Az évad legjobbjai – 2024/25: Rendező

A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk ki érdemelte ki a legjobb rendezőnek járó elismerést.

ANDI – Valló Péter (Büszkeség és balítélet, Vígszínház)

A szerkesztőségben nyílt titok – és legtöbbször a poénok forrása is – Valló Péter munkássága iránti rajongásom. Az a klasszikus elegancia, amely rendezéseit jellemzi, kiemeli generációjának nagy alkotói közül is, a fiatalok pedig még (!) nagyon távol állnak attól a komplex látásmódtól, amely az általa színpadra állított előadások gondolatiságát jellemzi.

Ebben az évadban két nagyon különböző műfajú bemutatója volt, először a december óta a Radnóti műsorán látható Én, Daniel Blake című drámát rendezte, majd márciusban Jane Austen mindenki által ismert klasszikusán, a Büszkeség és balítéleten dolgozott a Vígszínház társulatával. Dave Johns drámájában egy, a társadalom peremére szorult munkás férfi mindennapi küzdelmeit követhetjük végig a bürokrácia szövevényes, érthetetlen és olykor végtelenül igazságtalan rendszerében, míg a körúti teátrumban látható közel háromórás darab a XVIII. századvégi Angliában boldogulni próbáló öt lánygyermekes család, Benették szerelemmel, ármánykodással és félreértésekkel teli történetét dolgozza fel.

És hogy mitől kiemelkedő mindkét darab a maga nemében? A tiszta színészvezetés (látszik, hogy mindenki érti a karaktere motivációját, törekvéseit, így képes maradéktalanul át is élni),  a logikus, sallangoktól mentes történetmesélés (egy 500 oldalas, több tucatnyi karaktert mozgató családtörténetet még 3 órában is igazán nagy feladat elmesélni), a letisztult színpadkép (Valló mindkét darabhoz választott egyetlen szembetűnő díszletelemet, amely könnyedén variálható a különböző helyszínek megjelenítésére), az aprólékosan kidolgozott drámai pillanatok és az azokat feloldó finom humor mind hozzájárul a kivételes színházi élményhez – amely most már évek óta számomra a Valló-darabok sajátja.

JANI – Szikszai Rémusz (Peer Gynt, Budapest Bábszínház)

Szikszai Rémusz azon kevés rendezők egyike, akinek munkáiban eddig nem igazán csalódtam, és talán nem véletlen az sem, hogy idén több, általa rendezett előadás (Peer Gynt, Oidipusz, A csendestárs) helyet kapott valamilyen formában az évad legjobbjai között. A legjobb rendezés díját is egy olyan előadással érdemelte ki az én szememben, amellyel meglehetősen szkeptikus voltam. Ibsen Peer Gyntje egy meglehetősen nehéz, veretes mű, amellyel először gimnazistaként találkoztam színpadon, és mondanom sem kell, hogy majd meghaltam az unalomtól, jóformán semmit sem értettem belőle. Jóval később elolvastam magát a drámát is, amely írott formában is meglehetősen feladja a leckét, főleg a történet második fele.

Ehhez képest Szikszainak egy olyan előadást sikerült létrehoznia a Budapest Bábszínházban, amely nemcsak, hogy közelebb hoz az alapmű megértéséhez, de a bábtechnikának köszönhetően mélyebb rétegekkel is gazdagítja azt. A Peer Gynt minden viszonylatban egy világszínvonalú alkotás: elképesztő látványvilággal bír, kiváló színészi alakításokat láthatunk benne és nem utolsó sorban a remek dramaturgiai változtatásoknak (dramaturg: Gimesi Dóra és Szikszai Rémusz) köszönhetően egy érzelmekkel teli történetet kapunk.

Úgy vélem, hogy Szikszainak (de akár mondhatnám most a Bábszínház teljes csapatát is) igazi szívügye volt ez az előadás, ennek köszönhetően neki magának is az utóbbi évek egyik legerősebb rendezése lett.

DANI – Telihay Péter (Hegedűs a háztetőn, székesfehérvári Vörösmarty Színház)

A tavalyi díjátadón Telihay Pétert választottam a legjobb rendezőnek a Ne most, drágám! című darab miatt, most pedig úgy alakult, hogy újfent neki adom az elismerést, de egy egészen másfajta előadásért. Több mint 60 éve mutatták be a Hegedűs a háztetőn musicalt a Broadwayn, azóta pedig számos rendező igyekezett a maga képére formálni Sólem Aléchem regényének adaptációját. Az alapok mindegyikben ugyanazok: a zsidó családapa és szerető családja, népének üldöztetése, a boldogság és a pénz viszonya, a tekintélyelvűség alakulása, a hagyományok és a progresszivitás összeütközése szinte mindegyikben megjelenik, akárcsak a társadalmilag fontos üzenetek az átadása. A legjobb férfi főszereplőnél már dicsértem, hogy a főszereplőt Egyed Attila milyen profizmussal kelti életre, azonban maga a darab körülötte is biztos kezekkel, ötletes meglátásokkal lett összerakva.

