„Az elején voltak félelmeim, főleg magam miatt, de ez a munka közben átformálódott” – interjú Pájer Alma Virággal

A Budapest Bábszínház fiatal színésznője játssza Mirandát a szeptemberben bemutatott felnőtt előadásban, A viharban, és alig két hete volt a premierje egyszemélyes előadásának, a Szegény Dzsoni és Árnikának is. Közben pedig már hetek óta próbálja a Coraline és a titkos ajtót, amit Ascher Tamás rendezésében láthatnak majd a nézők januártól. Szabadidejében néha felpattan másfajta színpadokra is, a Ricsárdgír koncerteken ugyanis mindig ő énekli az Éndalomat. A rendkívül sokoldalú Pájer Alma Virággal beszélgettünk.

Honnan jött az, hogy bábszínésznő szeretnél lenni?

Amikor jelentkeztem az egyetemre, Máté Gábor osztályába, a másodrostán átirányítottak erre a szakra, Meczner János és Tengely Gábor pedig felvettek.

Ezt így egyből elfogadtad? Megtaláltad magad a bábon?

Igen! Egyrészt nem nagyon volt időm gondolkodni, olyan gyorsan történtek az események, másrészt könnyen jöttek az ötletek, hogy hogyan lehet úgy megvalósítani egy jelenetet, ha abban van báb, vagy csak báb van. Ez nagyon jó folyamatokat indít be nálam, nagyon kedvemre való az absztrakciós gondolkodás.

2016 óta vagy a társulat tagja, számos szereped van, azonnal beilleszkedtél?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert elég könnyen ment a beilleszkedés. Először gyakorlaton voltam itt, ugye az az ötödév, aztán viszonylag hamar felmerült, hogy szeretnék-e társulati tag lenni, és azonnal mondtam, hogy persze, nagyon szívesen.

Nemrég mutattátok be Shakespeare A vihar című művét, amiben te játszod a női főszereplőt, Mirandát. Milyen volt Szikszai Rémusszal dolgozni?

Korábban nem dolgoztam Rémusszal, de mindig érdekeltek a munkái. Az a színház, azok a megoldások, az a gondolkodásmód, ami neki van, engem nagyon izgat.  Az elején voltak félelmeim, főleg magam miatt, de ez a munka közben átformálódott, nagyon jó és izgalmas volt a próbafolyamat. Zsombival (Barna Zsombor – a szerk.) nemrég végeztünk az egyetemen, Rémusz emiatt másképp viszonyult hozzánk. Úgy instruált minket, hogy tudta, frissen végzettként nagy szükségünk van a tanításra, főleg a hozzáállásban, vagy ahogy színészként létezünk. Ezekhez nagyon erős irányadó vonalakat kaptunk tőle, amiből szerintem később is fogunk tudni építkezni.

Mesélsz egy kicsit Mirandáról?

Ő egy fiatal, serdülő korú lány, aki egyedül él az apjával egy szigeten, a civilizációtól teljesen elzárva. Az apja egy nagyon intelligens, okos ember, tulajdonképpen egy varázsló, aki tanítja őt, és szeretné, ha kinyílna Miranda számára a világ. Ki is nyílik, hiszen megismerkedik egy fiúval, aki ott vetődik partra, és akivel egymásba is szeretnek. Sok utalás van arra a szövegben, hogy soha nem látott még férfit az apján és Calibanon kívül, aki ugye egy antipatikus személyiség, hiszen megpróbálta bántani, megerőszakolni a lányt. Aztán megjelenik Ferdinand, és rögtön meg is fogalmazódik Mirandában: „Nekem ez a harmadik férfi, akit látok és az első, aki tetszik!” Később mikor találkozik a királlyal és kíséretével azt mondja:  „Mennyi csinos lény, mily szemrevaló az emberi nem, szép új világ, ahol ilyenek élnek!”. Ezeket nagyon szeretem (nevet). Szóval az is kiderül, hogy ő biztosan nem az a lány, aki majd otthon várja a férfit a tűzhely mellett, ennél Miranda sokkal talpraesettebb és tüzesebb.

Fodor Tamással milyen volt együtt játszani?

