„Az elmúlt 20 év alatt durvább lett a világ” – interjú Kárpáti Péterrel

Kárpáti Péter, József Attila-díjas író, dramaturg, rendező 1994-ben kezdte el írni a Díszelőadás című könyvét, amely 97-ben a Bárka Színház nyitóelőadása lett Gazsó Györggyel a főszerepben. Most, több, mint 20 év elteltével úgy érezte, hogy érdemes ismét elővenni a szöveget, sőt, arra is vállalkozik, hogy ő maga játssza el dr. Hőgyes Endrét. Beszélgetésünkben arról mesélt, hogy miért kezdte ez a téma foglalkoztatni, milyen volt a korábbi bemutató, illetve, hogy a mostani előadás miben lesz más.

Mesélsz a Díszelőadás megírásáról? Először a könyv jelent meg, aztán lett belőle színházi előadás a Bárkában.

Nagyon régi történet, 1994-ben kezdtem el írni. Ebben az időben még tartott a boszniai háború, tulajdonképpen emiatt szerettem volna keresni egy témát. Rátaláltam egy újságcikkre, ami arról szólt, hogy 1895-ben egy veszett farkas hogyan rohant faluról falura, és harcolt a parasztokkal. Rettentő sok embert sebesített meg, és számomra kirajzolódott egy háborús kép, ami megihletett. Ugyanazok a falunevek bukkantak fel, mint a hadijelentésekben, ez volt a kiindulási pont. Aztán megjelent egy úgynevezett Szarajevó antológia, amibe bekerült egy részlete. 1996-ban fejeztem be, 97-ben pedig ez lett a Bárka Színház nyitóelőadása. Csodálatos és nagyszabású volt Gazsó Györggyel a főszerepben, Simon Balázs rendezte és Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Spolarics Andrea, Szikszai Rémusz is játszottak benne. Különleges, interaktív előadás volt, bevontuk a nézőket is. Évekig játszottuk, de sajnos elég ritkán.

Az elmúlt években nekiláttam önállóan is színházat csinálni, és elkezdtem foglalkozni azzal is, hogy tulajdonképpen én mit gondolok a saját szövegeimről. Dolgoztam persze új szövegekkel is, de elővettem néhány régit, ami valamiért fontos most nekem, izgat, hogy számomra mit adnak ezek most. Nagyon kedves volt a szívemnek a Bárka Színházas előadás, Gazsó György alakítása egészen különleges volt, egy életre szóló élményként marad meg. De ez most, húsz évvel később, teljesen más lesz. Úgy döntöttem, hogy én játszom el ezt a szerepet. Nem azért, mert azt gondolom, hogy remek színész lett belőlem, egyáltalán nem. Viszont megöregedtem az évtizedek alatt, és komoly tanári tapasztalatokat szereztem, talán már megtanultam sok emberhez beszélni, és ezt szeretném kamatoztatni. Nem színészetre törekszem, hanem hogy pontosan értelmezve, de azért mégis indulatosan mondjam el a szöveget, és azt, amiről ez az egész szól.

Kik lesznek a partnereid?

Nagyon érdekes csapat, sokfelől érkezünk, mégis hamar kialakult köztünk a közös nyelv. Téri Gáspár a társrendező mellettem, de ő is játszik. Gazsi akrobatikus táncos, de ezen kívül is szinte minden elképzelhető dologhoz ért. Szerepel az előadásban Julia Jakubowska, lengyel színésznő, őt Nemes Jeles László új filmjéből, a Napszálltából ismerhetik, ő játssza benne Rédey grófnőt. Dolgoztunk így hárman már korábban is együtt, ő bűbájos és érdekes, nagyon erős személyiség. Azonkívül benne van még Hevesi László, ő most végez a Színművészetin, Zsótér Sándor osztályában, ő is fantasztikus ötletesen, az egész előadást meghatározó gondolatokkal van jelen. Illetve a kislányom, Liza is játszik az előadásban, aki szintén színész, és már többször dolgoztunk együtt. Ő lesz a háziasszony, neki kell az előadás alatt őrizni a színészeket, mint az idomított állatokat. Így leszünk öten.

Nem nehézség, hogy a saját szövegeddel dolgozol, játszod is és rendezed is? Tudod kívülről szemlélni?

