A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait, amelyeket megosztottunk veletek az elmúlt egy hétben. Az utolsóhoz érkeztünk, ma eláruljuk nektek, hogy szerintünk melyik produkció érdemelte ki a legjobb előadásnak járó elismerést.

Jani – Nine / Kilenc (rendező: Balázs Zoltán, Budapesti Operettszínház)

Federico Fellini 1963-ban bemutatott 8 és ½ című alkotása a filmtörténet első rendezői önvallomása, amely nagy hatást gyakorolt az egyetemes filmművészetre, és az évek során a világ legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb stílusú alkotók készítették el a maguk „változatát”. Alig két évtizeddel a film premierje után, az 1980-as évek elején Mario Fratti feldolgozásában, Arthur Kopit librettójával és Maury Yeston dalszövegeivel és zenéjével musical is készült belőle, Nine címmel, amelyet 2022 szeptemberében mutattak be a Budapesti Operettszínházban. A történet alapja és kiindulópontja viszonylag egyszerű: Guido Contini, a sikeres és olasz ünnepelt filmrendező az utóbbi években alkotói válságban szenved. Érzi, hogy van benne egy újabb sikerfilm, azonban legutóbbi alkotásai sorra megbuktak. Éppen ezért úgy dönt, hogy feleségével, Carlával elutazik egy fürdőbe, hogy ihletet merítsen. Ám nem sok ideje jót elmélyülni és saját gondolatiba merítkezni, ugyanis hamarosan feltűnik a színen a szeretője, újságírók hada rohamozza meg őt, ráadásul a producere is egyre gyakrabban jár a nyakára. Mindez lehetne egy jó bohózat alapja is – de ebben a történetben helye sincs könnyedségnek.

A Nine a maga komplexitásával, bonyolult szimbólumrendszerével, nem lineáris történetvezetésével komoly kihívás elé állítja a rendezőket és a nézőket egyaránt. Van ugyan az a tévhit, hogy a musical könnyedebb műfaj, de ezt számos alkotás megcáfolta már, a Nine pedig még inkább „rétegdarabnak” minősül. Balázs Zoltánnak ez a musical volt az első zenés színházi munkája, és talán meglepő, hogy rögtön egy ekkora volumenű darabbal debütált, de valószínűleg éppen ettől a mélyvízbe dobástól sikerült teljesen új értelmet adni a hazai musicaljátszásnak. Ritka az olyan rendezés ugyanis, amely ennyire progresszíven, a műfaji szabályokat egyszerre felrúgva és mégis tiszteletben tartva, egészen új oldalról közelíti meg ezt a világot. Nagyszínpadi, nagy kiállású darabokhoz képest Szendrényi Éva díszlete csupán egyetlen hatalmas, lépcsősorból áll, és eltekintve néhány, a zsinórpadlásról érkező elem fel-le mozgatásától, mindvégig statikus is marad. A vizuális látványorgiáról sokkal inkább Németh Anikó jelmezei gondoskodnak (az egyes szereposztásoknak külön-külön tervek készültek), amelyektől egyszerre lesz olyan érzése a nézőnek, mintha egy olasz vagy francia divatbemutatón ülne és egy futurisztikus, szürreális álomvilágot látna megelevenedni.

