Az évad legjobbjai – 2023/24: Rendező

A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk ki érdemelte ki a legjobb rendezőnek járó elismerést.

Andi – Juronics Tamás (Fekete hattyú, Szegedi Kortárs Balett)

Áprilisban Szegeden, majd néhány héttel később, májusban, a Budapest Táncfesztivál keretében a Nemzeti Táncszínházban is debütált a Szegedi Kortárs Balett legújabb előadása, a Fekete hattyú. Juronics Tamás, a társulat művészeti vezetője ezúttal még a tőle megszokottnál is izgalmasabb és komplexebb víziót tárt a nézők elé rendezésében.

A balett-thrilleként aposztrofált előadás természetesen a Hattyúk tavát veszi alapul, ennek megfelelően Csajkovszkij mindenki által ismert, fantasztikus zenéjére épül, ám az előadás eddig a pontig nevezhető csak klasszikusnak. A vizuális keret (az elmegyógyintézetet megidéző látványos díszletet Tóth Kázmér tervezte, a jelmezeket pedig Bianca Imelda Jeremias jegyzi) maximálisan formabontó, amelyben könnyedén tud kibontakozni a fantasztikus koreográfia, amely nagyban épít a két női szólista (én Miriam Munno és Diletta Ranuzzi főszereplésével láttam az előadást) éterien könnyed mozgására. Juronics jó néhány rendezésében feszegette eddig is a női misztériumot, gondoljunk csak a Mária evangéliumára, vagy a Tűz című darab Carmen etűdjére. Minden alkalommal érzékenyen, kellő alázattal merül el a női sorsok megfejtésében, amely a Fekete hattyú próbafolyamata során maradéktalanul sikerült is neki társulatával, így ismét egy olyan előadás született, amely hosszú évekig gazdagítja majd a Szegedi Kortárs Balett repertoárját.

Jani – Hargitai Iván (Equus, József Attila Színház)

Peter Schaffer 50 évvel ezelőtt, 1973-ban írt drámáját, az Equust – amely a József Attila Színházban először került műsorra -, már több rendezésben is volt szerencsém látni, ennek ellenére minden alkalommal izgalommal vegyes kíváncsisággal ülök be az új előadásokra. Aki ismeri a drámát, az tudhatja, hogy Schaffer elég pontos rendezői utasításokkal ellátva írta meg a darabot, amit a rendezők többsége be is tart, de mindig érdekes megfigyelni, hogy ezen keretek között hogyan engednek teret a saját víziójuknak. Hargitai Iván, a mostani előadás rendezője pedig a lehető legnagyobb teret akarta, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Anélkül, hogy lelőném az összes poént, csak annyit árulok el, hogy a nézők a nagyszínpadon foglalnak a helyet, és kamaradarabról lévén szó, eleinte a színészek is köztük, tőlük egy méterre játszanak, ám ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy használja ki a rendezés is a rendelkezésére álló többi szabad teret: a nézőtérre épített kifutó és színpad vezet el minket Alan Strang világába. Ez az Equus a történet és a mondanivaló által megkövetelt őszinte színészi játékon túl (Fila Balázs Martin Dysartként ismételten nagyot alakít, akárcsak a másik Schaffer-darabban, az Amadeusban pár évvel ezelőtt, szinte elviszi a hátán az egész darabot), szinte ugyanakkora hangsúlyt fektet a vizualitásra: erős kép- és hanghatásokkal éri el, hogy mi magunk is egyre jobban részeseivé váljunk a kegyetlen és rideg valóságnak.

Dani – Telihay Péter (Ne most, drágám!, Vörösmarty Színház)

Az embereket megnevettetni jóval nehezebb, mint megríkatni vagy átéreztetni velük az élet súlyát. Az nem elég, ha van egy humoros alapanyag, egy olyan koncepció, amit a világon több színházban már sikerre vittek. Az olcsóságot megszimatolja a közönség, és bár van olyan réteg, amit ez se tántorít el, sőt, a többség a színvonalas nevetést részesíti előnyben. Telihay Péternek pedig sikerült azt elérnie Ray Cooney és John Chapman művével, amit pár éve Bagó Bertalannak Marc Camoletti Boeing, Boeing!-jével: úgy adaptálni a székesfehérvári nézőknek, hogy a forrás lényege ne vesszen el, ugyanakkor megfűszerezzék a Vörösmarty Színház kvintesszenciájával. A társulat által előadott Ne most, drágám! sokkal több összedobált alkotóelemeknél, érezhetően az utolsó mozzanatáig értő kezek formálták: a félreértésekre épülő vígjátékok sorát bővítő darabban (ami egy nercbunda és a megcsalások körül forog) természetesen következnek egymásból a mellébeszélések, félrelépések és köntörfalazások. Minden poén, minden csend, minden nevetés és minden kikacsintás a helyén van, és egy pillanatra sem érezhetjük azt, hogy zavaros lenne az összkép, hogy túl lenne pörgetve a pajzánság. Telihay jó érzékkel adagolt mindent, így már alig várom, hogy mit fog tudni kihozni a Hegedűs a háztetőnből a 2024/25-ös évadban.