Telihay verziója különleges látványvilágával könnyedén megragadja a figyelmet, a színpadkép kifejezetten egy élettel teli környezetet közvetít, amely a nagy musicalek díszleteire emlékeztet. A szereplők jó ritmusban, az egész teret bejárva gondoskodnak arról, hogy a fülünkben maradjanak a látottak, a jelenetek pedig meglehetősen hatásosan vannak összerakva. A drámai pillanatok feloldása, Tevje másokkal és istennel való diskurzusának váltogatása, a fények használata és a színészvezetés mind-mind azt bizonyítja, hogy a rendező jó érzékkel adagolja az egyes elemeket, hogy egy ilyen fajsúlyos téma szórakoztatóan legyen tálalva. Súlya van annak is, amikor pusztán két karakter beszélget, és hatásos az is, amikor színpompás, dallamos táncperformanszok lopják el a figyelmet. Egyszerre komoly és bohókás, aminél általában nehéz eltalálni az arányokat, de itt sikerült. Kifejezetten kedveltem a darab fináléját, amelynek még nagyobb hangsúlyt ad, hogy a távozó zsidók nem oldalt tűnnek el, hanem a kulisszák mögött követhetjük őket végig. Talán nem tökéletesek, de többek között az ilyen megoldások miatt is kedvelem nagyon Telihay rendezéseit, és már alig várom, hogy mi lesz a következő nagy volumenű produkciója akár Székesfehérváron, akár máshol.  

DÓRI – Juronics Tamás (Jelenetek a házasságról, Szegedi Kortárs Balett)

Az idei évad végén bemutatott Jelenetek a házasságról című darabbal egy igen ambíciózus feladatot tűzött ki maga elé Juronics Tamás rendező-koreográfus, mégpedig, hogy egy olyan komplex fogalmat boncolgat, mint a házasság, ami azért sem egyszerű vállalkozás, mert számos szubjektív nézőpontot kínál a nézőknek. Ettől a kiindulási ponttól nem is igazán tért el az alkotó, hiszen egy kitalált páros történetét meséli el, de dr. Almási Kitti pszichológus segítségével egy szakmai, holisztikus gondolkodásmódot is sikerült a darabban megjeleníteni, sikerrel.

A Szegedi Kortárs Balett egy pár segítségével kíséri végig egy házasság örömeit és bánatait, ami azonban csavar a rendezésben, hogy öt-öt táncos jeleníti meg a férjet és a feleséget, ők járják végig az elhidegülő házastársak mindennapjait, párhuzamosan futó pillanatképekkel az életükből. Ez a fajta vizionalizálás pedig nagyon jól működött, pontosan mutatja meg azt a gondolkodási mechanizmust, amit az ember hétköznapi életében is megtapasztal, hiszen az éppen megélt pillanatban a visszaemlékezések nyújtanak sokszor támpontot az adott szituációhoz, legyen az válaszkeresés, nosztalgia vagy bánkódás.

Juronics Tamás nem először használja az együttes lenyűgöző energiáit, ez a koreográgiában is megmutatkozik, ami szintén az ő, Czár Gergely és a társulat munkájának köszönhető. Egy adott történeti kontextusban megmutatni az érzelmeket a tánc nyelvén pedig mindig kétélű fegyver, elsülhet nagyon intenzíven vagy erőtlenül. A Jelentek a házasságról című darabra az előbbi a jellemző, az izgalmas, érvényes gondolatokat közlő rendezésnek köszönhetően, így a nézők garantáltan marandó élményekkel távoznak az előadásról. 

GABI – Keresztes Tamás (Minden jót Leo Grande, Bástya Színház)

Első hallásra mindenképpen komoly kihívásnak tűnt, és talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy merészségnek is a mai világban kulturális létesítményt, hovatovább színházat nyitni Budapesten. Az ötlet természetesen kiváló, és ha ez az elképzelés szuper alkotókkal találkozik, akkor talán mégiscsak van remény, hogy létezik az alagút, aminek fény lehet a végén. A Bástya Színház nyitóelőadását, a Minden jót Leo Grandét Keresztes Tamás rendezte, elképesztő érzékenységgel nyúlva a témához. Sokan ismerik a történetet, hiszen Emma Thompson főszereplésével filmben is nagyot ment: az özvegy, nyugdíjas tanárnő egy jóképű, fiatal szexmunkás fiút fogad, akivel egy kellemes légyottot kíván eltölteni, meg nem valósított vágyai beteljesülésének szándékával.

