A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik színésznő érdemelte ki a legjobb főszereplőnek járó elismerést.
Andi – Ónodi Eszter (Jóccakát, Katona József Színház)
Ismét egy kis ellentmondásban vagyok a kategória megnevezésével, mivel Ónodi Eszter papíron nem főszereplője a Katona József Színház áprilisban bemutatott Jóccakát című produkciójának, ám karaktere, az Anya annyira fontos figurája a darabnak, hogy amikor végigpörgettem az évadban látott előadásokat, egyből az ő neve ugrott be legjobb női főszereplőként.
Horváth Péter a 2000-es évek elején játszódó drámáját a teátrum főrendezője, Ascher Tamás állította színpadra, a rá jellemző sallangmentes módon, ebből fakadóan a színészektől is tiszta, egyszerű játékra számíthat a néző. Fokozatosan bontakozik ki a Keresztes Tamás alakja köré koncentrálódó szívszórító családi történet, amelyben a szociális segítségre szoruló férfi és testvérének (Kocsis Gergely) ellentmondásokkal teli, ám mégis erős kötődésen alapuló kapcsolatát halott édesanyjuk időnként megjelenő szelleme árnyalja még inkább. Ónodi alakítja a valamikori sikeres színésznőt, aki egyszobás garzonjába szorulva szellemileg visszamaradott fiával együtt, időnként pedig őt hibáztatva siratja saját magát és az általa vágyott élet olykor-olykor felcsillanó álomképét (disszonánsnak tűnő operettbetétek jelenítik ezt meg, amelyek az előadás végére helyükre kerülnek a szimbolikában). Nem jó anya, nem érez szeretetet a gyerekei iránt, ridegségét azzal is bizonyítja, hogy saját érvényesülése érdekében intézetbe adta a két fiút. És persze nincs benne egyetlen perce sem megbánás vagy felelősségérzet, minden megnyilvánulásában hárít és felmenti saját magát. Ónodi a már-már ripacskodásba hajló primadonna és a nárcisztikus anya között egyensúlyoz minden jelenetében, lehetne túlzó, ám mivel tökéletes arányérzékkel találja meg a határvonalat, így alakítása végtelenül megrendítő.

Ónodi Eszter és Keresztes Tamás a Jóccakát című előadásban (Fotó: Kovács Milán)
Jani – Tóth Ildikó (A pelikán, Radnóti Színház)
Tóth Ildikó az idei évadban szerződött a Radnóti Színházhoz, a közönség pedig három új szerepben láthatta őt: a 3tél és A pelikán mellett a Futótűzben Zsihake és az Idegenvezető szerepét vette át. Az egyetlen közös pont ezekben az előadásokban, hogy Tóth mindháromban egy-egy anyafigurát jelenít meg, akik nem is lehetnének különbözőbbek egymástól. Tehetségét pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy mindhárom szerepben remekül helyt állt: aki bármelyikben látta őt, annak bizonyára maradandó élményt okozott játékával és színpadi jelenlétével. Az évad utolsó bemutatójában, A pelikánban ráadásul egy olyan arcát mutatja meg, amely minden bizonnyal olyan távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Elise ugyanis egy nárcisztikus, önző nő, aki nemcsak a külvilággal, de saját magával is elhiteti, hogy anyaként mindent feláldozott a gyermekeiért, a valóságban ugyanakkor pont, hogy mindent elvett tőlük: az élelmet, a meleget, a szeretetet és a szerelmet. Strindberg több mint 100 évvel ezelőtt írt drámája nem a legvaskosabb anyag, azonban a mostani előadás rendezője, Ördög Tamás felismerte, hogy pusztán a színészekre hagyatkozva és bennük bízva ki lehet hozni ebből is a maximumot. És láss csodát: sikerült is! A rendezés a minimálisnál is kevesebb díszlettel és jelmezzel dolgozik, ezáltal még nagyobb terhet róva a színészekre – akik kiválóan meg is ugorják a feladatot. Tóth Ildikó pedig az abszolút főszereplője ennek a drámának, anyafiguráját úgy gyűlöljük tiszta szívből, hogy közben tátott szájjal ülünk a nézőtéren és csodálkozunk rá tehetségére. Az előadás után minden ismerősömnek azt mondtam, hogy ha egyszer a magyarok remake-elnék a Psycho előzményét elmesélő Bates Motelt, egyértelmű, hogy Norma Bates szerepét Tóth Ildikónak kell eljátszania. Főleg ez után az előadás után.

Tóth Ildikó A pelikán című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)
Gabi – Járó Zsuzsa (Szappanopera, Fórum Színház)
Spiró György művét az idei évadban Németh Kristóf rendezésében láthatta a közönség. A darab témája semmiképpen nem igényli a „színes-szagos” környezetet, így a végletekig lecsupaszított, szinte steril „díszletben” különösen erős hangsúly van a színészek játékán. Mind a hat színész nagyon jól formálja meg saját karakterét, de Járó Zsuzsa az, aki különösen kiemelkedő alakítást nyújt a Nő szerepében. Kellő érzékenységgel és naivsággal lavíroz a vélt, és legkevésbé sem valós sérelmein, miközben egyetlen egy dologra nem képes: átlépni a saját árnyékán. Kiválóan érvel, vádaskodik, az elveiben semmi nem ingathatja meg, de erőltetett magabiztossága mögött kirajzolódik a büszkeség is. Forintokra lehet-e váltani az auschwitzi könyörtelenséget? Kárpótolhatóak vagyunk-e az őseinken elkövetett sérelmekért? A téma a mai napig érzékenynek számít, és bár a darabbéli családban is megoszlanak az ezzel kapcsolatos vélemények, a Nő hajthatatlan. Az ügynökkel kapcsolatos heves szócsatájában egyre erőteljesebbé válnak az érzelmek is, Járó Zsuzsa pedig nagyon ügyesen mintha a nézőkre (is) bízná a kettőjük közötti hogyan továbbot…