Korábban nem találkoztunk még személyesen, de elég hamar megtaláltuk a közös hangot. Nagyon jó élmény volt vele dolgozni, szívet melengető emlékek kapcsolódnak bennem hozzá, várom mindig, hogy találkozzunk a következő előadáson. Persze én mákszemnek érzem magam a gyönyörű, kiteljesedett fa mellett (mosolyog).

Látszik is a szeretet köztetek.

Ő egyébként mindenkihez így viszonyul, nyitottsággal, kedvességgel, az egész lényét áthatja a színház, az a szándék, hogy csináljunk közösen valami jót. Tőle csak tanulni lehet. Múltkor mesélte nekem, hogy szokott hallgatózni a villamoson, hogy hátha hall valami jó hangsúlyt, amit aztán átültethet a színpadi beszédbe, hogy az minél természetesebb legyen.

Te is szoktál ilyet?

Nem nagyon. A Szegény Dzsoni és Árnika kapcsán, ahol nagyon sok hangot kell csinálni, ott kezdtem el kísérletezni, hogy hogyan lesz hirtelen egy egész figura egy hang mögött, hogy hogyan lehet a Százarcú Boszorkánynak százféle megszólalása is. Én inkább efelé keresgélek, de a villamoson hallgatózás nagyon tetszik, szóval lehet, hogy kipróbálom (nevet).

Miben volt más A viharra készülni, mint mondjuk egy gyermekelőadásra?

Rémusz megkérdezte az elején, hogy hogyan rendelkezzen, ha ott van a báb a kezünkben, hogyan olvassuk ilyenkor a szöveget. Gyorsan meg kellett tanulni a részeinket, mert kénytelenek vagyunk azonnal azzal foglalkozni, hogy a báb hogyan mozog, mit csinál, miközben játszunk. Miranda ugye előttem van, én nem látom, hogy elölről hogy néz ki, csak az érzeteket tudom beállítani, hogy ha például egy picit meglököm a könyökét, akkor az mit jelent? Ezeket hosszú idő kikísérletezni, és előadásról előadásra fejlődhet, ami számomra nagyon izgalmas. Imádom az első jelenetet, amikor Tamás elmondja, hogy mi történt korábban. Igaz, hogy ott csak figyelek, de mindig olyan jó új dolgokat felfedezni a bábbal. Tatai Zsoltnak rengeteget köszönhetek a báb mozgatásának kialakításában.

A folyamat egyébként mindig a rendezőtől függ, attól, hogy ő milyen ember, hogyan viszonyul a társulathoz, dolgozott-e már velünk. Bennem van egy erős megfelelni akarás mindenki felé, akire felnézek, és ez Rémuszra kifejezetten igaz. Mindenkivel nagyon közvetlen volt, azt éreztette végig, hogy közösen, együttes erővel, kreatívan szeretne csinálni valami nagyon jót. Végig azt sulykolta belénk, hogy „ez a tiétek, azt akarom, hogy szeressétek ezt játszani, ha arra gondoltok, hogy jön A vihar, akkor örüljetek, hogy végre…”. Bennem így is lett, én a folyamatban találtam meg a kiteljesedést, és ennek nagyon örülök.

Látszik is, hogy nagy odafigyelés van köztetek, hogy mindenki élvezi játszani.

Melyik előadást láttad?

A főpróbán voltam bent, változott utána még valami?

Nem, utána Rémusz már nem változtatott. Minden előadás előtt mond pár dolgot, hogy figyeljünk a ritmusokra, ne ugyanabban a tempóban válaszoljunk, lepjük meg a másikat. Hiába tudjuk ezeket, ha elmondja még egyszer, akkor biztosan jobban odafigyelünk.

Hogy érti, hogy lepjétek meg a másikat?

Ha egy hónapon keresztül próbálunk valamit, akkor nem mindig hozunk új ajánlatot, hanem ha valami már működik, akkor azt csináljuk. Viszont ha van egy új ötletünk, és azt kipróbáljuk, hogy milyen, akkor az a másikat ki tudja zökkenteni a rutinból… ez nagyon jó dolog!

A következő bemutatód egy egyszemélyes darab, a Szegény Dzsoni és Árnika. Miért pont ez a mese?

