Az ember Draco Malfoy mögött – Elolvastuk Tom Felton memoárját

Habár a Harry Potter-könyvsorozat utolsó kötete 2007-ben jelent meg, a belőle készült film pedig 2011-ben került a mozikba, az ifjú varázsló kalandjai és a gonosz elleni küzdelme a mai napig hatalmas érdeklődésre tart számot. Persze, maguk az alkotók is tesznek azért, hogy a rajongást továbbra is fenntartsák, hiszen az utóbbi időkben kaptunk egy folytatást színdarab formájában (Harry Potter és az elátkozott gyermek), egy eddig három részből álló előzmény-filmsorozatot (Legendás állatok), meg persze számos útmutatót a roxforti élethez. Mind a regény, mind a mozifilmek huszadik születésnapját nagy csinnadrattával ünnepelték meg: előbbiekből készült illusztrált vagy éppen a roxforti házak tematikájára épülő kiadás, utóbbinál pedig a Warner Bros rántotta össze a szereplőgárda nagy részét 2022-ben egy másfél órás dokumentumfilm erejéig. Szóval: Harry Potter volt és van, és minden bizonnyal még jó ideig lesz is – főleg, hogy a filmsorozat újraforgatásának gondolata is egyre többször téma a sajtóban.

Kétségtelen azonban, hogy a filmek szerelmeseinek az etalon mindig is az eredeti szereposztás lesz, ami részben annak is köszönhető, hogy a felnőtt szereplőket csupa-csupa ismert, a szakma és közönség által is elismert brit színész alakította, a gyerekszereplők pedig világszinten váltak rajongás tárgyává. A magyar olvasók számára 2023 pedig igazi Kánaán lesz, hiszen az év első felében két ikonikus figura, Draco és Perselus Piton, vagyis Tom Felton és Alan Rickman önéletrajzi kötetét is olvashatjuk, év végén pedig érkezik a Varázsalmanach című hivatalos mágiai kézikönyv. A memoárok közül elsőként Tom Felton Túl a varázslaton – Egy mardekáros vallomásai című műve jelent meg, amely roppant élvezetes módon enged bepillantást a Draco Malfoyt alakító színész fiatalkorába.

Bár memoárnak egyelőre túlzás lenne nevezni, tekintve, hogy Tom Felton idén szeptemberben tölti be a 36. évét, így remélhetőleg életének csak egy kis szeletét ismerhetjük meg írásában. Habár az is igaz, hogy feltehetőleg egyik filmjével sem fog akkora népszerűségre szert tenni, mint a Harry Potter-franchise-szal – mindezt úgy, hogy a 8 filmben összesen 31 percet látható a képernyőn. (Igen, ijesztő ebbe belegondolni, hogy a sorozat egyik fontos szereplője filmenként átlagban 3-4 percnyi játékidőt kapott.)

Emma Watson előszavát követően Felton bemutatja az olvasónak a családját: negyedik fiúként született, ráadásul hat évvel a legfiatalabb bátyja után, ez pedig, mint írja, nagyban meghatározta mind a gyermekkorát, mind a személyiségét. Olvashatunk a kamaszos csínytevésekről, a testvéri szeretetről és szívatásokról, majd rövid időn belül eljutunk az első szerepig, amit egy reklámfilm hozott el a páréves Tom számára. Ezt hamarosan követte a Csenő manók (The Borrowers) és az Anna és a király (Anna and the King) gyerekszerepe, végezetül az akkor 14 éves Tomot beválogatták a Harry Potterbe, amiről akkoriban – lévén, hogy nem olvasta a könyveket – fogalma sem volt, hogy milyen nagy szó.

A kötet nagy részét a Harry Potter-filmek forgatásairól szóló írások teszik ki, néhány személyes kitérővel. Felton itt bepillantást enged a kulisszák mögé: olvashatunk a castingról, az olvasópróbáról, a rajongói csoportok fogadásáról és az első rész premierjéről, valamint arról, ami utána következett. A továbbiakban egy-egy fejezetet szentel azoknak a személyeknek, akik a legnagyobb hatást gyakorolták rá: Zoë Wanamaker (Madam Hooch) a darazsaktól mentette meg, Maggie Smith (McGalagony) óráján az ezerlábúakkal gyűlt meg a bajuk, Alan Rickman forgatáson kívül is felvette Piton stílusát, a Dumbledore-t a harmadik filmtől alakító Michael Gambon pedig a piros Ferrarijával vette le a lábáról, no meg a közös „friss levegőzésekkel”. Természetesen nem maradhatnak ki a kortársak sem: Daniel Radcliffe, Rupert Grint és Emma Watson, utóbbival a kezdeti ellenszenv után kerültek érzelmi szinten igazán közel egymáshoz – a mai napig legjobb barátokként tekintenek egymásra.

Kritika egyedül talán amiatt érheti a kötetet, hogy Tom Felton érezhetően tisztelettel viszonyul minden színésztársához, egy-két allűrtől eltekintve mindenkiről csupa jót ír – amely bár lehetne igaz, de egy több száz fős stábnál nehezen elképzelhető, hogy a munka minden konfliktustól mentes lenne. Pontosabban, nem írja, hogy mentes lett volna, de ezekről mélyen hallgat, vagyis másokról „csak a szépet, csak a jót” tárja az olvasó elé. Akinek természetesen már az is nagy öröm, hogy ilyen formában beleshet a kulisszák mögé, ezáltal is nosztalgiázva kicsit, és talán jól is van így, hogy Felton nem rombolja le a színésztársakról a rajongók alkotta képet (erre egyébként hoz egy személyes példát is), de ennek ellenére mégis érezhető, hogy ez, amit olvasunk, nem a teljes igazság.

Ha másokról nem is, saját magáról azonban képes minden gond nélkül mindent elárulni: az utolsó fejezetekben a Harry Potter utáni évekről mesél, amelyben nagy szerepet játszott az alkohol- és fűfüggősége. Felton nem próbálja megmagyarázni a bizonyítványát, és félig-meddig a franchise forgatásáról szóló részek is ezek felvezetése volt, nyíltan és őszintén mesél a szenvedélybetegségről, arról, hogy a barátai hogyan szerveztek intervenciót vagy éppen hogyan szökött meg az első rehabilitációs központból. Néha ugyan átcsap coelhói bölcselkedésbe, de ezek sem rontják el az összképet.

Ebből a kötetből is kitűnik, hogy a sztárok élete (így Tom Feltoné) sem fenékig tejfel, főleg ha gyerekként csöppen bele ebbe a világba, és bár könnyedén gondolhatnánk, hogy nekik milyen könnyű, hiszen ismertek és gazdagok – de, ahogyan erre maga a szerző is rávilágít, a gazdagság nem az anyagi javakban mérhető.

Tom Felton: Túl a varázslaton – Egy mardekáros vallomásai ( Beyon the Wand – The Magic and Mayhem of Growing up a Wizard), ford.: Péter Tamás, HVG Könyvek, 272 oldal + 16 színes oldal

Kiemelt kép: Tom Felton: Túl a varázslaton borítórészlet (Fotó: HVG Könyvek)