A Deszkavízió szerkesztősége idén nyolc kategóriában választotta ki az évad legjobbjait, amelyeket megosztottunk veletek az elmúlt egy hétben. Az utolsóhoz érkeztünk, ma eláruljuk nektek, hogy szerintünk melyik produkció érdemelte ki a legjobb előadásnak járó elismerést.
Andi – Oidipusz (Radnóti Színház)
A Radnóti társulata remek abban, hogy klasszikus szerzők darabjainak kortárs átiratát élvezhetővé és befogadhatóvá tegye a nézők számára, gondoljunk csak MOLIÈRE – the passion című előadásukra. Ebben az évadban a Szophoklész legismertebb művéből készült Robert Icke-verziót tűzték műsorra, amelyet Szikszai Rémusz érzékeny és formabontó rendezésében láthatunk.
Már maga az alapötlet is kiváló: az eredeti Oidipusz-történet átkerül korunk politikai viszonyrendszerébe, így egy miniszterelnök stábjának izgalmas pillanataiba csöppenünk a választás napján. A hangulatot egy kampányfilm üti fel az első jelenet előtt, amelyből átüt a Pál András megformálta Oidipusz karizmája, az ország leendő vezére 2D-ben is hiteles jövőképet képes felvázolni, amelyet a díszleten visszaköszönő szlogen (OID – Jövőt teremtünk!) csak felerősít. A zsúfolt kampányirodában mindenki teszi a dolgát, céltudatos és motivált, elkötelezett embereket látunk az összetartó család körül, ám a csillogáson túl sorra bontakoznak ki a belső konfliktusok, egyre nagyobb tempóval haladunk a tragédia felé. Lelepleződnek a hazugságok, mindenki kénytelen az igaz arcát feltárni a többiek előtt, és ahogy kopik le a máz, úgy tűnnek el a míves díszletelemek, szépen lassan az önmagukat lecsupaszított szereplők az üres térben állnak, ahol csak az egész előadás alatt baljós hangulatot árasztó visszaszámláló marad.
Oidipusz és Jokaszté (Kováts Adél) mellett mindenki egy kicsit háttérbe szorul, ám így is magasszínvonalú alakításokat láthatunk, László Zsolt kitűnő Kreón szerepében, Bálint András tökéletes alakítást nyújt Tiréziászként, Schneider Zoltán pedig a mindösszesen pár neki jutó percben villant fel fantasztikus érzelmi skálát. Az Odipusz megrázó, mély, zsigerileg ható színházi élményt kínáló előadás lett, amely finom eszközökkel operálva kerüli el a direkt politikai utalásokat, mégis napjainkat is átható, valós témákat feldolgozva. Igazi sikerdarab, amelyet mindenkinek látnia kell!

Kováts Adél és Pál András az Oidipuszban (Fotó: Éder Vera)
Jani – Jérôme Bel (Trafó)
Tavaly decemberben debütált a Trafóban a Jérôme Bel című előadás, amely több szempontból is különleges. Egyrészt mert a darab – amelynek műfaji megjelölése „auto-bio-koreo-gráfia” – teljes egészében felrúgja a hagyományos színházi produkciók szabályrendszerét, és habár a színpadon mindössze egyetlen színész (Udvaros Dorottya) tűnik fel, az előadás mégsem egy szokványos monodráma. A másik különlegessége a darabnak, hogy Jérôme Bel rendelkezése alapján azért, hogy ne kelljen környezetszennyező módon egy társulat utaztatásával terhelnie a Földet, a darabot bárhol a világban, bármilyen nyelven elő lehet adni egy helyi előadó és egy helyi csapat segítségével, akik megkapják az előadás protokollját és minden szükséges információt. Így esett a választás Udvaros Dorottyára, aki Jérôme Bel „magyar hangja” lesz, valamint a Dollár Papa Gyermekeiből ismert Ördög Tamásra, aki pedig a darab helyi rendezőjévé lépett elő.
A darabban Jérôme Bel elmerül a saját életrajzában és a munkáihoz hozzákapcsolja elfogultságait, a választásai okát, kétségeit és céljait. Végigvezeti a nézőt a pályafutásán, és nem egyszer fanyar iróniával kommentálja korai produkciót. Ezek persze többnyire mosolyt csalnak az arcunkra, de közben kibontakozik előttünk egy igazán eredeti hanggal rendelkező, kortárs művész alakja, akinek művészetét kevesen értették meg, de akik igen, azok egyre nagyobb lelkesedéssel várták az új produkciót. Azt kár lenne tagadni, hogy Bel művészete elvont – ezt saját maga is elismeri –, mégis csodálattal tudunk adózni a gondolkodása, az elképzelései előtt – legalábbis engem, aki egyébként nem rajong az ennyire kortárs alkotásokért, teljesen elvarázsolt. Ebben persze nagy szerepe volt Udvaros Dorottyának is, aki tényleg a telefonkönyvet is felolvashatná, azt is leesett állal bámulnám, másrészt a darab során levetített videók is sokat segítettek, hogy közelebb kerüljek Bel alakjához. Nem egy előadás volt, amely a maga megcsonkított, archív felvételei ellenére is nagy hatással volt rám, a legerőteljesebb mind közül talán az a produkció volt, amely Veronique Doisneau, a párizsi opera egy leköszönő balett táncosának állított emléket 2004-ben. Az előadás második felében pedig érkezett egy „meglepetés szám”, amellyel Bel remekül szimbolizálja azt, hogy mennyire sokfélék és sokszínűek vagyunk mi, emberek, ugyanakkor kellő nyitottsággal mégis képesek vagyunk összefogni, egy egészet alkotni, ahol mindenki egyenlő és egyenrangú. Ezt a gondolatiságot kellene minden embernek a magáénak tennie, és akkor egy sokkal szebb világban ébredhetnénk nap mint nap.

