Az igazán jó könyv az, amelyet időről időre újra előveszünk, hogy elmerüljünk benne, vagy éppen több évtizeddel az eredeti megjelenést követően is tud újdonsággal szolgálni, aktuális lenni. Cormac McCarthy művei pedig pontosan ilyenek: múlt héten írtunk a tavaly elhunyt szerző utolsó párregényéről, most két régebbi remekművét vesszük górcső alá. 

Véres délkörök, vagy vörös alkony a nyugati égen
ford.: Bart István, Jelenkor Kiadó, 416 oldal

A XIX. század közepén egy sebesült tennesseei fiú céltalanul bolyong a texasi-mexikói határvidéken. Előbb fosztogatásra készülő amerikai veteránok közé csöppen, akiket indiánok mészárolnak le, majd egy skalpvadász banda fogadja be, amelyet az őrült Glanton vezet társával, az ördögi bíróval együtt. Az állandó és kíméletlen erőszak világában a fiú kénytelen hamar megtanulni, hogy mindenki szeme előtt egyetlen cél lebeg: megérni a másnap reggelt.

A Véres délköröket (eredeti címén: Blood Meridian or The Evening Redness in the West) 1985-ös megjelenése óta az amerikai irodalom kiemelkedő művei között tartják számon. Ami nem is csoda, hiszen Cormac McCarthy ebben a regényében sem fél a rideg, kegyetlen és rettenetes valóságról írni. Nem egy hollywoodi westernfilmben járunk, itt a pisztolypárbajok nem magasztosak, nincs bennük semmi fennköltség, a halál pedig nem egy ünnepélyes dolog. Sőt, tulajdonképpen a regénynek nincsenek is igazán hősei, legalábbis olyanok nem, akikre a szó szoros értelmében hősként tudnánk tekinteni. Minden szereplő magányos, aki a saját boldogulását tartja szem előtt, csak hogy itt a boldogulás egyet jelent az életben maradással egy borzalmas világban. Cél és tervek nélküli lét ez, de minek is ezek, amikor az sem biztos, hogy megéljük a másnapot. Mert a halál előbb-utóbb mindenkit utolér.

Éppen ezért ebben a regényben hiába keressük a nagy amerikai álmot, hiszen olyan nincs, és talán soha nem is volt. Egy értékvesztett világ ez, amely halottakra és árulásra épült. Halottakra, amelynek csoportja egészen színes: akad itt férfi, nő, gyerek egyaránt, ahogy fehér, indián, mexikói és afroamerikai is. Mert, ahogy fentebb is utaltam rá, a halál mindenkit utolér, és nem válogat. De vajon létezik-e (létezhet-e) egy ilyen árulással teli és reményvesztett világban még emberség? Emberség-e, ha még ilyen körülmények között sem gyilkoljuk le a szembejövőt – még akkor sem, ha a saját túlélésünk múlik rajta? A főszereplő fiú – egy névtelen vándor – azonban megpróbálja a lehetetlent: tartani magát. Hiába került már egészen kicsiként könyörtelenek közé: egy skalpgyűjtő banda talált rá, akiknek legfőbb céljuk, hogy minél több indiánt mészároljanak le. És hogy miért? Az örömért, kedvtelésből. Meg talán a pénz is hajtja őket. Ilyen emberek között kell tehát felnőtté válni, az első és legfontosabb szabály pedig az, hogy lőj hamarabb, különben téged lőnek le. A regény másik fontos alakja Holden bíró: maga a megtestesült gonoszság, egy pusztításra született alak, aki szívesen tekint magára élet és halál uraként, ítélőbírójaként. Egymaga képes megtestesíteni mindazt, amit emberi gonoszságnak hívunk, és mint ilyen, könyörtelen és elpusztíthatatlan. Mintha csak egy ősi erő védelmezné őt, mintha maga lenne a halál, aki időn és téren kívül áll.

„A szavak is dolgok. Csak épp a szavaktól melyeknek birtokába jut senki sem foszthatja meg. Sokkalta fontosabbak semmint azon körülmény hogy ő maga nem ismeri a jelentésüket.”

Az atmoszféra végtelenül nyomasztó, hiszen ettől a világtól – ahol ember embernek farkasa – Isten már régen elfordult, McCarthy pedig nem rest ezt szívtelenül az olvasó képébe is tolni. Nem finomkodik, de hát miért is tenné, amikor a valóság sem teszi azt. De nemcsak a világról, hanem az emberről is lesújtó véleménnyel van, hiszen, mint írja: „amikor az embert teremtette az Isten maga az ördög tartotta neki a gyertyát.” A Véres délkörök sem egy könnyed olvasmány, amely szikár, mégis elementáris erővel bíró mondataival, amivel a kegyetlenséget ábrázolja, kiszakít az olvasó lelkéből egy darabot, és ezt a hiányt még nagyon sokáig fogjuk érezni.

