Az Elfújta a szél kulisszái mögött – Elolvastuk a Scarlettet

Még ha Margaret Mitchell 1936-ban megjelent műve, az Elfújta a szél csak egyike is a valaha volt legnépszerűbb regényeknek, ahhoz kétség sem fér, hogy az abból készült 1939-es film minden idők legsikeresebbje. Ennek az alkotásnak a készítéséről, botrányairól és diadaláról szól a francia François-Guillaume Lorrain dokumentumregénye, a Scarlett.

Az 1930-as években az Elfújta a szél előbb az irodalmi, majd a hollywoodi álomgyár életét robbantotta fel. A fiatal, alig 35 éves Mitchell a semmiből tűnt fel, eleinte a kiadók nem is akartak foglalkozni egy több mint 800 oldalból álló kézirattal, amely a polgárháború idején játszódik, ám a lelkes szerkesztők, ügynökök és ezek feleségei gondoskodtak róla, hogy a történet minél hamarabb az olvasók elé kerüljön kötet formájában is. A regény megjelenése előtt már akkora hype alakult ki körülötte, hogy a kezdeti 10 000 példányszámot fel kellett emelni 50 000-re, és a boltokba kerülés másnapján máris elrendelték az utánnyomást.

A legnagyobb hollywoodi filmstúdiók is azonnal meglátták az aranytojást tojó tyúk lehetőségét a történetben, ugyanakkor kezdetben egyikük sem merte bevállalni a hetek alatt kultikus státuszba emelkedett regény cselekményének mozgóképre vitelét. Hiszen hogyan is lehetne sikeres filmet készíteni egy olyan történetből, amelynek számos kulcsjelenete rövid időn belül ikonikussá vált, és amelyben tanúi lehetünk a polgárháborúnak, több ezer halott katonának, Atlanta lángba borulásának, méregdrága báloknak, és közel 100 szereplő gondoskodik arról, hogy a cselekmény meglehetősen szövevényes legyen. És akkor még nem is beszéltünk a főszereplőről, Scarlettről, erről az elkényeztetett, de mégis erős akaratú úrilányról, aki milliónyi nő példaképévé vált. Ezért is vállalt óriási kockázatot David O. Selznick filmproducer, amikor végül megvásárolta a megfilmesítés jogait több mint 50 000 dollárért (megjegyzés: a kiadó kezdetben annyira nem bízott a regény sikerében, hogy a filmjogok felett Mitchell rendelkezhetett). A Selznick International Pictures feje tisztában volt vele, hogy a forgatás hihetetlen mennyiségű pénzbe és energiába fog kerülni: díszletek, jelmezek, színészek százaira lesz szüksége ahhoz, hogy elkészüljön a több mint négyórás, addig sohasem látott hosszúságú film.

Az 1970-es születésű François-Guillaume Lorrain dokumentumregénye ennek a filmnek a kulisszatitkai mögé enged bepillantást, habár a kiadói fülszöveg kicsit csalóka, ugyanis a kötet kétharmada az előkészületekről szól, csak az utolsó 100 oldal foglalkozik magával a forgatással és a film utóéletével. A Scarlett legnagyobb erénye, hogy a szerző mindvégig alaposan, de tárgyilagosan tárja elénk az eseményeket: mondatai nélkülözik a pátoszt, ugyanakkor messzire kerüli a bulvárt is. Ennek eredményeként egy hihetetlenül izgalmas és érdekfeszítő könyv született meg – annak ellenére is, hogy némely botrányról korábban már lehetett olvasni különböző cikkekben.

Lorrain három igen fontos szereplő életén keresztül meséli el a film készítésének történetét. Az egyik a már említett Selcznik, a filmproducer, akinek alakján keresztül bepillantást nyerhetünk Hollywood aranykorának korszakába (ne felejtsük el – és ezt a regény is említi –, hogy ekkortájt készültek az olyan, ma már szintén klasszikusnak számító remekek, mint az Óz, a csodák csodája, Chaplin A diktátorja vagy éppen Hithcock első amerikai rendezése, a Rebecca). Az álomgyár már ekkor sem az volt, amit még ma is sokan feltételeznek: pusztán egy óriásiára nőtt gépezet, ahol a producerek saját tulajdonaikként kezelték a színészeket, rendezőket, akiket egymás között adtak-vedtek, és akik felett teljes teljhatalommal rendelkeztek. Nem csak azt szabták meg, hogyan nézhetnek ki, hanem azt is, hogy kivel és mikor házasodhatnak – ha pedig valaki megszegte ezeket a szabályokat, óriási árat fizetett érte.

A regény másik központi szereplője maga Scarlett, vagyis Vivien Leigh, aki angliai színésznőként csak álmodozhatott (és álmodozott is) a hősnő megformálásának lehetőségéről. Kezdetben olyan nevek merültek fel, mint Bette Davis, Katharine Hepburn, Joan Crawford vagy Marlene Dietrich, ám végül egyikük sem bizonyult igazán megfelelőnek. Selcznik, miután ráébredt, hogy Scarlett megformálója nem lehet egy már befutott sztár, országos castingot hirdetett, amely azon túlmenően, hogy tovább fokozta a film övezte érdeklődést és lázban tartotta az egész kontinenst, számos negatív hatással is bírt. A jelentkezők között valóságos tömeghisztéria alakult ki, és több fiatal lány szó szerint bármit hajlandó lett volna megtenni azért, hogy megkapja a főszerepet – ezt pedig sokan nem voltak restek kihasználni. A Georgia állambéli lakosok pedig kerek perec kijelentették, hogy ha nem helybélit választanak Scarlettnek, bojkottálni fogják a filmet. A casting végül annyira elharapózott, hogy a forgatás megkezdésekor – amelyet nem lehetett már tovább halogatni – még mindig nem találták meg a tökéletes színésznőt. A véletlen azonban úgy hozta, hogy Leigh – aki férjes asszonyként szeretője, Laurence Olivier után utazott Amerikába – éppen akkor tartózkodott a stúdióban, amikor Atlanta felgyújtását forgatták. (Ezzel a jelenettel kezdték a forgatást, mert ez nem igényelte a főszereplőket.) Selcznik ekkor találkozott a huszonéves színésznővel, akinek a szerződése már másnap ott hevert az asztalán.