Merthogy az egész musical a valóság és az álom határmezsgyéjén mozog. Guido „agya” tárul fel előttünk: a gondolatok cikáznak, bizonyos jelenetek látszólag random módon követik egymást, a nők jönnek-mennek a férfi életében. Mindeközben rengeteg aktuális és örökérvényű kérdést felvet az előadás a művészettel kapcsolatban: A közönség- vagy a szakmai sikerre kell törekednünk? Vajon a kész mű túléli a megálmodóját? Ha egy filmrendező korai munkái sikert értek el, jogos-e felé az elvárás, hogy mindig túl kell teljesítenie önmagán? Egy önéletrajzi alkotásnál mennyire kell tekintettel lenni az életünk részét képező személyekre? Mit áldozhatunk fel a siker érdekében? És még tucatnyi kérdés felmerülhet bennünk, amelyre az előadás nem ad mindig pontos választ, de nem is tiszte, azokat már mind a nézőkre bízza. Balázs Zoltánnak az volt a célja, hogy a különböző szereposztásoknál másra helyezi a hangsúlyt, ezzel teljesen különböző előadásokat hozva létre. Ezt magam is tapasztaltam, hiszen volt szerencsém többször is látni a produkciót, hozzám legközelebb a Szomor György által a saját maga művészetének áldozatává vált, így az alkotói válságot kudarcként megélő Guidója, és Nádasi Veronika Luisája állt, aki egy érett, a helyzetével és a férje életében betöltött szerepével pontosan tisztában lévő asszonyként ábrázolja a nőt. Mondják, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő – ez a kijelentés Nádasi alakításában nyer igaz értelmet.

Nádasi Veronika és Szomor György a Nine – Kilenc című előadásban (Fotó: Art&Lens Photography)

Gabi – Káli holtak (rendező: Dömötör András, Katona József Színház – Kamra)

Van úgy, hogy az ember több jó darabot is lát egy évadban, de egy közülük mégis kiemelkedik az összes közül. Számomra idén ez a Káli holtak, ami egyszerűen, minden tekintetben a legmagasabb szintre került. Valószínűleg ebben hangsúlyos szerepe van annak, hogy a szerzőt, Térey Jánost személyesen is jól ismertem. A pandémia miatt hányatatott sorsú próbaidőszaka volt az előadásnak. Amikor Dömötör András rendező először felvetette, hogy színpadra akarja adaptálni a szerző (sajnálatos módon utolsó) művét, akkor Térey még élt. A könyv még nem volt teljesen kész, de a rendező szabad kezet kapott, mert volt egy víziója, hogy a saját tapasztalataiból mennyit tudna hozzátenni, hogy a darab igazán élő legyen. Egy színész életén keresztül mutatja be a színház világát, így amikor elkezdődött a munka, a színészek is hozzáadták az ötleteiket.

Az előadás sikere több összetevőből adódik össze: először is, bár irgalmatlanul hosszúnak tűnik, végig izgalmas és érdekes tud maradni. Egyetlenegy perc üresjárat sincsen, nem volt olyan érzésem a végén, hogy ez és ez a rész nem kellett volna bele. Mert minden eleme kellett, mindegyik pillanat fontos a történet szempontjából. A szereposztás a másik fontos tényezője a sikernek, amely szintén az évad telitalálata. Emiatt teljesen érthető, hogy nemcsak nem lehet rá jegyet kapni, hanem komoly várólistája is van. De ez az a lista, amelyen érdemes rajta lenni annak, aki eddig még nem látta a darabot.

Jelenetkép a Káli holtak című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)

Brigi – Mario és a varázsló (rendező: Csadi Zoltán, dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház)

Miután eddig nem túl jó élményeim voltak a történettel (főként az abból készült színdarabokkal) kapcsolatban, így őszintén szólva, eléggé nagy komfortzóna átlépés volt a részemről, amikor úgy döntöttem, hogy Budapestről leutazom Dunaújvárosba, hogy megnézzem ezt a darabot. Végül nem bántam meg, inkább csak azt sajnálom, hogy ezt mindösszesen egyetlen alkalommal tettem meg eddig.