Cormac McCarthy (Fotó: Marion Ettlinger)

Átkelés
ford.: Totth Benedek, Jelenkor Kiadó, 492 oldal

Az ​Átkelés (eredeti címén: The Crossing), Cormac McCarthy méltán híres Határvidék-trilógiájának második kötete, amely a nagy sikerű Vadlovakhoz hasonlóan szintén az USA délnyugati államaiba és a szomszédos Mexikó kietlen és kegyetlen tájaira kalauzolja el az olvasót. A II. világháború idején játszódó megrázó történet egy testvérpár, a tizenhat éves Billy Parham és öccse, Boyd megpróbáltatásairól, kalandjairól és felnőtté válásáról szól. Billy megszállottan üldözi a jószágaikat prédáló, Mexikóból átkóborolt nőstényfarkast. Miután a fiú csapdába ejti a vemhes állatot, úgy dönt, nem öli meg, hanem átkel vele a határon, és szabadon engedi a hegyek közt. A tragikusan végződő útról hazatérve örökre megváltozik az élete. Billy eztán még egyszer visszatér a határ túloldalára, Mexikóba, ezúttal azonban az öccse társaságában vág neki az útnak.

Az Átkelés című regényben a helyszín továbbra is Amerika, közel a határhoz, de cselekménye már az 1930-as évek végén veszi kezdetét. Billy Parham a regényben háromszor lovagol Mexikóba, és ugyanennyiszer is tér vissza. A Vadnyugat már szinte teljesen a feledés homályába veszett, hiszen a lovak helyét átvették az autók, új gyárak települtek, a földműves munka már nem olyan jövedelmező. Nem cowboynak való vidék. McCarthy ennek ellenpólusaként mutatja be Mexikót, ahol a kisebb falvakban, a kopár tájon még mindig megtalálható az a fajta vadság és szabadság, amelyet ez az élet jelentett, és amelyre Billy kölyökként vágyott. Itt még találkozhatunk indiánokkal (bár fehér embereknek ez nem javallott), ahogyan azzal is, hogy a föld kincseit megbecsülik. Persze, ebben a világban is felütötte már a fejét az emberi kegyetlenség, ez elől nincs menekvés. Nem gyereknek való vidék.

„Azt mondta tapasztalata szerint a halál hajlamossá teszi az embereket arra hogy apró-cseprő dolgoknak roppant nagy jelentőséget tulajdonítsanak és csak a legritkább esetben válnak tőle megfontolttá vagy bölccsé.”

A trilógia előző részében megismerhettük a western-mítoszból kibontakozó cowboy alakját, a „folytatásban” (hiszen különálló történetről van szó) pedig a Vadnyugat magányos csavargójának archetípusával találkozunk. Nem véletlen, hogy Billy a három utazásból kettőt egyedül teljesít, csupán egy alkalommal (a másodikon) csatlakozik hozzá Boyd, az öccse. Egy ilyen utazás pedig semmi másból nem áll, mint az igen hamar unalmassá váló napi rutinból: ébredés, evés, a ló nyergelése, utazás, figyelem, ételhez és italhoz jutás, ha pedig leszáll az éj, táborverés. A reménytelenséget pedig csak tovább fokozza, hogy tudjuk, hogy a holnap semmiben sem fog különbözni a mától. Az Átkelés éppen ezért monoton és meglehetősen nehéz olvasmány, hiszen kevés párbeszéd és még kevesebb esemény jellemzi. Viszont annál szebb, költői magasságokba emelkedő tájleírásokat is kapunk, amely kárpótolhatna minket az izgalom teljes hiányáért.

Kárpótolhatna, ha csak ennyiről lenne szó, de McCarthy ennél is többet tesz: az életről mesél, annak a teljesen puritán, olykor minden izgalomtól mentes valójában. Megtehetné, hogy még a realitás talaján maradva, attól csak egy egészen picit elrugaszkodva mesélje el Billy történetét, és ezáltal egy érdekfeszítő, nagyívű bosszútörténetet kapjunk, de McCarthyt mindez nem érdekli. Ahogyan nem érdekli az olvasó lelki világa sem: szinte minden regényében kényelmetlen szerepbe kényszerít, de ugyanakkor felvételeseivel, világlátásával el is gondolkodtat minket. Sőt, még azt is eléri, hogy bármennyire is tudjuk, hogy ami ránk vár a regényeiben, az maga lesz a pokol, de mégis rendre vissza-visszatérünk. Mert időnként erre a szenvedésre is szükségünk van.

Kiemelt kép: Cormac McCarthy: Véres délkörök; Átkelés (Szerzőportré: Kurt Markus, borítók: Váradi Zsolt)