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Azért beszéltük meg Téri Gazsival, hogy együtt csináljuk. Valóban nagyon nehéz kívülről látni. Ráadásul az én monológszerű szövegem közben fantasztikusan sok mozgás van. Amire beszéd közben is nagyon oda kell figyelni. Érdekes, érzékeny mozgások. Nem nevezhető táncnak, valódi, automatikus testmozdulatokból indulunk, olyanokból, amik teljesen akaratlanok. Mint például a szédülés vagy a reszketés. Volt nálunk egy szlovén színésznő, Alida Bevk, aki az amerikai Fitzmaurice Voicework-módszert tanította számunkra, lényegében azt, hogy hogyan lehet a testben automatikus mozgásokat elindítani. Önkéntelen mozgásokat. Hatalmas kaland ez az egész, fogalmam sincs még, hogy mi lesz belőle, de nagyon szeretem az ilyen munkákat, amikor nem látható előre, hogy mi fog belőle kisülni.

Lassan főpróbahetetek van, hogy álltok?

Nem tudom, lehet, hogy nem állunk rosszul, de még most se tudjuk pontosan, hogy mit is csinálunk, és mi fog belőle összeállni. Fogalmunk sincs. Azzal együtt, hogy nagyon sokat gondolkodtunk, sokat készültünk rá, sok mindennel foglalkoztunk. Da valamit már sejtek azért…

Az ismertetőben az áll, hogy teljesen más a jelentése, mint 20 éve volt, ezt hogy kell érteni?

Nehéz, mert bele kellene mennem a történetbe.

Nyugodtan.

Ezt a könyvet, amiből dolgozunk, egy valódi esemény alapján írtam. 1904-ben a kor legnagyobb jelentőségű kutató orvosa, Hőgyes Endre megkapta az ő új Pasteur-intézetét (ami ma is áll a Hőgyes Endre utcában), ahol már végre méltó körülmények között dolgozhatott. Előtte 30 éven keresztül egy sötét pinceszobában végezte a világraszóló kutatásait. Az új pathológiai intézetét egy díszelőadással avatta fel, amelyen a nézőközönség döbbenten tapasztalta, hogy össze-vissza beszél. Megőrült. Elment az esze. Tehát volt ez a botrányos díszelőadás, ami után megszökött, a Tátrába, aztán visszahozták, és elmegyógyintézetbe került.

Az ott készült jegyzeteit is használtam a könyvhöz egyébként. És megvan annak a bizonyos eredeti díszelőadásnak is a teljes szövege, ezt írtam tovább. Kevés maradt benne az eredeti szövegből, ki van bontva nagyon groteszk módon és fekete humorral. Számomra az az érdekes ebben az Első Világháború előtti tudományos aranykorban, hogy tele van mérhetetlen illúzióval. Ebben az időszakban hatalmasat fejlődött a tudomány, robbanásszerűen. Egyik napról a másikra sorjáztak a döbbenetes felfedezések az orvostudományban is, évezredekig gyógyíthatatlannak vélt betegségeket győztek le.

Ma már el se tudjuk képzelni ezt, mert védettségben és biztonságban élünk ahhoz képest, mint akkor éltek az emberek. Louis Pasteur akkor fedezte fel a védőoltások élettani mechanizmusát. És az egész világot megfertőzte az az illúzió, hogy közel van már az az idő, amikor egészségesek leszünk, boldogok leszünk, hogy kitör a béke a Földön… 1904-ben vagyunk, tíz évvel az Első Világháború előtt. Ez volt az általános lelkesedés utolsó nagy korszaka, amikor joggal érezték, hogy az emberi szellem mennyire csodálatos. Most meg itt vagyunk a XXI. században, már nem is az elején, és minden nap egy újabb és újabb olyan újságcikkbe botlunk bele, ami arról szól, hogy hogyan tesszük belátható időn belül élhetetlenné a világunkat, lehet, hogy nem kapjuk már el a szamárköhögést, de pillanatokon belül nem kapunk már levegőt.

Nyilván 20 évvel ezelőtt is világos volt, amikor megírtam a szöveget, hogy erről a nagy és tragikus ellentmondásról szól. Csakhogy az elmúlt 20 év alatt durvább lett a világ, sokkal nagyobb, közvetlenebb tétje lett a kérdésnek. Éppen ezért a Bárka Színház előadása tulajdonképpen egy kabaré volt, egy vitriolosan szellemes kabaré. A mostani előadásunk komolyabb, nem játszunk annyit a témával, inkább megpróbáljuk pontosan megidézni azt, amiről szól, eszköztelenebbül. A szövegen is sokat dolgoztam, hogy pontosabb, keményebb legyen. Annak idején nagy térben játszottuk, nagy közönségnek, itt viszont ötven ember ül körül egy asztalt, és nagyon koncentráltan gondolkodunk valamin. Ezzel együtt szerintem szórakoztató lesz. A groteszk hangvétele abszolút megmarad.

Nagyon izgalmasan hangzik.

Remélem! Ez most egy nagy kísérlet, aztán kiderül, hogy mi lesz belőle.