A Csadi Zoltán által rendezett darab igazán különlegesre sikerült, ahol a zene, a tánc és a színészi játék úgy épülnek egymásra, mint az építőkocka elemei, egy egységes, mozgalmas és rendkívül izgalmas előadást létrehozva. Nekem kerek négy perc kellett ahhoz, hogy a történet teljesen magával rántson és onnantól tényleg megszűnt az egész világ. A másik, ami abszolút elvarázsolt, az a koreográfia, és mindez az én számból kicsit furán is hangzik, hiszen a táncos darabok köztudottan távol állnak tőlem, de ez esetben csak ámulva tudtam nézni a Tőkés Imola által kreált végtelenül kreatív mozgáselemeket, amik ez esetben nem csak az előadás betétjeként szolgáltak, hanem tovább is lendítették a cselekményeket. Emiatt pedig egy igazán izgalmas, fordulatos előadást láthattak a nézők, nem beszélve a zseniális színészi alakításokról és a rendezésről.

Jelenet a Mario és Varázsló című előadásból (Fotó: Ónodi Zoltán)

Lili – A boldog herceg (rendező: Pányik Tamás, Eötvös10 Művelődési Ház)

Az Oscar Wilde 1888-ban megjelent meséje alapján készült zenés előadás a Déryné Program, Barangoló alprogramjának támogatásával, Pányik Tamás rendezésében került bemutatásra. A szívbemarkoló és számos tanulságot felölelő darabot új köntösbe bújtatva láthatta a közönség.

A történet két szálon fut: az egyik a helyét a családjában nem találó, különleges, önzetlen és tiszta szívvel szeretni tudó fecskelány életét helyezi fókuszba, aki végül úgy dönt nem tart a testvéreivel és édesapjával Afrikába.  A másik főszereplő, maga a boldog herceg, akinek a szíve kőből van, és nem érzi szükségét, annak, hogy segítsen az éhező népen. Ezért méltó büntetését is elnyeri, hiszen egy gonosz átok szoborrá változtatja. Az ő különös és mesébe illő egymásra találásukról szól a darab. A két szereplő között feszülő éles jellembeli különbségek, és azok feloldása görgetik előre a cselekmény szekerét, olyan fontos témáknak is teret adva, mint a rivalizálás, az önzetlen szeretet és a megbánás. A 70 perces meseoperában érezhető volt a játékosság és a humor is, valamint a nagyívű dalok mellett Barta Viktória koreográfiái tették minden korosztály számára igazán élvezhetővé az előadást. A díszlet az egyszerűség erejével, igyekezett megfogni a közönséget, hiszen mindössze néhány dobogót mozgattak a színészek jelenetenként, olykor ezt a történetbe is hűen beleépítve. A produkció kortárs jellegét azonban, nem csak a zene és a tánc keretezte, hanem a köznyelv számára is könnyen érthető, alkalmanként szleng használatával színesített párbeszédek is, a libretto Sényi Fanni munkáját dicséri. 

Az előadás sikeréhez, nem csak Tiszai Péter fantasztikus dallamai járultak hozzá, hanem az előadást játszó színészek teljesítménye is. A színészi gárdát, mind feltörekvő, fiatal művészek alkották, akik, egytől egyig lubickolták a nekik szánt szerepben. A címszereplőt alakító Cseh Dávid Péter hitelesen hozta a kőszívű herceg figuráját, míg énekhangjával egészen a csillagokig repítette a közönséget. A fecskelány színes, olykor humorral fűszerezett, de mégis drámai szerepében Gadó Anita tűnt fel, akinek nem csak színpadi jelenléte, de erős és magabiztos énekhangja az egész kamaratermet betöltötte. A kettőjük románcát bemutató jelenetek, az előadás katarzisát nyújthatták, hiszen szinte teljesen eszköztelenül, manír nélkül mutatták be, hogyan tudja őszintén és tisztán szeretni egymást egy pár, akár a saját életét is feláldozva a másikért. Szaszák Zsolt a vagyontalan zeneszerző szerepében mutathatta meg leginkább, kiváló színészi kvalitásait, míg Grubits Blanka egy szintén katarzist hozó jelenetet tudhat magáénak, a reményvesztett gyufaárus lány megformálásával.

Jelentkép A boldog herceg című előadásból (Fotó: Háda Károly)