A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik színész érdemelte ki a legjobb főszereplőnek járó elismerést.

Andi – Rátóti Zoltán (Tizenhárom almafa / Nemzeti Színház)

Különleges feladattal kínálta meg Vidnyánszky Attila Rátóti Zoltánt a Nemzeti Színház idei utolsó nagyszínpadi premierjében: a Jászai Mari-díjas színművész játssza gróf Apponyi Albertet a Wass Albert regényét korabeli dokumentumok szövegeivel kiegészítő, a trianoni döntést és következményeit középpontba állító előadásban, a Tizenhárom almafában. És hogy ez mitől is olyan különleges? Attól, hogy a rendező az egész védőbeszédet beemelte az előadásba, amelyet Rátóti Zoltán a második felvonásban, közel 40 percen keresztül ad elő.

Eleve érdekes dolog, hogy egy 3 órás darabban valaki kap egy olyan monológot, ami valljuk be, önálló monodrámaként is megállná a helyét bármelyik színpadon, arról nem is beszélve, hogy itt nem is színházi, hanem egy politikai szövegről van szó, amely teljesen másfajta színészi fogalmazást igényel, mint amit általában látunk. A nézők figyelmének folyamatos fenntartására azt gondolom, hogy kevés színművész lenne képes, ám Rátóti remekül megbirkózott a feladattal, sőt… feszült csendben hallgatta mindenki az önmagában is megrázó beszédet, ami tulajdonképpen még ma is egy nagyhatású fohász minden magyar emberért, határokon innen és túl egyaránt. Ezt tudta elképesztő pontosággal megfogni a színművész, és ezzel volt képes néhány pillanatra a nézőtéren ülő összes embert összekapcsolni, egészen a közös katarzisig hajtva őket.

Rátóti Zoltán a Tizenhárom almafa című előadásban (Fotó: Zsigmond László)

Jani – Pál András (MOLIÈRE – the passion / Radnóti Színház)

Bátran kijelenthetjük, hogy a Radnóti Színház idei szezonjának első bemutatója, a MOLIÈRE – the passion az egyik legmegosztóbb előadása az évadnak. Nehéz darab, amely folyamatos koncentrációt igényel játszótól és nézőtől egyaránt. A Radnóti Színház előadásait azért is szeretem különösen, mert az ország egyik legjobb társulatával rendelkező teátrumánál mindig gondosan ügyelnek arra, hogy a színészeket megajándékozzák időnként egy-egy olyan darabbal, amelyben abszolút főszerepet játszhatnak, amely főként rájuk épül, ugyanakkor nem feledkezik meg a többi szereplőről sem. Pál András 2013 óta tagja a társulatnak, számtalan szerepben megmutathatta már kiváló színészi képességeit, de a MOLIÈRE – the passion igazi jutalomjáték a számára.

A történet négy Molière-drámát fűz egybe, amelyek hol könnyedén simulnak egymásba, hol zavaróan éles a váltás, de mindegyiküket összeköti „Ő” személye, aki az első felvonás elején még a Mizantróp Alceste-je, majd Don Juan és Tartuffe válik belőle, végül pedig az agg Harpagon (A fösvény) tűnik fel a színpadon. Egyikük sem igazán pozitív karakter, ám annál hálásabb szerep – akár külön-külön is, de így, egybegyúrva igazi kuriózum. Pál András pedig kiválóan helyt áll az embergyűlölő, megkeseredett és elállatiasodott férfi szerepében, és bár a figura ábrázolása a szövegkönyvnek köszönhetően többnyire túlzó, mégis ismerős lehet minden nézőnek. A darab során többször felvetődik a kérdés: „Mi is a szerelem?”, amelyet „Ő” mindig másképpen, de sosem költői képekkel, idealizáltan válaszol meg saját magának és a közönségnek. Pál Andrásnak pedig mindvégig elhisszük, hogy a szerelem igenis tud ennyire fájó és kínzó lenni, még akkor is, ha már megtapasztaltuk ennek ellenkezőjét is.

Pál András a MOLIERE – the passion című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Eszter – Rajkai Zoltán (Poppea megkoronázása / Katona József Színház)

Ez az előadás nagyon nehéz körülmények között született, és ez is adja a legfőbb vonzerejét. Alapja az azonos című 17. századi Monteverdi barokk opera, de ez csak töredékeiben jelenik meg a Katona József Színház színpadán. A szüntelen szenvedély, a testi vágyak és nem kis mértékben az irónia tölti meg a színházat. Székely Kriszta rendezésében az áriák mellé bekúsznak a prózai részek, a hangsúlyok eltolódnak, ezzel teljesen új ritmust teremtve az előadásnak – kísérleti zenés színház, ahogyan az alkotók nevezték.

A színpad izzik, mindenki akar valamit vagy valakit, de egy férfi vágya meghatároz mindent. Rajkai Zoltán Néró, az őrült császár szerepében lép színpadra, akinek tekintete tökéletesen visszaadja a téboly, a hatalom és a szenvedély végzetes találkozását. A kezdeti szerelmes férfi karakterét hamar felváltja az a Néró, akit már a történelemből is jól ismerünk: elvakult, őrült és zsarnoki, akinek ösztönei mindenki végzetévé válnak. Ezt az átalakulást pedig virtuóz, mindenkit a székekbe szegező módon adja át Rajkai Zoltán.

Rajkai Zoltán a Poppea megkoronázása című előadásban (fotó: Horváth Judit)

Laura – ifj. Vidnyánszky Attila (A Nyugat császára / Pesti Színház)

Nem titok, hogy nekem ifj. Vidnyánszky Attila a kedvenc színészem, így hát nem is meglepő, hogy őt választottam ennek a kategóriának a győztesévé. Attila energiái, amiket megmozgat a színpadon, bármit is játszik, mindig lenyűgöznek és teljesen sokkoló hatással vannak rám. Ez alól természetesen A Nyugat császárában nyújtott alakítása sem kivétel.

Christy karaktere kicsit más, mint amit megszokhattunk Attilától, hiszen nem egy tragikus hős, de még csak nem is az az igazi komikus figura, inkább csak egy szerencsétlen senki, aki karizmáját kihasználva hőssé akar válni. És bár ez nem az a típus, akire én legalábbis számítottam, hogy illik Attila stílusához, a fantasztikus alakítása most sem okozott csalódást. Persze Attila hozta a formáját, amit már-már elvárunk tőle akrobatikus mozdulataival és humorával, amivel mindig elvarázsolja a közönséget.

ifj. Vidnyánszky Attila A Nyugat császára című előadásban (fotó: Juhász Éva)