Az évad legjobbjai: Látvány

A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy fotós és videós kollégáink szerint melyik előadások érdemelték ki a legjobb látványért járó elismerést.

Laci – Tizenhárom almafa (Nemzeti Színház)

A színházi fotózás abból a szempontból különleges műfaj, hogy a fotós csak azokat a képeket tudja megörökíteni, amit a rendező előzetesen megkomponál a próbafolyamat során. Persze van lehetőség ezek egyéni stílusú megközelítésére, de a történet íve és a rendezői koncepció akkor is előre meghatározza a képsorozat tartalmát.

A Tizenhárom almafa számomra amiatt az évad legkiemelkedőbb előadása vizuális szempontból, mert úgy tagolja a színpadot, hogy egyetlen képen belül legalább öt különböző, egymástól teljesen független, mégis teljes értékű játszóhelyet képes egyszerre megjeleníteni, amelyek mind rendelkeznek önálló kerettel, ehhez megfelelő mélységgel és magassággal. Így Vidnyánszky Attila rendezésében a megszokottnál sokkal erőteljesebb hangsúlyt kap a térhasználat, a néző nem csak a klasszikus díszlet-színész-nézőtér tagolást kapja, ennél sokkal több réteget jelenít meg az Olekszandr Bilozub által tervezett, a teljes színpadtechnikát használó színpadkép. Ehhez illeszkedik a világítás is, ami már-már klasszikusnak nevezhető: használ ugyan színeket, de nem dekorációs jelleggel, ehelyett inkább hangulatokat erősít fel, érzelmeket húz alá velük a rendező. A jelmezek önmagukban kevésbé érdekesek, ám korhűségükkel a történetet hitelességét támasztják alá.

A Tizenhárom almafa volt az egyik olyan előadás, amelyet a fotóspróbát követően szívesen megnéznék újra, mert annyira gazdag az előadás vizuális szövete, hogy fényképezés közben egyszerűen képtelenség volt elmélyülni a darab tartalmi mondanivalójában.

Éva – Mady Baby (Jurányi Ház)

Ebben az előadásban az emberi remény már az első percekben is csak a hamvaiban van jelen. Három ember, akik egymás hátán felkapaszkodva akarnak kikerülni ebből a világból, de egyvalakinek mindig legalul kell lennie. És aki legalul marad, azt a felismerhetetlenségig tapossák, már nem nyújtanak neki segítő kezet, hogy felhúzzák, hiszen akkor saját tetteikre is fény derül. Ezt a fájdalmas, de kegyetlenül aktuális történetet kellett térben is elhelyeznie az előadás rendezőjének, Radnai Márknak. A Jurányiban, a kis teremben bújtatta el őket a neonfények homályába, ahol a nézők tekintete fogja közre őket két oldalról. A díszlet csak a legszükségesebb elemeket tartalmazza, hiszen a legfontosabbak már ott vannak: Hartai Petra, Bán Bálint és Mózes András.

A mondanivalója a történetnek kimondhatatlanul fontos, és Hartai Petra szívszorító alakítása minden szót felülmúlt: egy naiv kislány útján vezet végig minket a tehetetlenség útvesztőjében, ahol segítség helyett csak kihasználják és amikor már minden csepp reményt odaadott, félredobják. Ebben a történetben megelevenedik egy olyan ember sorsa, akit hosszú éveken át kegyetlenül bántalmaztak, nyíltan a világ szeme előtt, mégsem tett ellene senki semmit. Mi csak szemtanúk vagyunk, akik az előadás végén tapsolnak, letörlik a könnyeket és lesütött szemmel továbblépnek.

Márk – A legyek (Örkény István Színház)

Ha egy mondattal kellene összefoglalnom, frappánsan azt mondanám, hogy az Örkény István Színházban látható A legyek – maga az előadás és a rendezés is – egyszerre nagyon beteg és zseniális. A darabnak az Örkény Stúdió ad helyet, ami tökéletes helyszínválasztásnak tűnik, tekintve, hogy ebben a kis térben ez a múlt század közepén íródott, ám nagyon is a mának szóló Sartre-dráma még erőteljesebben hat. Hegymegi Máté rendezése abszolút életszerű módon mutatja be a szereplők közötti konfliktusokat, a politikai diktatúra erejét és ehhez kapcsolódóan a szabad gondolkodás elfojtását. A díszlet Fekete Anna munkáját dicséri, a szereplők embernagyságú ládákon, mintegy koporsókban élik az életüket, és ezek kiváló rejtekhelyként is szolgálnak a darab során. A fekete-fehér világba – itt kell megemlíteni Jankó Mátyás fényeit és Kálmán Eszter jelmezterveit is – progresszíven tör be a kiömlő vér élénk vörössége, így nem csak a bűn és a bűntelenség, hanem az áldozathozatal, a veszteség is megkapja a maga képi ábrázolását.

Beri – Elisabeth (Győri Nemzeti Színház)

Az idei, sajnálatos módon megkurtított színházi évadban szerencsém volt négy előadást látni a Győri Nemzeti Színházban. A Deszkavíziós werk videók készítése során betekinthettem a Régimódi történet, az Elisabeth, a Váratlan vendég és a Chioggiai csetepaté című bemutatók előkészületeibe. Úgy gondolom, vizuális szempontból leginkább az Elisabeth című musical emelkedik ki, amely műfaját tekintve is megköveteli a monumentális látványvilág színrevitelét. A győri előadás rendezője, Forgács Péter szerepelt az Elisabeth 1996-os, első magyarországi bemutatójában; érezhetjük, hogy rendelkezett kellő előismerettel, könnyűkézzel oldotta meg a közel 100 ember színpadi mozgatását. A díszletterv Bátonyi György munkája.

A darab Sisi történetének valóságos és fikciós elemeit ötvözi, ehhez remekül társul a látványvilág, vegyítve a realisztikus és az álomszerű megjelenési formákat, értelmet adva a musicaljátszás már-már kötelező, az unalomig ismételt, hatásvadász elemeinek. A köd, a füst és a különböző világítási színek használata átgondolt, jól igazodik a megjelenített történelmi korhoz és a szereplők jelleméhez. A Halál mint misztikus szál kapja a legtöbb vizuális „segítséget” ahhoz, hogy igazán földöntúlivá váljon; a kékes fekete, kontrasztos álom-képek emblematikussá teszik jelenlétét.

A győri Elisabeth egy történelmi tablót tár elénk, de Sisi alakját és történetét nem csupán az ember nagyságú, ódon képkeretbe helyezve őrizzük meg emlékezetünkben. Az előadást szívből ajánlom minden olyan színházkedvelőnek, aki vágyik egy gyönyörű, katartikus élményre.