A téma abszolút pikáns, a kicsi, intim tér pedig még közelebb hozza az egész szituációt a közönséghez, akik szinte a szomszéd szállodai szobából lehetnek megfigyelői a titkos akciónak. Keresztes Tamás már a darabválasztással is jól döntött, hiszen még sehol nem volt látható színpadon, ennek köszönhetően talán a mozgástere is nagyobb volt, és semmilyen összehasonlításra sem adott okot. Nagyon tetszett, hogy a rendező többször inkább a nézők fantáziájára hagyatkozott, és a nagyobbat szóló siker érdekében sem csinált a történetből egy bulvárdarabot. Az előadás az elejétől a végéig izgalmas, nem csak és kizárólag a téma kapcsán, hanem mert minden pillanat és minden négyzetcentiméternyi hely maximálisan és tökéletesen ki van használva. Udvaros Dorottyával és Medveczky Balázzsal egy légtérben lélegezve, nem csak velük, magunkkal is van lehetőségünk szembenézni. Mert a legfőbb kérdés, hogy úgy élünk-e, ahogy valójában szeretnénk, jócskán túlmutat az előadáson.

BENI – ifj. Vidnyánszky Attila (Janovics, Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Nehéz lenne pár szóval átfogóan összefoglalni, mi is a Janovics igazából, de talán egy szó leíróbb az összesnél: kísérleti. Amennyire riogató tud lenni ez a kifejezés, olyannyira kell pozitív többletjelentést mögé látni, ebben a szituációban.

A történet Janovics Jenő, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója körül forog, de nem úgy, ahogyan azt egy életrajzi drámából megszokhattuk – kivéve, ha ifj. Vidnyánszky korábbi rendezését, az Ifjú barbárokat vesszük alapul, mert abban az esetben éppen úgy. Az alapszituáció szerint filmet szeretnének forgatni Janovics életéről, ehhez pedig – mint tudjuk – színészekre van szükség, mi nézőként azonban mégsem egy moziban nézzük az elkészült filmet, hanem egy színházban, annak minden folyamatát végigkövetve: casting, forgatás és még az előző és a következő részek tartalmába is beleleshetünk.

Látszólagos ellentmondások, egymásra rétegzett valóság- és fikciószintek váltják egymást, és bár elsőre mindez zavarba ejtő lehet, a végére mégis szerves egésszé áll össze. A közönség hol része a játéknak, hol teljesen kívül marad rajta. A szereplők néha karakterek, néha színészek, néha pedig saját magukat játsszák. Elsőre olcsó hatásvadász elemnek tűnhet a metaszínház túlzott használata, ebben az előadásban mégis teljesen megindokolt, és csont nélkül huppan bele a történetvezetés kosarába. Eleinte talán átláthatatlannak tűnik a látszólag egymástól független események eszméletlen pörgős gyors egymásutánja, de miután a néző ráérez az előadás stílusára és elkapja a ritmust egyből összeáll minden.

Még a lezárás miatt sem lehet neheztelni, hiszen az előadás elején Bodolai Balázs mesélője lassan, teátrálisan közli: Janovics soha nem tudta befejezni a műveit. Ehhez hasonlóan ifj. Vidnyánszky sem ott fejezi be a darabot, ahol azt várnánk – a drámai csúcspontnál, Janovics életének végénél –, hanem szándékosan továbbhúzza a történetet egy teljesen oda nem illő, hangulatában is más jelenettel. A végén pedig még egy csavart is kapunk, ami újra csak azt erősíti meg, mennyire szorosan összefonódnak a metaszínházi játékok a történetmeséléssel.

ORSI – Novák Eszter (Rémségek kicsiny boltja, Pesti Színház)

Novák Eszter sokkal többre vállalkozott a Rémségek kicsiny boltjának megrendezésével, mintsem hogy színpadra tegyen egy zenés előadást. A műfaji paródiának is kiváló, ugyanakkor súlyos társadalmi problémaköröket feszegető horror-musical ugyanis akkor funkcionál jól igazán, ha a rendező az alkotócsapat többi tagjával szorosan együttműködve megteremti az ideális szándék szerinti, erősen érzékeltetett, ugyanakkor kicsit idézőjelbe is tehető atmoszférát, jó szakemberekre bízza a darabbéli virágszörny kivitelezését, és a produkcióban tetten érhető bábmunkát, valamint kellő nyitottsággal fogadja a mai kor fuvallatát és Romhányi József rímtechnikáját egyszerre megidéző szövegfordítást. A Pesti Színház 2025-ös saját verziójában az is bizonyítást nyer, hogy valamennyi közreműködő szintén szimultán tud kissé kikacsintó lenni, illetve teljes komolysággal megélni a felbukkanó lélekábrázolási szükségszerűségeket, dramaturgiai fordulatokat, a rendezői instrukciókat megfogadva a kétfelvonásnyi játékidő alatt.