Az évad legjobbjai – 2023/24: Férfi mellékszereplő

A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait. Ma megosztjuk veletek, hogy szerintünk melyik színész érdemelte ki a legjobb mellékszereplőnek járó elismerést.

Andi – Vida Péter (Egy a ráadás, Thália Színház)

Vida Péter a Thália idei évadában először a Nőt vagy életet! című színházi standupban lépett színpadra, amelyben bravúrosan hozza Groucho, a világhírű humorista karakterét, ám nekem mégsem ebben az előadásban nyújtotta a legemlékezetesebb alakítást, hanem Ray Cooney Egy a ráadás című bohozatában, Charlie-ként.  

Egyértelműen Vida Péter az előadás karmestere, így nem is lehet igazából mellékszereplőnek tekinteni. Ő felel a cselekmény előregörgetéséért, olykor csak egy-egy pikírt hangsúllyal érkező közbeszólással, de előfordul az is, hogy szinte atlétaként szeli át a színpadot, hogy elterelje a figyelmet valami olyasmiről, amitől összeomlana az egész hazugság- és félreértés-szövevény. Az általa játszott minden hájjal megkent, magát ügyvédnek kiadó Charlie mindent megtesz azért, hogy elérje célját, a Hickory-Wood vagyon egyre jelentősebb százalékát. Igazi dörzsölt figura, ha kell, hízeleg, ha kell, zsarol és valahogy minden kínos helyzetből kivágja magát. Vida Péter kivételes ritmusérzékén múlik a legtöbb a poén is, abból pedig bőven akad Hamvai Kornél friss fordításában.

A Jászai Mari-díjas színművész jövőre is két bemutatóban szerepel majd, melyek közül A miniszter félrelép az egyik, amelynél ismét összetalálkoznak Tasnádi Csabával, aki az Egy a ráadást is jegyzi rendezőként. Így még izgatottabban várom, hogy mi sül ki az újabb közös munkájukból februárban.

Jani – Schneider Zoltán (Oidipusz, Radnóti Színház)

Az első Oidipusz előadások egyike után a Radnóti Színház előtti járdán várakoztam, amikor is az alábbi mondat ütötte meg a fülemet: „ebben az előadásban minden színész kiváló volt, a legkisebb szerepben is”. Habár ezzel a kijelentéssel maradéktalanul egyetértek, az igazán szívmelengető az volt, hogy többek száját is elhagyta ez a mondat, így valóban nemcsak egy szubjektív véleménnyel van dolgunk, hanem a Szikszai Rémusz rendezte darabban tényleg mindenki maximálisan remekel. Robert Icke átirata főként a címszereplőre, valamint annak feleségére, Jokasztéra fókuszál, mellettük nagyobb szerep Kreónnak és Meropénak jut, a többieknek valóban csupán pár perces villanásokra van módjuk csak. A Schneider Zoltán által megformált Korin ráadásul igazán kevésszer szólal meg, ahhoz képest, hogy viszonylag sokszor van színen. Ám Schneidernek ezt a figurát is sikerült élettel és érzelemmel megtöltenie, a legtöbbször egy-egy pillantás vagy mozdulat az, ami igazán beszédessé teszi a karakterét. A színész megformálásában Korin, Jokaszté testőre már a kezdetek óta plátói szerelmet érez a nő iránt, ám érzelmei sosem lépik túl a határokat. Csendesen meghúzódik a háttérben, időnként szenved is a viszonzatlanságtól, ugyanakkor Jokaszté boldogsága mindennél fontosabb számára, így Oidipuszt is védelmébe veszi, ha arról van szó. Színtiszta színészet, amit ebben az előadásban látunk – de nemcsak Schneidertől, hanem az egész társulattól. 

Dani – Gáspár Sándor (Ne most, drágám!, Vörösmarty Színház)

Nem tudnék felidézni egyetlen olyan darabot sem, amiben a Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész, Gáspár Sándor szerepelt, és nem emelt annak színvonalán. A sokoldalú művész ugyanolyan előkelősséggel, eleganciával adja át magát az összes műfajnak, játékának fénye egyenlően ragyog komoly és komolytalan szerepekben is. Élénken él az emlékezetemben, hogy a Perelj, Uram! Szikszai Jánosaként milyen húrokat pendített meg a szívünkben, a Julius Caesar címszereplőjeként milyen hatásosan irányította magára a figyelmet már csak a puszta jelenlétével is, az Adáshibával milyen görbe tükröt állított elénk, A király beszédével pedig hogy képviselte a kisembereket.

A Ne most, drágám! esetében már rögtön az első pillanatban, ahogy feltűnik élvhajhász, minden hájjal megkent, a feleségét élvezettel megcsaló Gilbert Bodley képében magával ragad minket a lendülete, egyenesen sütkérezik a rá irányuló tekintetek fényében. A londoni szőrmeszalon tapasztalt vezetője és az esendő magánember közötti határok között parádésan pattog, és miközben próbálja kézben tartani az irányítást, fergetegesen reagál a váratlan helyzetekre, igazi közönségkedvenc.