Udvaros Dorottya a Jérôme Bel című előadásban (Fotó forrása: Trafó)
Dani – Ne most, drágám! (Vörösmarty Színház)
„A nevetés Isten anyanyelve. Tanuld meg ezt a nyelvet, és taníts meg rá mindenkit!” – mondta Müller Péter, amely tökéletesen átadja, hogy nemcsak a jókedv fontos az életünkben, hanem arra is hatalmas szükség van, hogy képesek legyünk át is adni azt. Ilyen szempontból pedig nehezebb dolguk van a komédiáknak, mint a drámáknak: látszólag negatív érzelmeket könnyebb kicsikarni, mint pozitívokat, a humor minden embernél más határon mozog, és másképp juthatunk el odáig. Éppen ezért tisztelem annyira azokat a darabokat, amik képesek nemcsak egyszeri, hanem sokadik megtekintésre ugyanúgy szórakoztatni, Ray Cooney pedig nagyon érti ezt. John Chapmannal közös bohózatát, a Ne most, drágám!-at Telihay Péter rendezésében mutatta be áprilisban a székesfehérvári Vörösmarty Színház, és pillanatok alatt a teátrum legnézettebb előadása lett, amelyre gyorsan elkapkodják a jegyeket, méghozzá jó okkal. A londoni szőrmeszalonban játszódó vígjáték egyszerre könnyed, pikáns és nyomokban előkelőséget tartalmaz, miközben színészei élvezettel lubickolnak a szerepekben, a legkisebbekben is. Utoljára a Boeing, Boeing! szólt ekkorát.

Jelenetkép a Ne most, drágám! című előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)
Gabi – Lidércek, Shaxpeare, Delírium (Örkény Színház)
Az idei évad legmeghatározóbb előadása számomra a Bodó Viktor által rendezett Lidércek, Shaxpeare, Delírium, azaz az LSD. Az előadás, amely nyomokban kevés Szentivánéji álmot tartalmaz, Závada Péter, és a társulat improvizációja alapján kel életre. Van itt minden, mint a búcsúban, talán a legkevésbé sem túlzás, ha azt mondom, hogy Bodó újranyitotta a Lipótot, így tulajdonképpen a nézők egy rehabilitációs intézet megfigyelőivé válnak. Ami önmagában is rohad, és még az időjárás sem volt kegyes vele, így meg kellene menteni a szétázott falait (is). Szerencsére a fenntartó vevő a kultúrára, így egy színházi előadást vár el az épület helyreállításáért cserébe. Ezen a ponton kerül a képbe a népszerű Shakespeare darab, és a függő bentlakók csúcsra járatják az őrültséget. Ember legyen a talpán, aki az összes elemében követni tudja az előadást, mert minden zugában történik valami. Zseniális karakterek (amelyekben akár magunkra is ismerhetünk), személyes defektek, ipari mennyiségű kreatív ötlet, rengeteg humor és némi frappáns áthallás borzolják a kedélyeket az eladás teljes egészében. Nincs egy percnyi üresjárat, amihez ráadásul minden díszlet és jelmez a helyén, és a zene is abszolút telitalálat. A csapat remekel, mindenki fergetegesen játszik, a téboly végig a tetőfokán. A nagy kérdés, hogy van-e kiút az őrületből, vagy ez maga a valóság?