Gabi – Horváth János Antal (Loupe Színházi Társulás)

A tavalyi évhez hasonlóan, az évad rendezéséért idén is Horváth János Antalé az elismerésem. Tavaly a szombathelyi Weöres Sándor Színházban rendezett Kutyabaj című darabbal vett le teljesen a lábamról, idén viszont triplázott. A LOUPE Színházi Társulás idei évada ugyanis rendkívül erősre sikeredett, ezért nehéz a döntés, ha csak egy előadást szeretnék kiemelni. Tetszik, hogy bátor, hogy nem biztosra megy, nem egy bevált klasszikust kap le a polcról, hanem olyan társadalmilag fontos, sőt sokszor életbevágó ügyeket, tabu témákat helyez a fókuszba, amelyek mindannyiunk szeme előtt zajlanak, de mégsem feltétlenül veszünk róluk tudomást.

Lehet-e bárkinek például fogalma arról, hogy mi zajlik egy nő lelkében, ha elveszíti az újszülött kisbabáját? Nem igazán. A Bármi lehetséges, ha elég erősen gondolsz rá, egy fiatal pár drámája, ami segíthet megérteni a fájdalom, a gyász, a kilátástalanság okozta elviselhetetlen fájdalmat. Hogy van-e esély „túlélni”, amikor a legnagyobb traumával sem áll meg az élet…  A Lányok/fiúk egy az egyben arculcsapás, egy jól időzített gyomros, ami rávilágít arra, hogy a családon belüli erőszak nem csak a sorozatokban létezik. Számtalan nő, férfi és gyerek élhet a mi környezetünkben is, ahol a kiszolgáltatottság, a megalázás, a félelem mindennapos. Vajon ezek soha nem fordulnak tragédiába? A kezdet/vége az előbbiekhez képest jóval könnyebb hangvételű, de ettől még szintén fontos téma: mennyi idő kell, hogy egy férfiből apa szülessen? Olyan apa, aki nem sodródik az eseményekkel, hanem érzi a döntése súlyát, ebből kifolyólag pedig a felelősséget is vállalja érte.

Horváth János Antal rendezéseinek a téma és szereplőválasztáson túl az is komoly erénye, hogy a legdrámaiabb helyzetekbe, a legérzékenyebb szituációkba is képes humort csempészni, ami segít azokhoz a történetekhez is kapcsolódni, amelyekről azt hisszük, hogy nincs közünk hozzájuk.

Dóri – Dömötör András (Mefisztóland, Katona József Színház)

A legjobb férfi fő- és mellékszereplő választásom után talán nem meglepő, hogy Dömötör András került a legjobb rendezők között a listám élére. Legújabb darabja a Mefisztóland, aminek első körvonalai még 2015-ben fogalmazódtak meg benne az egyik berlini színház felkérése nyomán, és ami végül Laboda Kornéllal és Benedek Alberttel karöltve került végleges formában is megírásra. Az eredeti fordatókönyv persze átíródott kicsit a Katona József Színház társulatára, nagyobb részt pedig a mai Magyarországra – számos szempontból hibátlanul, ugyanis adott egy színház, amely aktívan dolgozza fel az aktuális társadalmi és politikai kérdéseket, de a vezetőt leváltja a kormány egy olyanra, aki inkább képviseli az általuk kijelölt irányvonalat. Mit kezdenek az ott dolgozók a helyzettel? Dömötör egyrészről a darab megírásával is olyan kortárs művet hozott létre, ami nemcsak szórakoztat, de a mai kultúrpolitikai helyzetben is képes az embert elgondolkodtatni. Rendezésében pedig végig kísérhetjük a társulat átalakulásának dinamikáját, vagy éppen elsorvadásának történetét és a benne dolgozók döntéseinek, mefisztói alkuinak a súlyát is. Minden egyes karakternek és színésznek is, legyen az idős vagy fiatal, kezdő vagy tapasztalt, lényegi szerepe van, mégpedig a túlélés, de a végén rajtuk múlik csak, hogy az intézmény hogyan működik, ha működik tovább.

Orsi – Nagybaczoni Nagy Kati (Jó estét, nyár, jó estét, szerelem, Pesti Magyar Színház)

Annak dacára, hogy akadnak olyan produkciók, ahol prózai színészek tűnnek fel musicalszerepekben, az előbbiek, illetve a zenés színházi szektor képviselői között kimondva vagy kimondatlanul elég jelentős a szakmai hierarchián alapuló ellentét. Nagybaczoni Nagy Kati a rendezői munkásságával következetesen be szeretné bizonyítani, hogy igenis lehetséges mindkét műfajhoz értékteremtő módon közelíteni, a Magyar Színházban általa színpadra vitt Jó estét nyár, jó estét szerelem című darab ráadásul kiváló alapanyag is, hiszen drámaiság és zeneiség minőséget képviselő egységének tekintetében eleve ott mozog a prózai és zenés színjátszás közötti határmezsgyén. A rendezői koncepció ráadásul nemcsak azokra az elemekre koncentrált az alkotómunka során, amelyek a történet realisztikus jellegét ingerkeltő módon kifejezhetik, hanem bizonyos pontokon szimbólumok, költői képek is megjelentek az előadásban, hogy elkerülhesse a projektet a zenés darabok esetében olyan sokszor aggályként felmerülő felszínesség, és hogy az ilyenfajta művészi eszközök hatásmechanizmusával is találkozhasson a musicaleknek egy másikféle arcát az eddigiekben jobban ismerő közönség.