„Az elvágyódás és a szerelem minden fiatalt érint” – interjú Halasi Dániellel

A Városmajori Szabadtéri Színpad saját produkcióval zárja az évadot. Az Ahogy teccik – nemtragédia című előadás kifejezetten tinédzsereknek készült, amihez a Pesti Magyar Színiakadémia növendékei írtak friss és aktuális szöveget. Osztályfőnökükkel, a darab rendezőjével, Halasi Dániellel beszélgettünk.

Mi volt meg előbb, az ötlet vagy a darab?

Az alapötlet az volt, hogy a két első osztályos évfolyamnak közösen legyen a szakmai gyakorlata. Az egyiknek Hargitai Iván az osztályfőnöke, a másiknak Szabó Attila és én, és mindannyian szerettük volna, ha ebben a zűrös időszakban, a kötelezően teljesítendő feladatuk más módon valósulna meg, mint a korábbi években. A járványhelyzet miatt a Pesti Magyar Színházban nem is lehettek előadások, így mindenképpen kreatívnak kellett lennünk.

Nem lehetett egyszerű két osztályhoz darabot találni.

Igen, ez volt az egyik fontos kiindulópont, hogy melyik az a darab, ahol tudnak ennyien szerepelni. De az is fontos kritérium volt, hogy mi az, amit elsősként önazonosan meg tudnak fogalmazni, hogy hol tartanak most, mit gondolnak a világról. Mivel 19, 20, 21 éves fiatalokról van szó, az egyértelmű volt, hogy érdemes lenne olyan témát találni, ami hasonló korú fiataloknak szól. Mindenképpen azt szerettük volna, ha nagyon magukról beszélnek, ehhez kerestünk olyan darabot, ami jó kiindulópont lehet. Több regény, darab, felvetése után jutottunk el az Ahogy tetszikhez, hiszen az elvágyódás és a szerelem, mint témakör az, ami biztos, hogy minden fiatalt érint. Az volt a feladatuk december tájékán, hogy írjanak ezekről a témákról. Miért, hova és mi elől mennének el, ha elmennének. Illetve kicsit a szerelem témakört is körbejárva gyűjtöttünk be tőlük írásokat és kortárs verseket. Ezeket nem mind használtuk, csak kíváncsiak voltunk, hogy mi az az irodalmi anyag, ami ezekről a témákról eszükbe jut. Így lett egy hatalmas gyűjtés, amit Szabó Attila vállalt magára, hogy dramaturgként megszerkeszt. Így állt össze egy rengeteg önvallomással tűzdelt Ahogy teccik. A mű egy vonala van kiemelve, Rosalinda és Orlando szerelme, illetve maga Rosalinda elűzetése az Ardeni-erdőbe. Az erdő, mint menedék volt az, amit körbejártunk, hogy ott mi történhet, mire is vágyunk, ha odaérkezünk.

Egyértelmű volt, hogy a Városmajorban mutatjátok be?

Igen, egyértelmű volt, oda készült. Június végén tartottunk egy házi főpróbát, sikerült kiviteleznünk minden nehézség ellenére, hogy összeálljon a produkció. Illetve volt egy nagy lehetőségünk, Gyulán a Shakespeare Fesztiválra látatlanba meghívták az előadást.

Ott jól vizsgáztatok?

Igen, nagyon jól fogadták a sok fiatalt, de nekünk is jó volt, mert le tudtunk vonni néhány következtetést. Nagyon nagy anyag lett – mivel mindenki szerepel benne -, még úgyis, hogy nem lehet egységesen 30 embernek ugyanannyi szerepe. Ezért kicsit hosszúnak éreztük, alakítottunk rajta, és még most is folyamatosan próbáljuk.

Összeállt a végeredmény?

Úgy érzem, igen. Annyi most az újraértelmezése, hogy húztunk belőle, illetve négy ember sikerrel felvételizett az egyetemekre, ők már nincsenek velünk, így most huszonketten maradtunk.

Akik elmentek, hova mentek?

Több helyre is, Színművészeti, Kaposvár, Freeszfe, és van, aki Kolozsvárra.

