Az évad legjobbjai – 2024/25: Visszataps-díj

A Deszkavízió szerkesztősége idén is nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. A tavalyi évtől kezdve nemcsak a premierek alkotóit díjazzuk, hanem kiemelünk olyan előadásokat is, amelyeket korábban mutattak be, ám mi még csak a 2024/25-ös évadban láttuk. Mutatjuk melyek ezek!

ANDI – A pelikán (Radnóti Színház)

Tavaly évad végén mutatta be a Radnóti Színház August Strindberg A pelikán című, mindösszesen négyszereplős kamara-drámáját, amely kalandos módon került a teátrum repertoárjára, hogy legnagyobb sajnálatomra meglehetősen kevés időt is töltsön ott.

A darab egy teljes mértékben diszfunkcionális (ez a jelző szerepel a színlapon is, de találóbbat magam sem tudnék választani) családot mutat be: Elise mérgező és manipulatív személyiségével halálba kergeti férjét, majd miután egyedül marad felnőtt gyerekeivel, igyekszik saját bűneit elleplezve tovább manipulálni őket a látszat fenntartása érdekében. A hazug mázat azonban egyre nehezebb megóvni, főleg miután Axel elveszi Gretát, Elise lányát, és az sem sokat segít, hogy Fredrik (Elise fia) egyre jobban megérti saját traumatizáltságát, így a történet előre haladtával egyre többször szembesítik az önző anyát hibáival, amitől a saját kudarcait letagadni igyekvő nő fokozatosan védekező állásba kényszerül, így a szereplők együtt haladnak a teljesen kilátástalan jövő felé.

Tóth Ildikó játékáról alapvetően sem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni, Elise szerepében azonban képes volt további színeket megmutatni magából. Minden gesztusa leköveti az önhazugságokra építkező, zavart személyiségű nőt, aki a szakadék felé robogva habozás nélkül képes feláldozni saját gyermekeit is, csak hogy mentse magát. Sodró Eliza és Major Erik kifogástalanul játsszák a megtört lelkű gyerekeket, akik apjuk halála után ébredve megpróbálják újradefiniálni értékrendjüket, jövőképüket. Ők ketten szoros egységet alkotnak, amelyet sem Elise, sem pedig a Bányai Kelemen Barna által megformált Axel nem tud megbontani, utóbbi pedig nagyon igyekszik. A Katona társulatából vendégként csatlakozó színművész a macsó férfiak összes jellemvonását tűpontosan jeleníti meg. Az ilyen együttállásokra szoktuk azt mondani, hogy parádés szereposztás, kivételes alakításokkal.

A Radnóti előadása nem ígért egy percig sem könnyű esti szórakozást, ám olyan fontos kérdéseket mert nyíltan feltenni, amelyek közül jó néhány foglalkoztat mindannyiunkat. A válaszok pedig ott rejtőztek a szereplők fantasztikus játékában, ezért is szomorú, hogy a darab nem tudta megtalálni közönségét, így csak néhány alkalommal volt látható a Nagymező utcai teátrumban.

JANI – h.ml.t (Budaörsi Latinovits Színház)

Mivel életemben már több Hamlet-előadást láttam, így eleinte a Budaörsi Latinovits Színház produkciója sem igazán hozott lázba, végül egy baráti unszolás miatt váltottam rá jegyet, de meg ezek után sem mondható, hogy túl nagy elvárásokkal ültem volna be a nézőtérre. Én magam is meglepődtem azon, hogy végül mennyire magával tudott ragadni ez a már unalomig ismert sztori, így Alföldi Róbert rendezése számomra a legjobb Hamlet-előadások közé lépett.

Kétségtelen, hogy egy meglehetősen progresszív rendezést kapunk, amelynek két hatalmas előnye van: gyakorlatilag a felére húzza a darab játékidejét, így minden üresjárattól megszabadítja azt, és csak a lényegi dolgokra koncentrál. A másik, ezzel összefüggő előny, hogy ezáltal jóval könnyebben befogadhatóvá válik az ifjúság számára. Én magam ugyanis elfeledkeztem róla, hogy egy Hamletre előszeretettel viszik a pedagógusok a gyerekeket, így némileg megütköztem, amikor kb. kétosztálynyi ifjúságot pillantottam meg a színház előtt. De szerencsére aggodalmam teljesen felesleges volt, mert a fiatalság fegyelmezetten, érdeklődve és értőn nézte végig az előadást, sőt, hatalmas ovációval is jutalmazták a színészek munkáját. Ez is azt bizonyítja, hogy minden klasszikushoz lehet úgy nyúlni, hogy az a ma emberét is megérintse. Alföldi Róbert Bíró Bence dramaturggal közösen ugyanis egy ízig-vérig mai Hamletet varázsolt a Latinovits Színház színpadára. Igen, a formanyelv merőben eltér az eredeti műtől, hiszen itt a címszereplő és barátai rendszeresen kábítószert fogyasztanak, Ophelia önbizalomhiányos, az anyja (!) által elnyomott és semmibe vett lány, és Gertrud is egészen másfajta anyaként jelenik meg.

