A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait, amelyeket megosztottunk veletek az elmúlt egy hétben. Az utolsóhoz érkeztünk, ma eláruljuk nektek, hogy szerintünk melyik produkció érdemelte ki a legjobb előadásnak járó elismerést.

Andi – Régi tánc, új nemzedék (Appelshoffer János, Berecz István, Fundák Kristóf, Juhász Bence Zsombor, Moussa Ahmed, Sánta Gergő, Tókos Attila)

Márciusban különleges bemutatónak lehettek tanúi a Nemzeti Táncszínház nagytermének nézői: a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészei hét fiatal koreográfus vezetésével mutatták meg, hogy a néptánc amellett, hogy fontos, hogy megtartsa hagyományőrző funkcióját, képes és tud is túlmutatni a „tiszta forráson”, amelyet tiszteletben tartva igazi kortárs táncélménnyé tud válni. A Régi tánc, új nemzedék című előadás 12 tánc-koreográfiáját Appelshoffer János, Berecz István, Fundák Kristóf, Juhász Bence Zsombor, Moussa Ahmed, Sánta Gergő és Tókos Attila álmodta színpadra.

A kétrészes produkcióban autentikus és tematikus számok váltják egymást. Az előbbiek is szépen működnek, ám az igazán nagy reveláció azokban a tételekben rejlik, ahol elszabadulhatott az alkotók fantáziája: Tókos Attila duettje, Sánta Gergő (koreográfus-asszisztens Sánta-Bíró Anna) Holtodiglan című koreográfiája, Fundák Kristóftól a Dumbala, vagy éppen Moussa Ahmedtől a Lopott idő mind-mind olyan szegmensét mutatják meg a néptáncnak, amelyet a Magyar Nemzeti Táncegyüttes autentikus műsoraihoz szokott nézők nem igen láthattak még. Ezekben nem voltak látványos viseletek, minimális díszlettel és kellékkel dolgoztak a táncosok, mégis elemi erővel hatottak a közönség soraiban ülőkre. Mint ahogy a zárószám is, a cigánytánc, amelyet Lakatos Mónika delejes hangja indít el (hozzá csatlakozik később Szilvási István és Rostás Mihály Mazsi is), hogy aztán a teljes társulat valamilyen földöntúli energiákból dolgozva robbantsa szét a teljes színpadot, életre szóló élményt adva minden jelenlévőnek.

Az elmúlt években csendben felnőtt egy generáció, akik legalább olyan magabiztosan birtokolják és használják a népi kultúrát és tánctudást, mint mestereik, sőt, sok esetben még bátrabbak is, hiszen mernek elrugaszkodni a megszokásoktól, elindulni a kortárs irányába, ezzel közelebb hozva a folklórt a fiatalabb nézői rétegekhez. Erre pedig nagy szükség van, hiszen csak így maradhat fent színes és sokszínű kultúránk, ha élő és érdekes tud maradni az új generációk tagjainak is. 

Jelenet a Régi tánc, új nemzedék című előadásból (Fotó: Csudai Sándor)

Jani – Magányos emberek (Katona József Színház, Kamra)

Tarnóczi Jakab munkásságát örömmel követem figyelemmel, így nagy izgalommal és várakozással ültem be decemberben az új rendezésére. Ugyanakkor kissé aggódtam is, hogy a Melancholy Rooms után, amely tulajdonképpen ugyanúgy a magányt állítja a középpontba, vajon tud-e újat mondani ebben a témában, de ennél jobban nem is bizonyíthatta volna, hogy igen. Szeretem, amikor egy színház kitágítja a határokat, ebben pedig a Katona a kőszínházak között hosszú ideje élen jár. A játéktér most is különleges módon alakul át: a nézőtérre hátsó folyosókon, majd magán a díszleten keresztül jutunk be, ez utóbbiba az előadás szüneteiben (ebből három is van), ha van kedvünk, vissza is térhetünk. Már önmagában az is különleges, hogy a darab négy etapból áll, amelyek egyre rövidebbek (60, 40, 30 és 20 perc), ezek között pedig 6-8 perces „buliszünetek” kapnak helyet. Most először fordult elő velem, hogy az előadás kezdetétől számítva a fináléig, nem hagytam el a nézőtéret, bármennyire is éreztem egy idő után, hogy kényelmetlen végigülni ezt a három órát, nem akartam egyetlen percet sem elszalasztani abból, ami a színpadon történik. 