Akit nem vettek fel, abban nagy a keserűség?

Nyilván minden elutasítás rossz érzés, plusz megkérdőjelezik a saját alkalmasságukat. De azt érzem, hogy szeretnek itt lenni, megyünk tovább, csináljuk a dolgunkat.

A te példád is biztosan sokat segít, hiszen te sem elsőre jutottál be az egyetemre.

Így van, én a Jordán Tamás vezette Nemzetiben voltam stúdiós. Négyszer próbálkoztam, ötödik alkalommal vettek fel, tehát jó példa vagyok arra, hogy nincs világvége az első kudarcnál. (nevet)

A Városmajor viszont a diákok szempontjából is szerencsés helyszín, sokkal többen látják őket.

Valóban, ez számukra nagyon jó lehetőség, másodévkezdéskor egy ilyen nagyszabású előadással bemutatkozni.

Beck Zoli írta a zenét a darabhoz, dolgoztatok már együtt korábban?

Zolit, Nóra (Benkő Nóra – a Városmajori Szabadtéri Színpad igazgatója – A szerk.) ajánlotta. Neki vannak és korábban is voltak irodalmi vonatkozásban született dalai, ezért eléggé egyértelmű választás volt. Én most ismertem meg, hihetetlenül nyitott ember, óriási odaadással vágta bele magát a munkába, az előkészületekbe. Az egyeztetések még Zoomon történtek, Zoli mindegyiken ott volt, nagyon jó ötleteket mondott, abszolút a sajátjának érezte az előadást. Nagyon gyorsan megcsinálták a zenéket, óriási szerencsénk volt, hogy kész, stúdióban felvett zenei anyagokkal tudtunk dolgozni. Zoli, amikor tudott ott volt, besegített, végig támogató volt az egész csapattal.

Mi vár rád a következő évadban a tanításon kívül?

Szabadúszó, országjáró vagyok. Több olyan produkció van, amit elkészítettünk a vírus alatt, de nem került bemutatásra, vagy csak párszor tudtuk játszani. Ezeket újítjuk fel, és rendezek több helyen: Zalaegerszegen, Nyíregyházán, Kaposváron és Pécsett.

A te szüleid, sőt a nagyszüleid is színészek voltak, magadtól választottad ezt a pályát vagy családi nyomásra?

Biztos, hogy közrejátszott a közeg, amiben felnőttem. Édesanyám még gyerekként vitt el Földessy Margithoz, ő volt az, aki kiajánlott színházba, szinkronba. Ez a vonal ott, akkor elkezdődött és természetes volt, hogy egyértelműen errefelé ment az utam. Középiskola tájékán volt egy lázadó korszakom, amikor úgy éreztem, hogy nem ezt akarom.

Akkor épp mit akartál?

Nyelvet akartam tanulni, ezért az idegenforgalmira mentem, ami a nyelv szempontjából nagyon jó választás volt. Két és fél évig bírtam, aztán visszatáncoltam, és egy drámatagozatos gimnáziumba mentem.

A tanítás hogy jött az életedbe?

Teljesen véletlenül. Együtt dolgoztunk Benkő Nórával, a Pesti Magyar Színházban, a Kincses szigetet rendeztem. Neki jött az ötlet, először egy rövid ideig egyedül, aztán hoztam Szabó Attilát, ketten visszük az osztályt.  Kíváncsi voltam igazából, hogy mi az, amit én tovább tudok adni. Nagyon megtalált a feladat, ez izgat legjobban az összes dolog közül, amit csinálok.

Szigorú tanár vagy?

Tanulnom kell, főleg amiatt, hogy nem vagyunk nagyon messze korban egymástól. Figyelek, hogy mennyire engedem őket közel magamhoz, ez tanulandó fázis nekem. Nem szeretném, hogy a fejemre nőjenek, ha haverként kezelnének, az a munka rovására mehetne. De úgy érzem, hogy nincs ezzel gond, jó helyen vannak meghúzva a határok.

Kiemelt kép: Halasi Dániel (fotó: Pesti Magyar Színház)