Minden ismerős, mégis teljesen új – talán így lehetne legjobban leírni Alföldi rendezését, amely valóban új megközelítést alkalmaz, de a motivációk és a következmények ugyanazok maradnak, mint az eredeti műben. Érződött, hogy a színészek is szeretik játszani ezt a darabot, jó volt látni színpadon a sok tehetséges fiatalt, akik szívüket-lelküket kitették ezért az előadásért. Nekem személy szerint Szőts Orsi alakítása volt igazán megkapó Opheliaként, ha tehetném díjak sokaságával ismerném el az ebben a produkcióban nyújtott alakítását. Budaörsi látogatásomnak tehát nemcsak az volt a (sokadik) tanulsága, hogy igenis megéri kicsit hosszabban utazni egy jó társulat miatt, hanem az is, hogy ha úgy hozza az élet, tizedjére is meg kell nézni egy-egy jól ismert drámát, mert lehet, hogy éppen az hoz új fényt annak az életébe. 

DANI – Parádé (Székesfehérvári Balett Színház)

A Parádé a táncok olvasztótégelye: mintha egybegyúrták volna a spanyol, olasz és hasonlóan egzotikus mozgáskultúrákat, és összemixelték volna a magyar virtussal, majd mindezt vastagon nyakon öntötték volna Boban Marković unikális hangzásvilágával. A produkció a zenekar Mrak című lemezére épít, amit a Székesfehérvári Balett Színház művészei tökéletesen kifejeznek a színpadon vizuálisan is. A darab megtekintése óta többször is azon kaptam magam, hogy a dallamokat dúdolom, és a tapadás olyan erősnek bizonyult, hogy sokszor lepörgött már Spotify-on az album. A ritmusokat meghallva pedig bevillannak az előadás jelenetei, mozzanatai.

Azért olyan erős a Parádé, mert egy életérzést fogalmaz meg a táncszínház nyelvén. Az élet olyan pillanataira és szituációira ismerhetünk rá ezekben a szegmensekben, amiket mindannyian tapasztaltunk már vagy nagy valószínűséggel fogunk. De inkább az előadás után jut idő mindezen gondolkodni, hiszen közben az érzékszerveinket lefoglalja az a dinamikus csoda, ami megszületik a deszkákon Egerházi Attila rendező-koreográfus vezényletével, díszleteivel. Karakteres zene, parádés koreográfia, színpompás jelmezek és ízléses színpadkép jellemzi az előadást, amelynek betonbiztos alapját a teljesen átszellemült, tehetséges táncosok adják.

GABI – Frida, az élet múzsája (Duda Éva Társulat)

Akinek szerencséje volt, már a tavalyi évadban láthatta a Fridát. Én sajnos nem voltam köztük, de a produkció az első helyen állt az idei megnézendők listáján. De idén sem volt könnyű ezt a feladatot abszolválni, mivel vagy jegy nem volt már, vagy éppen külföldön szerepelt az előadással a társulat. Amit abszolút megértettem, amikor már a nézőtéren ültem: az előadás ugyanis világszínvonalú! A népszerű és ma már hazánkban is egyre nagyobb kultusszal bíró mexikói festőnő nem véletlenül a XX. századi képzőművészet legismertebb és legmeghatározóbb képviselője.

Az életét és művészetét a középpontjába helyező látványos előadást a tánc mellett a zene is egészen elképesztő magasságokba emeli. Frida Kahlo rendkívül színes életútjának különböző korszakait egymástól jól elkülöníthető etapokban kelti életre a társulat. A tragikus balesete, a női létének kibontakozása, a művészet, mint kapaszkodó, és a szenvedélyes szerelmi történeteinek megértéséhez egyetlen egy szóra sincs szükség, mert enélkül is megelevenedik ez az egészen hihetetlen, néha talán meseszerű élettörténet. A Frida, az élet múzsája méltó tisztelgés a leginkább hosszú színes ruháiról, fején viselt virágkoszorúról és a borzos szemöldökéről ismert alkotóról, ugyanakkor arra is rávilágít, hogy mennyivel több volt ő, mint amit sokan első ránézésre gondolnak róla. A produkció minden elemében zseniális, biztos vagyok abban, hogy ha Frida Kahlo ma még élne, egy csodálatos képet festene Duda Éváról is.

BENI – Oidipusz (Radnóti Színház)

Aki a Deszkavízió rendszeres olvasói közé tartozik, sokat találkozhatott már a Radnóti Színház tavaly bemutatott előadásának, az Oidipusznak a címével – olyan sokszor, hogy szinte már-már szájbarágósan egyértelmű, hogy a szerkesztőség bizony kedveli ezt az előadást. Miután májusban látott legjobb előadásként egy extázisban íródott, érzelmes elmélkedésben már egyszer kiemeltem, most ismét rajtam a sor, hogy egy fokkal rangosabb kitüntetéssel is illessem. Az egész gárdának címzem a Visszataps díjat.