De nemcsak a kivitelezés, hanem a történet is teljesen magával ragadott és megérintett. Hauptmann egy, itthon még be nem mutatott drámáját vette alapul az alkotócsapat, ebből készítettek egy ízig-vérig 21. századi, magyarországi történetet. Egy család életébe nyerhetünk bepillantást: a fiatalok éppen csak hogy elindultak a felnőtté válás útján, a főszereplő párnak gyermeke születik, de a régi életüket sem tudják teljesen elengedni. Megjelennek a szülők, a gyermek keresztapja szintén a kis házban húzza meg magát és felbukkan a múltból egy lány is, aki aztán alaposan felkavarja az amúgy sem békés állóvizet. A szerzőknek sikerült olyan figurákat és szituációkat a színpadra rakniuk, amelyek ismerősek lehetnek a nézőknek. Előtérbe kerülnek a generációs különbségek, a szülői féltés és a gyerekek életébe való beleszólás kettőssége, de legfőképpen a társas magány. Mert bizony, ahogyan a cím is árulkodik róla: hiába lakik sok (jó?) ember kis helyen, a legtöbbjük magányos, boldogtalan. Fájó látni, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel, egy idő után valódi érzelmeiket sem tudják eltitkolni, ez pedig könnyen konfliktushoz, visszafordíthatatlan eseményekhez vezethet. A Magányos emberek számomra a legjobb skandináv alkotásokat idézte meg: eddig (ha nem is kizárólagosan) ők tudtak ennyire szórakoztató és magával ragadó módon beszélni korunk legnagyobb, ugyanakkor leghétköznapibb társadalmi problémáiról. Most hozzájuk csatlakozott a Katona alkotócsapata.

Jelentkép a Magányos emberek című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Dani – Mezítláb a parkban (Orlai Produkciós Iroda)

Neil Simon ezzel a vígjátékával robbant be a köztudatba, de egy film tette világhírűvé a művet. Ebben az évadban az Orlai Produkciós Iroda is előrukkolt a saját változatával, Kocsis Gergely rendezésében lehetett részünk egy egyszerre mulatságos, drámai és elgondolkodtató darabban, amelyben két fiatal tehetség, László Lili és Rohonyi Barnabás bizonyítottak be két dolgot. Egyrészt azt, hogy milyen jó a kémia közöttük, másrészt pedig azt, hogy milyen nehéz az együttélés, hogy az ellentétek igenis vonzzák egymást, és hogy nem szabad impulzusból dönteni, de mindent agyonelemezni sem.

Az Orlai-féle Mezítláb a parkban figurái mindenki számára azonosulhatók, az előadás tökéletesen egyensúlyoz a műfajok között, képes magába szippantani a közönséget, és a színészek játéka is olyan hatásos, hogy hol átérezzük a problémáikat, hol bosszantanak. A darab egyszerre képes szórakoztatni, érzelmet csiholni és gondolatot ébreszteni, erre pedig nagy szükség van a mai világban.

Jelenet a Mezítláb a parkban című előadásból (Fotó: Takács Attila)

Gabi – Darázs (Delta produkció)

A történet szerint két egykori iskolai barátnő húsz év után találkozik újra. Két egymásra semmiben sem hasonlító nő sorsa, akik között mégis több a hasonlóság, mint ahogy azt maguk gondolták volna. Mert van valami, ami összeköti őket. A látszólag nyugodtnak induló beszélgetésükből és az emlékeik felelevenítéséből még nem feltétlenül derül ki, hogy hova lyukad ki a találkozásuk, illetve miért is kellett, hogy újra lássák egymást. Mint tudjuk, véletlenek pedig nincsenek, így a találkozásuk is előre eltervelt menetrend szerint halad. Csak erről az egyik fél mit sem sejt. Sőt, maga ajánlkozik fel, hogy segítsen egykori osztálytársán. Mivel már rég túllépett a közös múltjukon, nehezen veszi a lapot, hogy itt most egy bosszúhadjárat készül kibontakozni: ellene.

A mindössze hetven perces előadás elképesztő mennyiségű fordulatot tartogat, amikor már a néző nyugodtan dőlne hátra, hogy tudja a megfejtést, és ennél izgalmasabb már nem lehet a történet, akkor pillanatok alatt kiderül, hogy téved. A Darázs egy hihetetlen izgalmakkal átszőtt előadás, amelyben szépen lassan, szisztematikusan rajzolódik ki a valódi probléma: az iskolai zaklatás. És hogy a helyzet még elgondolkodtatóbb legyen, nem fiúk bántják a társukat, hanem lányok között zajlik a dráma.

A Delta Produkció előadása óriási sikerrel ment éveken át Londonban. Morgan Lloyd Malcom írását Ördög Tamás rendezte, a kétszereplős előadást Sodró Eliza és Kiss-Végh Emőke játssza, akik elképesztő alakítással nyitják fel a néző szemét a szociális viszonyrendszerekben megbúvó problémákra és a szinte mindannyiunk múltjában jelen lévő, de elhallgatott traumákra.

Részlet a Darázs című előadásból (fotó: Gordon Eszter)