„Az egyszerű ember oldaláról közelítem meg a karakteremet” – Interjú Sándor Péterrel

Azt hiszem, Sándor Pétert, fiatal kora ellenére nem kell bemutatni annak, aki egy kicsit is otthonosan mozog a musicalek világában. A Budapesti Operettszínház és a Madách Színház mellett több vidéki teátrumban is fellépett a legnagyobb musicalhősök bőrébe bújva. Most azonban egy új feladat vár rá: a Mária főhadnagy operett bonvivánját próbálja. Egy délelőtti meseelőadás – Szegény Dzsoni és Árnika – után ültünk le vele beszélgetni a Raktárszínház termében. Az interjú elején megkérdezte, hogy – mivel a beszélgetésről képanyag is készül – zavar-e minket, hogy rövidujjú pólóban lesz, a karját ugyanis tetoválás borítja, aminek a történetét szívesen elmeséli. Ezzel is kezdtük.

Mint mondtad, színészeknél nem megszokott, hogy tetoválásuk legyen, ráadásul nem ennyire látványos helyen és ekkora felületen. Honnan jött az ötlet?

Alapvetően nem az a típus vagyok, aki tele akarja tetováltatni a testét. Az utóbbi időben nehéz időszakon mentem keresztül, elvesztettem a nagymamámat, akivel nagyon szoros kapcsolatot ápoltam. Ez a tetoválás őt szimbolizálja, hogy mindig velem lesz. Sokat dolgozott, a munka tartotta életben. Emlékszem, mikor kicsi voltam, én még az igazak álmát aludtam, ő már korán reggel etette az állatokat. Élete végén elég komoly demenciával küzdött, de a munka mindvégig az önmaga felé való tiszteletet jelentette számára. A kert és az állatok gondozása adott értelmet az életének. Ez az érhálózat több szempontból is rá emlékeztet: egyfelől neki is eres volt a keze, holott pici asszony volt, másrészt, ha rápillantok erre, az jut eszembe, hogy nekem is van dolgom még az életben. Akadt olyan letargikus időszak, amikor én sem láttam a munkám értelmét, nem szívesen keltem fel, a nagymamám viszont ezen is átsegített. Mindig itt lesz velem, és tudom, hogy büszke arra, hogy tovább viszem azokat az értékeket, amiket ő és az őseink fontosnak tartottak.

A másik kezeden viszont három tetoválás is van. Ezeknek mi a jelentősége?

A csuklómon lévőt – a „zene” kínaiul – még tinédzserkoromban csináltattam, egy szalontól kaptam ajándékba. A karomon az egyik egy viking szimbólum, ami további nyolc alszimbólummal egészül ki. A vikingek sokat vándoroltak, de erkölcsi és szellemi szempontból mindig tudták, hová kell visszatérniük. Soha nem szabad elfelejteni, hogy honnan és miért indultál el. Gyűjthetsz új tapasztalatokat, de mindig önmagadnak kell maradnod. A harmadik pedig egy indián szimbólum, a lefelé mutató nyíl az energia kiáramoltatását jelenti. Ezeket tartottam fontosnak, és úgy gondolom, hogy ha megküzdök azzal a fájdalommal, ami ezzel jár, akkor annak örök életemre súlya lesz.

Idén lesz 10 éve, hogy diplomát szereztél a Színművészetin. Kerényi Miklós Gábor le akart szerződtetni az Operettszínházhoz, de te mégis inkább vidékre mentél. Ennek is ez a viking-vándorlás az oka?

Nem tudom megmondani. A megérzéseim, a tudatalattim irányítanak, nem mindig tudok rá magyarázatot. Mindig ösztönből cselekszem, az életben és a színpadon is, és sokszor csak utólag jövök rá, miből fakad ez. A legtöbb esetben a gyerekkora vezethető vissza, most, 34 évesen is van még „heuréka”-élményem, ilyenkor mindig ledöbbenek, mennyire hatással van ránk a gyerekkor. Egyébként én már az egyetemi éveket is nehezen éltem meg az otthontól való elszakadás miatt.

