„Az emberek között szeretnénk híd lenni” – interjú Kőszegi Edittel és Fátyol Kamillával

Mi jut eszünkbe akkor, ha meghalljuk azt a szót, hogy színház? Nagy többségünk lelki szemei előtt ilyenkor egy épület jelenik meg. A színház azonban már régen sem korlátozódott egy nagy kőépület, sem falak közé, és ma talán minden korábbinál változatosabb helyszíneken lehet részünk színházi élményben. Egy kastély, egy bérház udvara, egy kávézó vagy egy lakás is remek játszóhelyül szolgálhat, hiszen a színházhoz alapvetően három dolog kell: egy jó mese, színész, aki előadja és néző, aki befogadja – a többi csak ráadás.

Budapest egyik, művészek és a közönség által is kedvelt lakásszínházának, a KuglerArt Szalon Gallery and Shop két vezetőjével, Kőszegi Edittel és Fátyol Kamillával beszélgettünk legújabb projektjükről, a #kapucsengő sorozatról. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál részeként megvalósuló programban öt olyan előadást láthatott a közönség a Szalonban, amelyek a tabukat feszegetve hozzák közelebb a társadalmileg érzékenyebb témákat a nézőkhöz.

Mi volt a fő szempont, amikor összeállították a #kapucsengő sorozat előadásait? Gondolom az egyik lényeges dolog az volt, hogy befér-e ide a lakásba a produkció.

Kőszegi Edit: Aki jelentkezik, hogy szeretne nálunk játszani, az pontosan tudja, hogy mire vállalkozik, hogy itt milyenek a kondíciók. A két nagy szobában tudjuk a legtöbb nézőt leültetni, így ezek a fő helyszínek, de akár az egész lakás bejátszható a konyhától a hálószobáig, ha a művészek azt kívánják.

Fátyol Kamilla: Teljesen szubjektív szempontok alapján válogattunk, nem az volt a meghatározó, hogy elfér-e nálunk az előadás, vagy sem. Az évek során formálódott a Szalon arculata, az itt játszott előadások mind képviselnek valamit, felvállalnak egy témát, és van egy közönségréteg, amely fogékony és nyitott mindezekre. Úgy próbáltunk szelektálni, hogy újat mutassunk nekik is, de mégis hűek maradjunk saját magunkhoz. A válogatásunkból végül a CAFe szervezői emeltek ki ötöt, amelyek bekerültek a #kapucsengő sorozatba.

Mind az öt előadásban hangsúlyos szerepe van az irodalomnak, a költészetnek.

Kőszegi Edit: Ezt így nem mondanám. A Sokadik pillangó ugyan írókról mesél, de a női identitással foglalkozik, azt fejtegeti, hogy mi a nő szerepe a világban, az irodalomban, a művészetben… Számomra ez egy nagyon fontos darab. A Bolondok napja nevezhető egyfajta költészetnek, mivel a slam poetryre épít, de itt sem ez, hanem az üzenet volt a fontos. Egy olyan fiatalemberről szól, akit mindenki fogyatékosnak minősít, és valós élmények alapján mesélnek a művészek arról, milyen is valójában fogyatékosnak lenni, így elkezdeni és felépíteni egy életet.

A Csinszka-est sem teljesen irodalmi, hiszen sokkal inkább egy idős költő és egy fiatal lány levélváltásáról, az ebből kialakult furcsa szerelemről szól. Csakis a levelezést használják fel ebben az előadásban, és azt hiszem, hogy aki megnézni, az egy teljesen más Ady Endrét ismerhet meg belőle. A Mándy Iván-est pedig A besúgó című novellára épül, ehhez vettek még hozzá részleteket az alkotók más Mándy-írásokból, így lett végül egy kerek, egész estét betöltő monodráma. Az Emigránsokról pedig Kamilla nálam többet tud mondani.

Fátyol Kamilla: Ez sem költészet, bár elég költői szövegek vannak benne. Tulajdonképpen mindegyik előadás valami olyan témát dob fel, amiről nem szeretünk beszélni, amiket hallva becsukjuk a fülünket, az utcán pedig elfordítjuk előle a fejünket. A kirekesztettség, a marginalizálódás, ezek is mind tabuk, de fontos témák, amiket nem veszünk komolyan. Örömteli számunkra, hogy lehetőséget adhattunk ezeknek az előadásoknak, mert nem csak a témák, hanem akik játsszák, ők sincsenek feltétlenül beemelve a kanonizált művésztársadalomba.

Nehéz így érvényesülni a nagy színházak mellett?

Fátyol Kamilla: Mi nem akarunk versenyezni a nagyokkal, vagy úgy csinálni, mintha színház lennénk.

