Augusztus 25-én mutatkozik be a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Katona József Színház Poppea megkoronázása című előadása. A budai vendégjáték nemcsak azért különleges, mert Monteverdi operája főként prózai színészekkel és háromfős zenekarral kerül színpadra, hanem mert egyben utolsó alkalommal is lesz látható Székely Kriszta formabontó rendezése. A közelgő „darabtemetés” kapcsán a címszereplőt alakító Pálmai Annával beszélgettünk.    

Egy közelgő előadás kapcsán beszélgetünk, de ne csapjuk egyből a közepébe: mivel telt a nyár? Voltak külsős munkák vagy inkább a pihenésé volt a főszerep?

Akadtak külsős munkák is, főleg szinkron és reklám, ezek miatt fel kellett utaznom Balatonról, de hála Istennek sokat lehettem lent. Igazából ez a nyár – meg azt megelőző pár hónap is – a lakásfelújításról szólt, ez még biztosan eltart egy darabig. De az ügyes-bajos teendők mellett tudtam pihenni is, jól telt a nyár, remélem ez így lesz a fennmaradó időben is.

Az évad kezdete előtt pár nappal lesz látható a Poppea megkoronázása a Városmajorban. Ez jó ráhangolódás a szezonra?

Augusztus 22-én lesz az évadnyitónk, utána rögtön próbáljuk is a Poppeát, először bent a színházban, utána a Városmajorban. Nekem ez a nyár olyan gyorsan elröppent, hogy nincs is mire ráhangolódni, mintha csak tegnap lett volna az évadzáró. Ezt mindig is nagy igazságtalanságnak tartottam az élettől: a nyár gyorsan telik, a tél meg keservesen lassan – mintha egy időkapszulában lennénk. Szerintem, ahogy elkezdünk próbálni, az előadásról való gondolkodásunk is egy pillanat alatt visszajön majd.

Jelenetkép a Poppea megkoronozása című előadásból (Fotó: Horváth Judit)

Milyen emlékeid fűződnek a Városmajori Szabadtéri Színpadhoz?

Nézőként két előadás él bennem élénken. Az egyik Dés László Férfi és Nő koncertje – hatalmas rajongója vagyok, többször volt már alkalmam látni ezt a produkciót. A másik pedig, a Sweet Charity, amit az egyik legjobb barátom, Horváth Illés rendezett, ezt tavaly néztem meg. Színészként csak egyszer játszottam ott: az Orlai Produkciós Irodával vittük el a Love Love Love című darabot, amiben én a várandós Péter Katától vettem át Sandra szerepét.

A Poppea megkoronázása Monteverdi operája. Hogyan fogadtad a hírt, amikor megtudtad, hogy egy opera is a Katona műsorára kerül, amiben ráadásul te játszod a főszerepet?

Először halálfélelmet éreztem, majd rögtön kaptam egy örömrohamot – ez a kettő pedig felváltva kísért végig a próbafolyamaton. Dinyés Danival korábban az Operabeavató Cosí fan tutte-sorozatában dolgoztunk együtt, aki már előtte mondta, hogy kíváncsi lenne arra, hogyan éneklek. Nem titkolt szándéka volt, hogy Despinaként lásson viszont. Feleségével, Kolonits Klára operaénekesnővel meghallgattak, ígéretesnek bizonyultam. Bármennyire is jól esett ez, szerintem az operaéneklés olyan, mint egy élsport: nem elég a tehetség és az adottság, 30 felett nem lehet elkezdeni, már jóval korábban neki kell látni a kemény munkának, ami rengeteg lemondással és áldozattal jár. Szóval egy pillanatig sem gondoltam – vagy gondolom a mai napig -, hogy egy lapon említhető lennék az igazi operaénekesekkel, nem tudok olyan élményt nyújtani, mint amit az ő hallgatásukkal kap a néző. Viszont ez az előadás érdekes kísérlet volt arra, hogy megnézzük, mit tud kezdeni egy operával egy prózai színész, és ez is kihozhat-e egy izgalmas, érdekes dolgot. Bízom benne, hogy igen, de senki ne várja a Scala-élményt. Mindenki törekszik arra, hogy a lehető legjobban énekeljen, de a mi előadásunk más miatt izgalmas. Igyekeztünk formabontó módon nekimennek ennek a monstrumnak, ami Monteverdi operája.

Rajkai Zoltán és Pálmai Anna a Poppea megkoronázása című előadásban (Fotó: Juhász Éva)

Korlátozott bármiben is az operajelleg színészileg?