Jelenetkép a Lidércek, Shaxpeare, Delírium című előadásból (Fotó: Horváth Judit)
Dóri – Fekete hattyú (Szegedi Kortárs Balett)
A Fekete hattyú, a Szegedi Kortárs Balett legújabb előadása, az évad legjobbjai eddigi kategóriáiban (legjobb női főszereplő, legjobb rendező) már elért sikereit tekintve talán várható volt, hogy a szerkesztőség valamelyik tagjánál legjobb előadás esetében is befutó lesz. A Juronics Tamás által rendezett kétfelvonásos darab ugyan a nagy klasszikus, a Hattyúk tavának alapjaira épül, mégis egy új, izgalmas szemszögből vette elő Odette és Odilia kettős történetét.
Az új műfajnak tekinthető balett-thrillerben a főszereplőnk egy elmegyógyintézet lakója, aki egyedül elméjének rabságában érzi igazán felszabadultnak magát. Csajkovszkij lehengerlő zenéjével kísérhetjük végig a senyvedő Odett (Miriam Munno) elképesztő táncát, aki nem csak állapotától, de a kegyetlen intézet és az ott dolgozók, lakók bánásmódjától is szenved és végül Odilia (Diletta Ranuzzi) fellépésével tud igazán megküzdeni élete körülményeivel.
Az előadás, a Szegedi Kortárs Balett már ismert, kiemelkedő színvonalát rakta le a nézők elé, de dramaturgiában és látványban is képes volt újat mutatni, annak ellenére, hogy egy közel 150 éves klasszikust vet alapul. A néző végig együtt örül és szenved Odette-tel és egy pillantra sem képes a történet hatása alól kikerülni. A következő évad egyik kötelező darabja lesz mindenki számára.

Jelentekép a Fekete hattyú című darbból (Forrás: Szegedi Kortárs Balett Facebook oldal)
Sári – A skarlát betű (Győri Balett)
A skarlát betű című regény, az abból készült film adaptációk, a színházi verziók és a táncelőadás azt gondolom, hogy univerzálisan meghatározó élmény lehetnek számos embernek, nőknek és férfiaknak egyaránt. A történet, ami arról mesél, hogy milyen következményekkel járhat mások megbélyegzése és az, ha mi társadalmilag csordaként követjük azt, amit egy másik egyén kikiált.
Fontos, megrázó és kiváló ellenpélda arról, hogy miképpen ne viselkedjünk embertársainkkal, így nagyon tiszteletre méltónak tartom azt, hogy vannak olyan művészek, akik egy ennyire jelentős társadalmi vonatkozással és üzenettel rendelkező előadást visznek színre. Ahhoz pedig, hogy Hester megrázkódtatásait és fájdalmát megértsük, nem kellenek szavak, sőt a tánc kiváló eszköz arra is, hogy milyen az, amikor egy nőt nem hagynak szóhoz jutni. Ritkán látunk olyat színpadon, hogy egy társulatnak minden tagja ugyanolyan kiváló legyen és művészetükben ne egymást uralni, hanem támogatni akarják – a Győri Balett Velekei László által rendezett előadása pontosan ilyen.

Jekli Zoltán A skarlát betűben (Fotó: Csapó Balázs)
Orsi – István király (Nemzeti Színház)
Sík Sándor drámája az államalapító királyunkról erősen párbeszéd-alapú, ezért volt Berettyán Nándor Nemzeti Színházbéli rendezése imponálóan formabontó, hiszen annak ellenére, hogy a dialógusok nála is megtartották a szerző által elvárt hangsúlyosságot, mégis univerzális produkcióvá tudta bővíteni az alapanyagot. A legszembetűnőbb újítás, hogy ez a koncepció az eredeti jeleneteket Berecz István koreográfussal összedolgozva különféle rigmusokkal, mondókákkal, énekekkel és táncokkal, ritmushangszerként funkcionáló tárgyak használatával egészítette ki, amelyek mindegyike a pogány és keresztény világ különbözőségét, vagy éppen egymásra hatását érzékelteti. Az előadás adott pontjain egy Horváth Márk által tervezett, többméteres óriásbáb is megjelenik, egyfajta ősmagyar, szkíta őslélekként, és persze a nézőkre minden bizonnyal nagy hatást gyakorló gigantikus vizuális effektusként. Sík Sándor drámájához értékelhető pluszt ad hozzá ez a fajta összművészetiség, amely azért ér el célt, mert fellazítja a darabra jellemző sűrítettséget, ugyanakkor mindenben a megjeleníteni kívánt történelmi korszak sajátosságaihoz igazodik.

Jelenetkép az István király című előadásból (Fotó: Ilovszky Béla)