindennél jobban vágynak a társaságra és a szeretetre, csak éppen nem tudják megtalálni azt – vagy egyéb külső, jellemzően társadalmi korlátok akadályozzák meg azt. Tarnóczi kiválóan ért az érzelmek bemutatásához, egész élettörténetek elmeséléséhez – mindezt úgy, hogy ahhoz szavak sem szükségesek.

Jelenetkép a Melancholy Rooms című előadásból (Fotó: Gádoros Márk)
Gabi – Dömötör András (Káli holtak – Katona József Színház, Kamra)
Kifejezetten hálás vagyok Dömötör Andrásnak, amiért meglátta a fantáziát Térey János még be sem fejezett írásában és színre vitte a Káli holtakat. Ha csak egy szót írhatnék az előadásra, akkor az az eksztázis lenne.
Nekem ugyanis az volt. És remélem nem haragszik meg rám ezért János fentről, de úgy éreztem, hogy András többet hozott ki az előadásból, mint ami a könyvben van. Az egész mű tökéletesen lett színpadra adaptálva, sőt kifejezetten figyelemreméltó, ahogy egy ilyen kicsi kamaratermet ennyire kihasznál egy rendező egy előadáson belül. Néha olyan érzésem volt, mintha kiadták volna neki, hogy minden helyiséget, a folyosótól, a büféig be kell vonnia a darabba. De semmi túlzás nem volt ebben, minden jelenetben minden helyszín tökéletesen működött. A szereplőválogatás a hab a tortán: Tasnádi Bencére már szinte jelzők sincsenek. Amit ő ebben a darabban véghez visz, az maga a nagybetűs színészet. Ennyi energiát régen láttam egy előadásban, amiért természetesen minden szereplőnek külön elismerésem. Egy pillanatnyi üresjárat sem volt a négy óra alatt, és miközben bőven van min nevetni, azért az agynak is jut feladat. Ha csak egy előadást lehetne ajánlani az évadból, az minden kétség nélkül a Káli holtak lenne. Kell persze kitartás, hogy jegyet szerezzen az ember, de tényleg megéri kivárni.

Jelenetkép a Káli holtak című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)
Brigi – Sipos Imre (A kis herceg – dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)
A kis herceg Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye, amely 1943-ban jelent meg. A könyv az emberi társadalom karikatúrája, ugyanakkor több dologra is figyelmeztet, mint az ősi bölcs tanítások örökké tartó igazságára, amelyet sokszor semmibe vesz az emberiség. Ezt nyomatékosítja a róka idézete is: „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot.” Bár az ajánlás szerint A kis herceg gyermekeknek íródott, a tapasztalataim azt mutatják, a felnőtteket inkább köti le az előadás, a gyerekeket inkább csak a látványvilág, sok mindent azonban ők még nem értenek belőle.
A Bartók Kamaraszínház előadása pedig egyszerre csodálatos és szívszorító. Nem tagadom, engem már az első tíz perc annyira megérintett, hogy onnantól fogva végig folytak a könnyeim, ami azért is érdekes, mert az utóbbi időben nagyon kevés előadás tudott ennyire mélyen megérinteni És nem csak a történet, hanem a rendezés és a színészek is csodálatosak voltak. Az előadás maga pedig nagyon látványos, a füstgépekkel és a különböző vetítésekkel, ami tökéletesen egyensúlyozta a letisztul színpadképet, a hangsúly mindezek ellenére azonban a színészeken maradt. Az pedig különösen tetszett, hogy Sipos Imre rendezőként külön figyelmet fordított arra, hogy melyik színész miben erős és a hangsúlyt pedig ezekre a tulajdonságokra, színpadi technikára helyezte.

A Kisherceg című előadás alkotógárdája (Fotó: Ónodi Zoltán)