Robert Icke átirata remekül ragadja meg a nem egészen ma íródott történet lényegét: a főbb cselekményszálak, karakterek és fordulatok mind át vannak emelve az eredetiből, a dráma szövegezése, helyszíne és még a témája is, mégis meglepően könnyen simul bele a mai, ismerős környezetbe. A történet ugyanúgy megőrzi tragikusságát és a meghökkentő erejét – még a fordulatok ismeretének ellenére is – a modern köntösben mégis sokkal inkább hat egy minőségi thrillerként, mintsem egy előadhatósági aspektusából nézve felettébb poros szépirodalmi műalkotásként – ami hiába tűnhet paradoxikusnak mégis jobban kidomborítja az eredeti mű kortalan erősségét.

Ehhez persze elengedhetetlen, hogy olyan eszméletlen alakításokat a kisujjukból kirázó színészek keltsék életre az antik figurákat, mint Pál András, Kováts Adél, László Zsolt vagy Schneider Zoltán. Mint a krimikben a parafa táblára tűzött, összagabalyodni látszó vezérfonalak bonyolult összképe, olyan részletesen és annyira logikusan rajzolódik ki előttem Oidipusz alakja vagy szerető anyjának, vagyis a szeretőjének jelleme. A színészek alakításában csakis a játékidejük hossza különbözik – ugyanannyi árnyalt érzelem olvasható ki Pál András hosszú szövegeiből és Schneider Zoltán pár sorából is.

Szikszai Rémusz rendezése egy modern thriller, amelynek nem csak környezete mai, hanem a tanulsága is. Habár stílusosan nem lényegi eleme, mégis, aki akarja, céllal ruházhatja fel a kikacsintásokat és nem hagyhatja elmenni a füle mellett az áthallásokat. Aki úgy akarja, annak Oidipusz csakis az athéni választópolgárokat szólítja meg azzal, hogy nincs több mellébeszélés, se mismásolás vagy eltusolás, aki pedig máshogy szeretné értelmezni, elkezdhet kutakodni a valóságban, hogy vajon hol hallotta már ezeket az ígéreteket. Az elkövetkező hónapokban érdemes mindenkinek hegyezni a füleit!

DÓRI – Magyar rapszódia (Magyar Állami Népi Együttes)

A színpadon megformált magyar népzene és a hozzá tartozó vizuális világ számomra mindig is rettentően telített volt, folytonos hullámzással, érzelmek egész skáláját bejárva, egy igazi színkavalkádot teremtve a jelmezekkel. Ebben a magas impulzusú keretben sikerült a Magyar Állami Népi Együttes Magyar rapszódia cím előadásában egy olyan kellemes elegyet készítenie, amiben picit rendezett keretek között kel életre az örökségünk, mégsem szenvedünk hiányt ezen az izgalmas hullámvasúton.

A magas létszámmal színpadra lépő együttes egy szerelmespár történetét elmesélve, az ő “rapszódiájukon” keresztül viszi végig a nézőt a magyar kulturális örökségünk színe-javán. Ezen az izgalmas úton élvezhetjük végig a néptánc sokszínűségét, hol megindító zenei szólókkal, hol pezsgő zenekari előadásokkal tarkítva. A produkció egy nagyon jól élvezhető, felemelő montázs a magyar népi hagyományainkból egy modern színpadon életre keltve. Érdemes többször is visszatapsolni őket a jövőre nézve.

ORSI – Jövőre, Veled, Itt! (Art-Színtér)

Bernard Slade és Stan Daniels zenés komédiája, a Jövőre, Veled, Itt! az Art-Színtérben lelt új játszóhelyre, és a többtagú musicalegyüttes jelenléte nélkül kelt a most lezárult színházi szezonban életre. Ez a szituáció arra késztette a közreműködő színészeket, hogy adaptálódjanak a körülményekhez, az általuk megszokottól eltérő kialakítású térhez, és a köztük, valamint a közönség között fennálló másfajta fizikai távolság tényéhez. A nézőknek persze itt sem kell lemondaniuk a férfi főhőst alakító Szabó P. Szilveszter kissé zárkózott kisugárzása mellé pakolt, és a létrejövő kontraszt miatt nagyon érdekes művészi elegyet alkotó, bátran komédiázó játékáról, illetve színpadi partnernőjének, Janza Katának rutint és friss energiákat egyaránt mozgósító, vérbő humorral átszőtt alakításáról. Szükséges még szólni Ullmann Zsuzsáról, aki a darabbéli takarítónőt adja, és akiről elmondható, hogy olyan módon sugározza a szerepformálásához elengedhetetlen keserédességet, hogy lélekből működteti a figurát, nincsen hozzá szüksége látványos jelmezekre, tárgyakra és sminkre.