Ez alatt a 10 év alatt a legnépszerűbb musicalekben szerepeltél, a legnagyobb főszerepeket énekelted. Volt/van szerepálmod?

A Jekyll és Hyde volt az. Kecskeméten egy amatőr musical színjátszócsapat tagja voltam, Jámbor Zsolt és Vargáné Pulai Edina voltak, akik megszerettették velem a színházat. Ha az ember már dolgozik egy ideje, előfordul, hogy nincs kedve bemenni a munkahelyére – ez ott soha nem fordult elő, sőt, kimondottan vártam, hogy újból mehessek. Még a focit is képes voltam abbahagyni, pedig az is óriási szerelem számomra. Az egyik musicalesten a Párbajt adtam elő a Jekyllből, négyszer tapsoltak vissza, ez volt az első nagy sikerem. Tavaly pedig meg is kaptam a szerepet itt, az Operettszínházban. De a listámon ott van még Az Operaház Fantomja, a Moulin Rouge vagy a Valahol Európában – ezek gyerekkorom óta kedvencek –, és Berger karaktere a Hairből. A külföldiek közül szeretem a Hamiltont, ami egy, a szó jó értelmében vett modern előadás, erős darab, noha kétlem, hogy Magyarországon siker lenne, hiszen Amerikában teljesen más a jelentése, mint nálunk.

Ahogy említetted, tavaly debütálhattál a Jekyll és Hyde-ban. Színészi vagy énekes szempontból nehezebb feladat ez a szerep?

Fizikailag nehéz, „kiköpöm a tüdőmet”. Amíg színpadon vagyok, a nézők ebből nem látnak semmit, de amint kimegyek gyorsöltözésre, alig kapok levegőt, iszom a vizem. Mondhatom, hogy jó kondícióban vagyok, de iszonyatosan fárasztó. Még az egyetemen csináltunk kontrakciós gyakorlatokat, amely során a testünk minden porcikáját megmozgatjuk – ezt alkalmazom most is, ami azért nehéz, mert mindent izomból kell csinálni. Az egyik előadáson be is görcsöltem, egy pár pillanatig úgy maradtam, a partnerem, Nádasi Veronika először nem is tudta, miért nem mondom a szöveget.

Mondhatjuk, hogy szó szerint belehalsz a szerepbe.

Igen, így is fel lehet fogni. (nevet) Egy érvényes színész minden szerepébe belehal egy kicsit, vagy legalábbis otthagy magából egy darabot a színpadon.

Mennyire tudsz azonosulni, együtt menni az általad játszott karakterrel?

Hyde-nak abszolút igaza van, a probléma az, ahogyan elvégzi az igazságszolgáltatást. Az ószövetségi, szemet szemért, fogat fogért elv alapján működik. Jekyll számára ez a szérum egy drog, amellyel a saját személyiségének mély vetületét engedi szabadon. Minden emberben megfogalmazódik a gondolat, hogy meg tudná fojtani a másikat egy pohár vízben, de a legtöbbünknél van egy erkölcsi gát, ami ezt megakadályozza. A prostituáltat is szerelemféltésből öli meg, abszurd módon önmagára féltékeny. Számomra ez a jelenet az előadás csúcspontja, a másik pedig a Párbaj, azt a zene és a történet szempontjából is imádom. Lassan az 50. előadásnál járunk, de úgy érzem, még mindig alakul bennem a szerep.

A Csináljuk a fesztivált! második évadában is feltűntél, A padlásból énekled a Fényév távolságot. Ilyenkor, amikor van egy ikonikus előd (jelen esetben Kaszás Atttila), van benned emiatt plusz izgalom?

Nem, ezt a részét teljesen el tudom engedni. Inkább azon izgultam, hogy tudom-e hitelesen prezentálni, átadni az embereknek azt, amit ez a dal üzen. A mamám nagyon szerette a régi Csináljuk a fesztivált! műsort, mindig nézte, inkább miatta volt fontos elvállalni ezt. Tudom, mennyire manipulatív tud lenni a tévé, ezért sem szeretek szerepelni most már benne, de visszanéztem magam, és egészen új dolgokat is felfedeztem.