Abszolút nem, sőt! Amikor egy színházi térben megszólal a zene, az mindig rendet csinál, ehhez fogható nincs is. Ráadásul ezek olyan csodálatosak, hogy egyből a szív közepébe találnak. Akár Mozarttal, akár Monteverdivel foglalkoztunk, azt éreztem, hogy ilyen élmény számomra is kevésszer adatik meg. Lehet, hogy túlzás, de amikor elindul egy operanyitány, az semmihez nem fogható, a terem egyből egy szakrális térré válik. Inkább magammal kapcsolatban fogalmaztam meg hiányosságokat, de mindaz, hogy mi ezzel próbálkoztunk, már boldogsággal töltött el. A próbafolyamat számomra mindvégig mámoros állapotban telt, az előadások alatt meg a halálfélelem és az izgalom kettős érzete van bennem. Szerintem izgalmas lehet látni kívülről, ahogy prózai színészek operát énekelnek.

A történet hemzseg a negatív karakterektől, és ez alól Poppea sem kivétel. Hogyan sikerült megtalálni a közös pontot?

Azt gondolom, hogy „gonoszt” játszani éppolyan izgalmas, mint egy jó embert, hiszen mind a kettőnek megvan az igazsága. Poppea esetében azokat a dolgokat kellett megtalálni, amiket az emberek nem szeretnek elismerni, amivel nem szeretnek szembesülni, ha mélyen a szívükbe kell nézni. Nem szeretjük magunkról azt gondolni, hogy irigyek vagyunk, vagy éppen sokkal többre vágyunk, mint amennyit megérdemelnénk vagy ami járna nekünk. Ennél azonban vérszomjasabb az ember, vannak nagyon sötét tulajdonságai, ezeket kellett nekem felnagyítani. Poppea a szépsége áldozata: el is hangzik róla, hogy minden férfi vágyának a tárgya – egy idő után pedig nem tud megálljt parancsolni, addig megy, amíg Néróval lángokba nem borítják Rómát. Akár a politikában, akár közeli vagy távolabbi környezetünkben, akár a nagy szerelmi történetekben is láthattuk már, milyen az, amikor két ember addig hergeli egymást, hogy apokalipszist hoznak a világra – mindezt a saját vágyaik mentén. Jelen esetben tehát ez volt a feladatom: az egészen apró emberi tulajdonságokat kellett bomlasztóvá nagyítani.

Tasnádi Bence, Pálmai Anna, Rajkai Zoltán és Cseh Antal a Poppea megkoronázása című előadásban (Fotó: Juhász Éva)

Nem jutott az előadásnak túl hálás sors: a díszlet- és a jelmez korábbi előadások hozadékai voltak, ráadásul alig pár nappal a Covid előtt mutattátok be. Mennyire nyomta mindez rá a bélyegét? Vagy sikerült megtalálni a pozitívumot, hogy tudott érni?

Tök érdekes, amit kérdezel. Az első felvetésre válaszolva: szerintem hatalmas erénye az előadásnak, hogy a díszlet eszköztelen, mégis nagyvonalú. Egy lámpasort használ, se többet, se kevesebbet, ezáltal egy olyan teret kapunk, amibe a néző azt képzel bele, amit akar. A fantáziánál pedig nincs izgalmasabb, félelmetesebb és mocskosabb. Nem látunk palástokat a rómaiakon, nem mennek át a színen lovas fogatok, mégis a zene és a színészi játék létre tud hozni egy olyan aurát, amiben ezeket nem hiányként éljük meg, hanem szabadságként. Az előadás sorsa pedig: engem borzasztóan elszomorít, hogy ilyen rövid életű lett, mert nagyon szeretem és jó előadásnak tartom minden hibájával együtt. A Katonára egyébként is jellemző, hogy az előadások a bemutatóhoz képest csak fejlődnek, minőségi változáson mennek át, ezért is rettenetesen sajnálatos, hogy egy szerencsétlen helyzet keresztbe vágta az útját. Ugyanakkor az, hogy még egyszer, utoljára eljátszhatjuk a Városmajorin, egy kicsit kárpótol.

Pálmai Anna és Rajkai Zoltán a Poppea megkoronázása című előadásban (Fotó: Juhász Éva)

Azon túl, hogy utolsó alkalommal lesz látható, még mivel ajánlanád a nézők figyelmébe?

Egyfelől a többször emlegetett zene: Dinyés Dani személyesen vezényli és kíséri zongorán az előadást, az pedig mindig fémjelez egy eseményt, ha ilyenképp vesz részt rajta. Persze, én elfogult vagyok vele kapcsolatban, mert úgy érzem, végtelen hálával tartozom neki, amiért a zene és az opera az életem része lett. A másik pedig, hogy Néró és Poppea szerelme, ami, ha még oly pusztító és emésztő is, mégis csak egy nagy szerelem, amilyen mindenki életében volt már vagy legalábbis mindenki vágyik rá. Ezt, még ha fájdalmas, egyben katartikus is viszont látni. A néző a saját történeteivel akar találkozni a színházban, még ha ezek esetleg sebeket szakítanak is fel, vagy éppen nem a legboldogabb időszakát éli az életének. A közösségi öröm és bánat a színház legfőbb erénye. Ráadásul most tényleg minden csillag együtt áll ahhoz, hogy egy nagyon szép utolsó előadás legyen belőle.

Kiemelt kép: Pálmai Anna (Fotó: Nánási Pál)