Gabi – Varga Ádám (Hölgyválasz, Játékszín)

A Játékszín idei húzódarabja kétségtelenül a Szente Vajk által rendezett Hölgyválasz című előadás. Már önmagában az óriási bravúr, hogy a tágasnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető színpadon milyen ötletesen kel életre az előadás. A parádés szereposztás mellett, a látványos videó animációknak, és a fergeteges táncoknak is óriási szerepe van a minőségi szórakoztatásban. Szente Vajk semmit nem bízott a véletlenre, komoly húzóneveket választott a szerepekhez. Számomra az egyik telitalálat mindenképpen Varga Ádám, aki Jimmyt, az extrovertált fiatal srácot alakítja. Rögtön az első megjelenésétől kezdve vibrál körülötte a levegő, minden pillanatban igyekszik felhívni magára a tánctanár (és a nézők) figyelmét, céljai érdekében nemes egyszerűséggel beszól bárkinek, de szerencsére az önirónia sem áll távol tőle. Nehéz feladat az övé, hiszen a fő reflektorfény nem rá vetül, nem ő áll a történet középpontjában, de mégis sikerült elérnie, hogy az egyébként is ütős darabhoz sokat hozzátegyen a jelenléte.

Sári – Jekli Zoltán (A skarlát betű, Győri Balett)

Az igazán nagy művészek remekül tudnak olykor háttérbe húzódni is. Talán nem mindenki ért egyet azzal, hogy A skarlát betűben Arthur Dimmesdale, a fiatal lelkész csupán mellékszereplő lenne, azonban én azt gondolom, ahogyan a könyvnek, úgy az előadásnak is egyetlen főszereplője van, Hester. Jekli Zoltán tökéletes módon alakítja a főszereplő tökéletlen társát, minden mozdulata tükrözi azt a kettősséget, ami az eredeti műben is fellelhető, hiszen a lelkész egyszerre bizonytalan és szerelmes. Az alapvető erkölcsi dilemmákon túl, amik feltűnnek A skarlát betűben, a lelkész döntései, azok a cselekedetek, amiket nem tesz meg, teljesen új dimenziót adnak a történetnek. Úgy vélem, egyszerű hősszerelmesnek lenni könnyű. Egyszerre boldog szerelmesnek, más szempontból pedig a történet főgonoszának lenni, megterhelő. Mindemellett a Győri Balett magántáncosa nem a szavaival dolgozik, a teljes teste egy mesekönyv: a nézőnek azonnal feltűnne, ha nem lelné fel a történetet a kislábujjában is, ám a veszély Jekli Zoltánt nem fenyegeti

Dóri – Tasnádi Bence (Mefisztóland, Katona József Színház)

Darab a darabban. Már ez az elképzelés is egy igen összetett, filozofikus produkciót ígér, amit kiválóan visz színre a Katona József Színház társulata a Mefisztólandben, Dömötör András rendezésében. A történet szerint új igazgatót neveznek ki a színházba, nem éppen demokratikus módon és a színészeknek és a háttérben dolgozóknak döntenie kell, ki milyen mefisztói alkut hajlandó kötni, vagy éppen nem kötni karrierje érdekében.

Tasnádi Bence rendezőként bukkan fel még a sztori elején, aki vehemensen próbálja színpadra állítani az aktuális darabját. Az elsőre sokkolóan bántó megnyilvánulások egy idő után kissé nevetséges karikatúrává válnak és az ember nem tudja eldönteni, hogy nevessen az egészen vagy megbotránkozzon, esetleg mindkettő. Tasnádi elképesztően hiteti el, hogy ő mindent képes feláldozni a saját víziójáért, nem csak az erkölcsi normákat, de az egészségét is. Ráadásul miután kórházba kényszerül és elveszti az aktuális életcélját, eszeveszetten törekszik arra, hogy újat találjon, majd sikerre vigye azt. Alapvetően a Mefisztóland minden egyes karaktere szépen kibontakozik az előadás folyamán, Tasnádi Bence karakterének hullámvasútja azonban az elejétől a végéig odaszögezi a nézőt.

Orsi – Magócs Ottó (Az Orfeum mágusa, Budapesti Operettszínház)

Waldmann Imre, akit Magócs Ottó az elmúlt évad vadonatúj kortárs nagyoperettjének, Az Orfeum mágusának egyik szereposztása szerint megformál, egy valós történelmi figura, a szintén létező Albrecht és Hajós nevű karakterekkel egyetemben Somossy haragosa. A trió mindhárom tagja intrikusnak számít ugyan, de Waldmannt a szent művészet ideája hajtja. Magócs Ottó a szerepben az erre vonatkozó elvárásoknak megfelelően szinte együtt lélegzik a két kollégájával, mindig átveszi az előadások során az éppen aktuális tempójukat, és azért kapta meg a legjobb férfi mellékszereplő titulust, mert bár kellő alázattal, kifogástalanul hajtja végre ezt a szimbiózis-szerű együttműködést, a közönség előtt individuumként is képes érvényesülni. Mindig megtalálja ugyanis azokat a sarokpontokat, amelyeknek a mentén a karaktere valamiképpen jellegzetessé válhat, akár azon az áron is, hogy magára kell aggatnia a tökéletlenségeit is az adott figurának. Ezért volt sikeres a Mozart! musical címszerepében annak idején: ott sem érte be annyival, hogy a zeneszerzőt olyannak ábrázolja, amilyennek őt a darabbéli dalok és jelenetek a maguk műfaji korlátozottságában megmutatják, bátran vázolta fel Mozart furcsa, lelki deformitásoktól és infantilizmustól sem mentes lelki alkatát.