Mindig visszanézed magad?

Igen, de szigorúan szakmai szempontból, hogy min változtassak. Nem magamat nézem, hanem a játszott szerepet, hogy el tudom-e hinni az igazát.

Ezek szerint kritikus vagy magaddal szemben?

Persze. Kritikus és maximalista is vagyok, mindent teljes koncentrációval csinálok. A pályám elején sokan mondták rám, hogy őrült vagyok, mert mindent így csinálok – én meg azt mondom, hogy csak így van értelme. A színház – művészi értelemben – a szélsőségek temploma, csak az lehet érdekes, amikor változás van.

Ha már változás: eddig főleg musicalekben láthattunk, de jelenleg egy operettet (Mária főhadnagy) próbálsz. Mennyire áll közel hozzád ez a műfaj?

Az egyetemen játszottam bonvivánt és táncos komikust is, utóbbit nagyon szerettem, mert imádok bolondozni. Ebben a darabban Jancsó Bálintot alakítom, ez egy bonviván szerep. A kérdésre válaszolva: én nem a műfajokhoz állok közel, hanem az abban szereplő karakterekhez. Az operettekről sokan azt tartják, hogy giccses műfaj, de ezt is lehet hiteles színészi eszközökkel játszani. Ott van például a Mohácsi János rendezte Csárdáskirálynő: Sáfár Mónikával, Kulka Jánossal és Molnár Piroskával a főszerepben egy roppant emberi történetté vált. A Mária főhadnagy kapcsán pedig a történelmi közeg is érdekel: a darab az 1848/49-es szabadságharc idején játszódik, engem ez a korszak is izgat.

Az előadást Homonnay Zsolt állítja színpadra, akinek – a gálaműsorokat nem számítva – ez lesz az első nagyszínpadi rendezése. Zsolt többször volt már színésztársad, milyen a munka vele most rendezőként?

Azt hiszem, jól el tudom választani ezt a kettőt. Amikor rendezőként van jelen egy színésztárs, akkor ott ő a rendezőm, aki kézbe fogja a darabot. Zsolt nagyon felkészült, mélyre ható módon elemez. Még nagyon a próbafolyamat elején vagyunk, ráadásul én a napokban beteg is voltam, de az már az olvasópróbán is kiderült, hogy komoly koncepcióval érkezett. Fontos, hogy a rendező bástya is legyen egyben, számomra ő az. Nincs annál rosszabb, amikor egy rendező feláll, és nincs mit mondania a darabról. Erre, mióta világ a világ, akadt példa és a jövőben is biztosan lesz így. Színészként viszont mindent meg kell tenned, hogy jó legyél, különben a néző azt érzi, hogy az előadás nem adott neki semmit.

A szerepedről mennyit tudsz nyilatkozni?

Minimálisan, hiszen, ahogy mondtam, még a próbafolyamat elején vagyunk, ilyenkor nem is szeretek még beszélni róla. Általánosságban azt tudom mondani, hogy én mindig az emberi motivációt igyekszem megtalálni, ami által meg lesz az igazságtartalma. Mindig az egyszerű ember oldaláról közelítem meg a karakteremet, az ő igazságát keresem, és nem azt, ami végül a magasztos igazsággá válik a néző számára. A szereplők sosem tudják, hogy a cselekedeteik naggyá válnak, ez az végső igazság mindig belülről fakad. Éppen a napokban láttam egy videót, amelyben egy professzor azt ecsetelte, hogy a nehéz idők erős embereket szülnek, az erősek gyenge embereket, a gyengék pedig nehéz időket. Ez a körforgás nagyon igaz, a lét elviselhetetlen egyszerűsége. Azt hiszem, most a gyenge emberek idejét éljük, ami idővel beindítja az emberi túlélési ösztönt.

Kiemelt kép: Sándor Péter (Fotó: Kovács Milán)