A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik színész érdemelte ki a legjobb főszereplőnek járó elismerést.
Andi – Trill Zsolt (A kaukázusi krétakör, Nemzeti Színház)
A héten már szó esett a Nemzeti idei első nagyszínpadi bemutatójáról, A kaukázusi krétakörről – a legjobb férfi mellékszereplő kapcsán, most pedig a legjobb férfi főszereplő díja miatt kell elővenni Avtandil Varsimashvili rendezését újra.
Brecht kétfelvonásos színműve tulajdonképpen két különálló történet, az első részben Gruse drámáját láthatjuk, a másodikban pedig Azdak bíróvá emelkedését követhetjük nyomon, kettőjük sorsa csak a végjátékban fonódik össze, saját kontextusba helyezve a kínai eredetű krétakör-történetet. A botcsinálta ítész ösztönös lázadó, ennek köszönhetően a maga akaratából szorul a társadalom perifériájára. Trill Zsolt az első jelenetétől kezdve tűpontosan hozza a kívülállót, aki még a legintenzívebb jelenetekben is képes bizonyos elegáns távolságtartással figyelni a körülötte lévőket. Belakja a színpad minden négyzetcentiméterét, nem csak akkor, amikor sérült lába (amikor én láttam az előadást, még éppen gyógyult egy őszi baleset után) ellenére is őrült sebességgel száguld a minimalista díszlet különböző pontjai között, akkor is csak rá tudtam figyelni, amikor csendben állva hallgatott.
„Elfogadok” – mondja többször kezét nyújtva, érzékeltetve, hogy a társadalmunkban folyton felbukkanó korrupció számára is elfogadott, ám ítéleteiből mégis világosan látszik, hogy józan eszére hallgatva képes mégis valamifajta valós igazságot szolgáltatni. „Bármely háborút, bármely veszteséget csakis a jóság által lehet helyrehozni” – fogalmaz az előadás rendezője, és Trill Zsolt minden pillanatban – karakterének megkérdőjelezhető erkölcsisége ellenére is ezt a jóságot képviseli, így tud szájából az utolsó, engem minden alkalommal mellbevágó mondat annyi reményt és hitet sugározni, amely magában rejti a katartikus színházélményt – estéről estére.
Jani – L. Nagy Attila (Ki ölte meg az apámat, Jurányi Ház)
A Budapest Bábszínház tagjaként L. Nagy Attila elsősorban bábszínészként látható a színpadon (amely szerepekben szintén megcsillogtatja a tehetségét), de fiatal pályatársaihoz hasonlóan több független produkcióban is bemutatkozott az évad során. Ezek egyike a Ki ölte meg az apámat, amely hivatalosan ugyan ötvözi a bábszínházat (itt leginkább a tárgyszínházat) a kortárs tánccal, a szereplők mindegyike elsősorban prózai színészként van jelen az előadásban. A darab fókusza a szerző, Édouard Louis és édesapja kapcsolatára helyeződik, akik küzdenek egymással, egymás megértéséért és elfogadásáért, illetve az egymás iránt érzett szeretet megéléséért és kimutatásáért. Az elbeszélőt hét színész kelti életre, de közülük magasan kiemelkedik L. Nagy Attila – nem egyszer lehet olyan érzésünk, mintha a rendezőpáros – Kovács Domokos és Szenteczki Zita – is rá építette volna az előadást. L. Nagy azon kevés huszonéves színész egyike, aki már most, pályafutása legelején többször számot adott tehetségének sokszínűségéről. Az általam látott előadásokban rendre új oldalát ismertem meg, ráadásul olyan kiválóan tud játszani a hangjával, az arcával és a mozdulataival egyaránt (és ezeket akár másodpercek alatt ellentétbe tudja hozni), amire nagyon kevesen képesek ezen a pályán.
Dani – Rudolf Péter (Barátom, Harvey, Vígszínház)
Rudolf Pétert azóta kedvelem, mióta megszólaltatta Michael J. Fox legendás karakterét, Marty McFly-t a Vissza a jövőbe filmekben, de sosem felejtem el A padlást sem azzal a szereposztással, amiben ő is szerepelt. Amikor a Vígszínház műsorára tűzte Mary Chase groteszk vígjátékát, a Barátom, Harvey-t Rudolf Péter főszereplésével tudtam, hogy látnom kell, és nem csalódtam.
A kétméteres, mindenki által nem létezőnek gondolt nyúllal való mókázása során a szerethető figurája bearanyozta azokat a jeleneteket, amikben szerepelt, és csupa szív kisugárzása, ragadós jó kedve és a boldogságot kereső, az élet hétköznapi örömeit keblére ölelő kisember attitűdje olyan hatással volt rám, mint egy képzeletbeli ölelés. Ráadásul volt egy-két olyan érzelmes pillanata is, amikor őszintén megérintett a játéka, amikor felsejlett a karakter sebezhetősége. Úgy vélem, hogy a derű csiholása, a vidámság fenntartása és a mosoly mögé láttatás megérdemli az elismerést.
Gabi – László Zsolt (A vége, Radnóti Miklós Színház)
Bartis Attila legismertebb művét, a közel 600 oldalas A végé-t pár éve olvastam, és hogy őszinte legyek, nagyon kíváncsi voltam, hogy miképpen lehet a Radnóti színpadára vinni. A terjedelemből kifolyólag abban biztos voltam, hogy nem tud rövid lenni a darab, de hogy ennyire jól sikerül a színpadi kivitelezés arra nem fogadtam volna nagyobb összegben.
A több generáción átívelő szerelmi, családi történet főhősét, Szabad András fotográfust, három különböző életszakaszában három színész kelti életre: László Zsolt, Porogi Ádám és Katona Péter Dániel egyetemi hallgató. A darab középpontjában a fotós személyéből kifolyólag a fényképezés áll, de a képeken nem a különböző helyzetek, vagy személyek, hanem maga Szabad András sejlik fel.
Ahogy erről már többször is írtam, és lehet engem elfogultsággal vádolni, mert igen, az vagyok László Zsolttal kapcsolatban. Vállalom. Számomra ő a SZÍNÉSZ, így csupa nagybetűvel, akinek a maximalizmusához elképesztő tehetség is párosul. Ami már akkor is messziről ordít, ha csak két mondata van egy darabban. De ez nem az a darab, itt szinte végig jelen van, ráadásul úgy, hogy egy pillanatra sem lehet szem elől téveszteni. Mert jó, mert hiteles, az objektívén keresztül akkor is visz magával, ha nem ő van a középpontban. Azt az igazságérzetet, szabadságvágyat, megnyugvást, dühöt, örömöt, azon a fordulatszámon, amit néha követni sem lehet, akit Bartis Attila leírt a regényben, azt mintha egyenesen László Zsoltról mintázta volna.