Kőszegi Edit: Nagyon örülünk annak, hogy sokan jönnek, hogy sokan jól érzik izz magunkat. Ez a hely más, mint a többi színház, itt a nézők és a művészek keveredhetnek egymással, ugyanabba a büfébe, a konyhába mennek előadás után, ha szeretnének, beszélgethetnek… ez sokkal inkább egy közösségi tér. Viccesnek is tartom kimondani, hogy nekünk színházunk van, mert ez egy lakás, amiből először galériát csináltunk, és ebből alakult ki az, hogy elkezdtek itt előadások megszületni. Ezt Kamillának köszönhetem.

Akkor érthető a számtalan festmény a falon.

Kőszegi Edit: A roma képzőművészekről készítettem egy dokumentumfilmet, és azért nyitottam ki a lakásunkat, és hoztam létre egy galériát, mert ezeknek az embereknek szerettem volna segíteni. Aztán Kamilla és a színjátszó csapata megcsinálta a színházat, mert az volt az elképzelésünk, hogy ha itt színház van, akkor bejön egy olyan közönség, akik vásárlói lehetnek ezeknek a képeknek.

Fátyol Kamilla: Ez volt az elsődleges szempont. Hogyan lehetne ezeket a képeket még több emberhez eljuttatni, hogyan lehetne elérni azt a közönséget, amely érti és képes képzőművészetet fogyasztani? Ennek szellemében hívtunk előadásokat, és egy idő után elkezdtük élvezni ezt az egészet.

Mikor fordult át az egész?

Fátyol Kamilla: Nagyon hamar (nevet). Szerveztünk aukciót, bemutattuk Lázár Kati és Klem Viktor monodrámáját, vetítettünk filmeket, és helyet adtunk Hajdu Szabolcsék lakásmozijának is.

Kőszegi Edit: Szabolcs kiállt elém az egyik vetítés után és azt mondta, hogy ő itt soha többet nem fog filmet vetíteni. Teljesen ledöbbentem. Mi a baj – kérdeztem, mire azt felelte, hogy ő itt játszani akar. (nevet) Tulajdonképpen akkor indult be igazán a színházi része, amikor Szabolcs elkezdte játszani nálunk az Ernelláék Farkaséknál című darabot. Ezután egyre többen jelentkeztek, hogy nekik pont az ilyen intim térre, meghitt, lakáshangulatra lenne szükségük. Most már közel harminc különféle előadásnak adunk otthont.

Olyan érzése van az embernek, mintha ide nem is színházba, hanem vendégségbe jönne. A nézők és a színészek is.

Kőszegi Edit: Érezzük és a színészek mindig mondják is, hogy ide nem dolgozni, hanem hazajönnek. Ezek a társulatok most már mind a családunkhoz tartoznak, és ezt igyekszünk éreztetni is velük.

Milyen érzés, hogy a lakásába ennyi idegen jön, hogy itt él és mégis ennyire nyitott közösségi tér is egyben ez a hely?

Kőszegi Edit: Ez a kérdés mindig előkerül. Gyerekkorom óta így élünk, ebben szocializálódtam. Anyukám és apukám is színészek voltak, imádták hallatni a saját hangjukat. Amikor diafilmeket vetítettek, akkor a ház összes gyerekét meghívták még az akkori lakásunkba. Amikor a férjem a Színművészeti Főiskolára jár, akkor szerintem az egész osztály megfordult nálunk, mindig volt valaki a lakásban. Nem is emlékszem olyan időre, amikor az a hely, ahol én éltem, ne működött volna szalonként, ne lett volna közösségi tér is. Most persze egy picit sok, hogy így besűrűsödtek a dolgok, és minden nap próbálnak, esténként pedig játszanak, okoz némi fejtörést, hogy mikorra hívjam a családot ebédelni (nevet). A vasárnapokat azonban Kamilla tiszteletben tartja és akkorra nem szervez ide senkit.

Kamilla te intézed akkor a szervezést?

Fátyol Kamilla: Általában én szoktam ezeket kisakkozni… nehezen (nevet). Én sem tudom pontosan, hogy minek is nevezzük azt, amit csinálok, mert mi négyen, Edit, Ricsi, Feri és én közösen dolgozunk mindenen, olyanok vagyunk mint egy négyfejű sárkány. Nagyon együtt mozgunk, a szervezés és a lebonyolítás. Vannak persze nehezebb időszakok, amikor sok a teendő és kevés az idő, ilyen volt most ez a CAFe Budapestes időszak. Nincs próbatermünk, ez nehezíti leginkább a dolgokat, nem tudnak a csapatok elvonulni, ezért nagyon pontosan meg kellett szervezni, ki mikorra tud jönni. De amikor megvan egy bemutató és csak játszani kell, az már könnyebb. Minden csapat amúgy saját magának pakolja át a lakást, alakítja ki a nézőteret és a végén visszarendezi a szobát.