Az egyetemen negyedévesként feladat volt, hogy csináljunk egy egyszemélyes felnőtt előadást, aminek személyes dologról kellett szólnia, 20 percesnek kellett lennie és szerepelni kellett benne bábnak. Na, ebbe én majdnem beledöglöttem, de már akkor kitaláltam, mert tudtam, hogy következő évben ugyanezekkel a kritériumokkal egy gyerekelőadást kell csinálni, hogy én a Szegény Dzsoni és Árnikával akarok foglalkozni. Ez az egyik kedvenc mesém, nagyon sokszor láttam kiskoromban a filmet, illetve rengeteg karakter van benne, és azt gondoltam, hogy ez jó lehetőség arra, hogy kipróbáljam magam, hogy nekem való-e az a sok technika, amit meg lehet benne csinálni…. és igen (nevet). Nagyon szeretem! Én vagyok a mesélő, és az összes szereplőt én is játszom, de valószínűleg sokan Árnikával azonosítanak. Nem az ő szemszögéből mesélem el a történetet, de hozzá van a legközvetlenebb viszonyom.

Hogy kerül most egy egyetemi vizsgafeladat a Budapest Bábszínházba?

A Kabóca Bábszínházzal együtt mutattam be az egyetemen, játszottam is egy évig náluk. Rengeteg Veszprém környéki kisvárosba mentünk vele tájolni, főleg művelődési házakba, olykor szerényebb körülmények közé… de valahogy mindig az volt bennem, hogy nem baj, jönnek a gyerekek, én viszem nekik a showt, nem a technika lesz a lényeg. Miután kijátszottam a bérletet,  Meczner tanár úrral megbeszéltük, hogy szeretné behozni az előadást a Budapest Bábszínházba, aminek én elmondhatatlanul örülök. Óriási lehetőség, hogy pályakezdőként itt játszhatok egy szóló előadást, nagyon hálás vagyok érte.

Nehéz, hogy egyedül vagy a színpadon?

Lélekben és fizikailag is nagyon nehéz, hiszen csak magamra számíthatok. A szöveggel egyébként sosincs baj. Úgy találtam ki ezt az előadást, hogy elég kényelmes legyen, nincsenek kicsavart pozitúrák, a kezemre állnak a dolgok.

A bábszínészet mellett a Ricsárdgírben is énekelsz, ez hogy jött az életedbe?

Egy baráti társaság voltunk Márton Danival, a frontemberrel, korábban csináltunk más zenekarokat is, sőt, volt egy kétszemélyes formációnk, a Strepitus, úgy egy hónapig (nevet). Az egyetem miatt, amikor felvettek a Károlira egy picit kiestem ebből, amikor pedig elkezdtem a Színműre járni, még kevesebb időm jutott a zenekarra. Ők közben szépen, lassan elkezdtek beindulni.

Még az egyetem alatt felhívott Dani, hogy nem tudnám-e esetleg felénekelni a Müsziben az egyik dalukat. Mondom, de… akkor ébredtem egy buli után, azt se tudtam hol a Müszi. Mondta, hogy a Blahán. A kollégiumban laktam akkor, átsétáltam, felénekeltem. Aztán siker lett a dal, kérték, hogy koncerteken is adjam elő, sőt csináltunk egy videoklipet is. Nem mindig értem rá a koncerteken, de ha ott voltam, akkor odaszaladtam az első sorba, hogy „Hahó, itt vagyok!”. Megörültek nekem, és mondták, hogy énekeljem el a dalomat, én pedig felmentem a színpadra… Nagyon jó volt látni, hogy örülnek nekem az emberek, ugrálnak a zenénkre (nevet).

Miben leszel még az évadban?

Még két bemutatóm lesz. Januárban a Coraline és a titkos ajtó, egy agarat játszom benne, illetve egy olyan kislányt, akit Coraline-nak meg kell mentenie. Aztán lesz egy csecsemő előadás, amit egy nagyon kedves barátom fog rendezni, aki az osztálytársam volt az egyetemen, Varsányi Péter. Pethő Gergővel fogjuk együtt játszani és az a címe, hogy Mire gondol Alma?

Rád utal a cím?

Igen-igen (nevet).

És mire gondol majd Alma?

Hát azt még én sem tudom pontosan… annyit tudok, hogy szöveg nélküli előadás lesz három éves kor alatti gyerekeknek.