A kötet harmadik – egyben bizonyára sokaknak legszimpatikusabb – főszereplője a Mammyt játszó Hattie McDaniel, akinek a történetén keresztül átfogó képet kaphatunk az afroamerikai színészek akkori megítéléséről, helyzetéről. A feketék szerepeltetése ez idő tájt meglehetősen leszűkült a sztereotip figurák ábrázolására, és éppen ez volt az, ami miatt McDaniel sajátjai között is kitaszítottá vált. Éles vita alakult ki közöttük ugyanis arról, hogy nem szabad eladni magukat a „fehér embereknek”, amire Hattie válasza a következő volt: „Inkább játszom cselédet a filmvásznon, mint hogy az legyek a valóságban.” Ez a kijelentés legalább annyira elhíresültté vált, mint Rhett Butler utolsó mondata Scarletthez („A legőszintébben, drágám, magasról teszek rá!”) – amely egyébként akkoriban a Hays-kódex miatt blaszfémiának számított, és egy komplett válságstáb ült össze, hogy kiokoskodják, hogyan maradhat benne a filmben a regény legikonikusabb mondata. Visszatérve McDanielre: ő volt az, aki bőrszíne miatt nem vehetett részt sem a film premierjén, sem az Oscar-díj átadását követő rendezvényen, mert ezekre a helyekre feketéknek tilos volt a belépés. Magára a díjátadó gálára (amelyen egyébként nem csak jelölt volt, hanem meg is kapta a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrot) is csak Selcznik vendégeként érkezhetett – a hátsó ajtón keresztül, külön ültetve a színésztársaitól. Legnagyobb vágya pedig, hogy halála után szeretett rendezője és példaképei mellé temessék, szintén nem teljesült, ugyanis a Hollywood Park temetőjébe szintén tilos volt afroamerikait sírba fektetni.

Lorrain tehát ezen három szereplőn keresztül tárja elénk egy sikerfilm elkészítésének körülményeit, de leginkább nehézségeit, és azt is remekül bemutatja, hogy egy-egy alkotás milyen lavinát volt képes elindítani a filmgyártás terén. Ki gondolta volna például, hogy az Elfújta a szél kellett ahhoz, hogy rádöbbenjenek, hogy az afroamerikai közösségre is jelentős mértékben építhetnek közönségként (ami csak tovább növeli a bevételeket), éppen ezért kezdetét vette egy egyeztetési folyamat, hogy mit hogyan ábrázolhatnak a filmben. Ahogyan az is előtérbe került, hogy Vivien Leigh fizetése jóval alulmaradt a Rhett Butlert játszó Clarke Gablénél, és bár ez akkoriban elég hamar elsikkadt, mégis elindult egy hullám, amely a női egyenjogúságra kívánta felhívni a figyelmet. És természetesen arra is látunk példát, hogy próbálták meg eltussolni Gable botrányát, miszerint pár évvel korábban megerőszakolta Loretta Youngot, aki végül megszülte az akkor fogant gyermeket, és ennek a ténynek milyen hatása volt arra a jelenetre, amelyben Butler erőszakosan bánik Scarlett-tel. A szerző nagy hangsúlyt fektetett arra is, hogy bemutassa, hogy miközben a világ egyik fele Elfújta a szél-lázban égett, addig a másik felén milyen események alakították a történelem folyását. Ezzel pedig remekül megmutatja azt is, hogy az álomgyár valóban soha nem állhatott le, bármi is történjék, a shownak folytatódnia kellett.

De a siker, ahogyan azt ma már tudjuk, minden képzeletet felülmúlt. Az Elfújta a szél gyártási költsége az egekbe rúgott, 3,85 millió dollárt emésztett fel, de végül bebizonyosodott, hogy Selcznik jó lóra tett, amikor hallgatott a feleségére. A film több mint százszorosát hozta vissza (közel 400 millió dollárt), ekkora rekordbevételre pedig egyetlen másik alkotásnak sem sikerült azóta szert tennie (természetesen az inflációt is figyelembe véve). Az alkotás tarolt az Oscar-díjátadón is: tizenöt jelöléséből tízet sikerült díjra váltania – ekkora díjesőben pedig addig szintén egyetlen filmnek sem volt része. Ezért is jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy az Elfújta a szél valóban minden idők legsikeresebb filmje, amelyre – Selcznik szavaival élve – még száz év múlva is emlékezni fognak az emberek. Lorrain kutatómunkájának hála pedig a legenda továbbra is él.

François-Guillaume Lorrain: Scarlett (Scarlett), ford.: Kácsor Zsolt, Európa Kiadó, 336 oldal
Kiemelt kép: François-Guillaume Lorrain: Scarlett (Szerzőportré: B. Levy)