Fantasztikus az összhang önök között, kiegészítik egymást, jól érzem?

Kőszegi Edit: (mosolyog) Nagyon szeretek Kamillával dolgozni. Amikor a roma témájú filmeket csináltam, az egyik legfontosabb ember, aki segített, hogy ezek létrejöjjenek, az Kamilla apukája volt. Ezért is ilyen jó a mi kettőnk viszonya, ismerem Kamillát már gyerekkora óta. Az, hogy mi végül együtt kezdtünk el dolgozni, az annak köszönhető, hogy Kamilla mondta, idehoz a galériába egy csapatot.

Fátyol Kamilla: Kicsit pontosítanék ezen. Amikor elkezdődtek a szalonestek a Hercegprímás utcában, akkor Surányi András, Edit férje megkért, hogy legyek én a háziasszony. Mondtam is neki, hogy nem tudom, ez miből állna, hogyan néz ki egy ilyen este, de felvetettem, hogy csináljunk akkor ehhez egy csapatot. Így született meg a Csütörtök, akikkel minden csütörtökön játszottunk.

Kőszegi Edit: Ezt nem is tudtam! Ez még nekem is újdonság, de Andrásra jellemző ez a fajta ötletelés. (nevet)

Most már csak színházi előadásaik vannak?

Kőszegi Edit: Kezdetben mindennel foglalkoztunk, csak idő közben a színház kinőtt ebből az egészből. Időnként most is próbálunk másnak is teret hagyni, de annyian jelentkeznek, hogy itt játszhassanak, hogy tulajdonképpen az úgymond saját programokra alig marad hely. Pedig nagyon tetszett nekem anno a Csütörtök, remek kis előadások készültek, beszélgetéseket is szerveztek. Kamilla emellett rengeteg mindenhez ért. Az egyik szalonestjén ott helyben megtervezték és megvarrták a ruhákat a vendégekre. Gyönyörű ékszereket is tervez, sokrétű művész lakozik ebben a lányban. Olyan sokfunkciós ez a lakás, mint Kamilla.

Fátyol Kamilla: Az volt a vágyam, hogy létrejöjjön az átjárás a különböző művészeti ágak között, hogy a művészek megismerjék egymást, és együtt alkossanak. Nem feltétlenül színházi előadásban gondolkodtunk. Dolgozhatnak közönség előtt, vagy csak a maguk örömére, mi semmiben sem korlátozzuk az embereket, mert a szabadság a legcsodálatosabb, az, hogy bárki bármit megcsinálhat, ami neki jó. Mi megadjuk a lehetőséget ehhez, és a művészek szabadon használhatnak mindent.

Maga a Szalon lett a híd a művészeti ágak között.

Kőszegi Edit: Az emberek között szeretnénk híd lenni. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor itt nálunk olyan emberek kötnek barátságot, akik amúgy sosem találkoztak, sosem beszélgettek volna. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekből, a legszélsőségesebb helyzetből érkeznek a nézőink, és nem egy történetről tudok, amikor egy itteni beszélgetés, vagy ismertség segített később megoldani valakinek a problémáját. Ezért is fontos számomra, hogy nem színháznak, hanem szalonnak hívnak bennünket.

Miért pont KuglerArt lett a név?

Kőszegi Edit: A dédnagyapám testvére volt Kugler Henrik, az ismert cukrász, így az édesapámnak is ez volt a családneve. A főiskola elvégzése után azonban közölték vele, hogy ilyen névvel, hogy Kugler, nem kezdheti el a pályáját. Hiába ragaszkodott hozzá, meg kellett változtatnia. Megkérdezték tőle, hogy mi a kedvenc K-betűs városa… így lettünk Kőszegiek. Amikor szegény meghalt, akkor derült ki, hogy az anyakönyvébe sosem lett átvezetve ez a név, ezért elvették tőlem a vezetéknevemet. Teljesen le voltam döbbenve.

Megírtam több száz kérvényt, mire hatvan év után újra Kőszegi lehettem (nevet). Pont ekkor fogalmazódott meg bennünk a galéria terve, ezért amikor visszakaptam a nevemet, azt mondtam, a Szalont pedig hívjuk Kuglernek. Bonyolult, de most visszagondolva, vicces időszak volt. Annak ellenére, hogy a gyerekkoromat és az életemet színházban vagy színház közelében töltöttem, eszembe nem jutott volna soha, hogy magam csináljak egyet. Az egész a véletlennek köszönhető, úgy ahogy a kugler is, ez is belesett a csokimázba.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Fátyol Kamilla és Kőszegi Edit (fotó: marieclaire.hu)