Jelentkép a Szappanopera című előadásból (Fotó: Forgács Bea)
Sári – Hajdu Imelda (Nincstelenek – Csokonai Nemzeti Színház – Debrecen)
Azt gondolom, hogy egy szép nőnek szépet alakítani nem kihívás. Magáról mindent levetkőzni, kitárulkozni és nyersnek lenni, ellenben az nehéz. Az ember viszonylag könnyen tud kereskedni a saját érzelmeivel, sebezhetőségünkkel könnyebben tudunk bánni, mint azzal, ha a minket megelőző generáció traumáiból és érzelmeiből kell merítenünk. Hajdu Imelda a Nincstelenekben mindent háttérbe szorít: ha ő van a színpadon, akkor egyszerűen nem látni rajta kívül senki mást. Kiváló módon visz energiát a színre, mindig a leginkább kellő pillanatban. Ami pedig a legkülönlegesebb, hogy magát a nézőt is használja, mint a feszültségteremtés eszközét, hiszen ahogyan a szemünkbe néz, mi magunk is a nyomorban érezzük magunkat vele, pontosan úgy, ahogyan azt eredetileg Borbély Szilárd leírta. Fiatal, kivételesem szép színésznőként nem lehet könnyű elérni azt, hogy az emberek ne csak Shakespeare Júliáját lássák, ha ránéznek. Hajdu Imelda alakítása kiváló példa arra, hogy egy feszült témában és érzékeny helyzetben is lehet kezet nyújtani és tükröt mutatni számos nézőnek. Nekünk pedig lehetőség arra, hogy a színházat ne csupán a szórakoztatás, hanem az elgondolkodtatás eszközeként is megéljük.

Jelentkép a Nincstelenek című előadásból (Fotó: Éder Vera)
Dóri – Miriam Munno (Fekete hattyú, Szegedi Kortárs Balett)
A legjobb női főszereplő díjazáson gondolkodva érdekes vagy nem érdekes módon, de elsőre nem egy prózai alakítás ugrott be. Minél többet törtem a fejem, Miriam Munno szerepe Odette-ként a Szegedi Kortárs Balett balett-thrillerében minduntalan felbukkant, ugyanis a május eleji budapesti bemutató óta folyamatosan felötlik bennem nemcsak a darab, de Odette maga is. Miriam Munno a társulat fiatal feltörekvő táncművészeként nem először lép színpadra, de határozottan ez az első kimagasló lehetősége, amit hiánytalanul valósít meg. A Fekete hattyú története szerint a skizofréniával küzdő Odette egy elmegyógyintézet lakója, aki csak képzeletében tud szabaddá és boldoggá válni hattyúkirálynőként. A sanyarú sorsú karakter minden küzdelmét, minden boldog percét egy másik entitásként átérti a néző, nemcsak a táncnak, de Munno színészi játékának is hála. Élvezetes volt látni, hogy a törékeny, magányos lány groteszk élete folyamán hogyan fogadja azt a ritka ajándékot, hogy valaki kedvességgel fordul irányába, és hogyan lel végül békét a tragikus végben. Miriam Munno Odette-je minden percet megért.

Miriam Munno a Fekete hattyú című előadásban (Fotó: Tarnavölgyi Zoltán)
Orsi – Kiss Mari (A díj, Rózsavölgyi Szalon)
Cyril Gély A Díj című egyfelvonásos színdarabja a Rózsavölgyi Szalonban Lise Meitner fizikusnak, és Otto Hahn kémikusnak dramatizált formában azt a találkozását eleveníti fel, amelyik közvetlenül azelőtt zajlott le a két tudós között, mielőtt a férfi átvette az atommaghasadás folyamatának felismeréséért járó Nobel-díjat. A kutatásban szerzett érdemei alapján az asszonynak szintén kijárt volna az elismerés, csakhogy nem ítélték oda neki. A két ember beszélgetései nyomán hamar felsejlik az indíték, továbbá világosak az érvek és ellenérvek is, melyek mentén a karakterek próbálják a játékidő alatt a saját maguk igazságát bebizonyítani, Kiss Mari pedig szerepe szerint hiába a sértett fél, nem él a hatáskeltés gyorsabban célt érő eszközeivel, helyette felvállalja, hogy figurájának nem csupán a nyilvánvaló indulatait érzékelteti. Mint mindig, ehhez a feladathoz is finomhangolással közelít, és olyan érzelmi komplexitást mutat fel, aminek hatására a közönség megfeledkezik róla, hogy az alapszituációt a történelemből tulajdonképpen ismeri, miként az sem jut az eszébe, hogy nehezményezze: alapvető inger az irányába a színházi projektek többségéhez képest kizárólag a dialógusok, illetve az apróbb vagy megint máskor intenzívebb gesztusok felől érkezik.

Kiss Mari A díj című előadásban (Fotó: Molnár Miklós)