„Az egész darab az elszalasztott pillanatok és lekésett cselekedetek sorozata” – Interjú Dicső Dániellel

Immáron hagyománnyá vált, hogy a 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központ saját szabadtéri előadással zárja az évadot. Ebben az évben Shakespeare leghíresebb szerelmi tragédiáját, a Rómeó és Júliát viszik színre, melyben Döbrösi Laura és Márfi Márk játsszák a főszerepeket. Ahogy korábban is, most is Dicső Dániel rendezi a külön a térre készült egyedi előadást, vele beszélgettünk a darabról.

Negyedik éve rendezel itt, hogy kezdődött az együttműködés a 3K-val?

Az Óbudai Kulturális Központ több kultúrházat működtet, itt Kaszásdűlőn 5 éve nyitottak meg, ez a legfrissebb helyszín. Az volt az egyik törekvés, hogy a különböző programok között a színház domináljon leginkább, ezért az évadban rendszeresen vannak meghívott előadások a színházteremben. A vezetés szeretett volna egy egyedi évadzáró eseményt is, valamilyen összművészeti dologban gondolkodtak, aminek az alapja a színház, de mégiscsak több műfajjal keveredve, elsősorban zenével és tánccal. Megkerestek, és erre találtam ki, hogy csináljuk meg a Szentivánéji álmot úgy, hogy a tündérek színészek legyenek, a mesteremberek néptáncosok, a két szerelmespárt pedig két tangótáncos pár alakítsa, mellettük pedig egy népi- és egy tangózenekar is szerepelt az előadásban. Ebben a formában tudtak a különböző műfajok találkozni és keveredni. Nagy sikere lett az előadásnak, az idejáró közönség és az itteni vezetés is nagyon kedvelte, és talán azt az érzetet is sikerült átadnunk, hogy a 3K nemcsak egy szokványos „művház”, hanem befektetett energiával és jó gondolatokkal képesek egy önálló produkció létrehozására is.

Már akkor is nagyon jól használtátok ki a tér adottságait.

Az első pillanattól kezdve nagyon fontos volt, hogy a térre készüljön egy egyedi előadás. Pont azt nem akarta a 3K, hogy egy felállított színpadon meghívott zenekarok lépjenek fel, akik gyakorlatilag ugyanazt a műsort adják le, mint minden más kultúrház előtt. Ha már itt van ez a tér, ami egy kis barátságos otthonosságot próbál mutatni a panelek között, akkor figyeltünk arra a darabok választásánál, hogy hangsúlyozzuk és kihasználjuk az adottságait, amikor kijövünk a placcra és színházat játszunk. Megvan annak a hangulata, hogy egy alkalmi színházi csapat lejön ide, kipakolja a kellékeit, akár egy vándortársulat, és előad egy darabot. A második évben a Sok hűhónál ez nagyon szándékolt is volt, Deés Enikő, aki évek óta állandó dramaturg alkotótársam, írt is egy prológust hozzá, utána a Liliomnál pedig magát a házat öltöztettük be cirkusznak, vagyis egy cirkusz előtt játszódott az egész előadás. A Rómeó és Júlia is Verona utcáin kezdődik, ami nálunk most Budapest lesz, végig hangsúlyozzuk benne, hogy itt vagyunk. A konfliktust is úgy vetjük fel, mintha az lenne a kérdés, hogy te a Szentendrei út jobb vagy bal oldaláról jössz, csak közben Veronát mondunk meg tőrökről beszélünk. Nádasdy Ádám más világba röpítő szövegét mondjuk majd itt, ezen a téren.

Egy teljesen friss értelmezést láthatnak majd a nézők, kamaszokként jelennek meg a főszereplők.

Mindenképp azt akartam, hogy az utóbbi évek szokásaival szemben ismét inkább fiatalok legyenek, sőt kamaszok. Ebben a darabban sok minden azért történik úgy, ahogy, mert rengeteg gondolat nincs kimondva, átbeszélve, és ez a kamaszokra iszonyú jellemző, mint ahogy a végletesség is. Az egyik pillanatban az ember még babázik, a másikban pedig már arra vár, hogy Rómeó felmásszon a szobájába. Túl azon, hogy a térre nagyon passzolt egy buszmegálló, és funkciójában is jól ki tudjuk használni, az egész darab az elszalasztott pillanatok és lekésett cselekedetek sorozata, ami a tragédia felé visz. Egy buszmegállóban is mindig ez történik, az ember vagy lekési a buszt, vagy sürgeti, hogy jöjjön már. A darabban is minden konfliktus ebből az alapszituációból indul.  

Hogy állt össze idén a szereposztás?

Amikor csak lehet, mindig abból a stábból gondolkodom előszőr, akikkel itt már dolgoztunk  együtt; a mostani nyolc színészből négyen már játszottak itt korábban. Rengeteget járok színházba, hogy megnézzem mások munkáit, és mivel idén fontos volt, hogy fiatal csapat legyen, ezért ebből a korosztályból kerestem a többieket. Eddig mindig jó hangulatban telt az a 2-3 hétnyi próbaidőszak. A nyári színháznak mindig fesztelenebb a hangulata, nincs már más feladat, csak ez az egy, ez a közös ügyünk. Az, hogy egyszer játsszuk az előadást, az is ad hozzá valami érzelmi pluszt.

Látszik is rajtuk, hogy örömmel jönnek, élvezik a próbákat.

Én is azt gondolom, hogy szeretnek idejönni. Annak vagyok a híve, hogy közösen dolgozzunk. Nyilván nekem kell hozni az alapgondolatot és a fő irányvonalakat, de ezen belül szeretem, ha a színészek is gondolkodnak, és belerakják magukat. Ez egy fiatal csapatnál mindig könnyebb, persze nem akarok általánosítani. Mindenki friss és nyers, és szívesebben csinál olyat, amiben azt érzi, hogy ő is megszólalhat, és elmondhatja, mit gondol a jelenetről Ennek mindig teret szoktam adni, és ez itt eddig jól is működött, pont ettől lett valami jó egysége, a színészek tudtak jönni a fő gondolatokkal.

Három hét próba nem kevés egy ilyen darabnál? Jut idő majd mindenre?

Ez most egy nagyon nagy vállalás. Tavaly a Liliom sem volt kevésbé bonyolult, de azzal annyiban volt könnyebb dolgunk, hogy sokkal hamarabb tudtuk tervezni. Idén március végén kezdtük el a stábot összerakni, iszonyatos szervezőmunkát igényelt, hogy mindenki itt tudjon lenni a próbákon. Most még megterheltem az egészet azzal is, hogy a színészeknek kell nagyon sok zenét is eljátszani. Az élőzene eddig is nagyon fontos volt, de idén azt találtam ki, hogy nem, mint egy musicalben lesznek a zenék, nem egy jelenet végén vagy egy csúcspontban váltunk át dalba, hanem inkább, mint „songok” működnek majd ezek. Kicsit kívül esnek a történeten, angolul hangzanak el, angol nyelvű pop számok amúgy is. Nem a történetet akarom majd velük tovább vinni, hanem egy-egy jelenetet aláhúzni, egy-egy hangulatot megerősíteni. Ez is megnehezítette idén a dolgomat, mert olyan színészekben kellett gondolkodnom, akik tudnak zenélni, mivel a hangszereket a színészek szólaltatják meg a jelenetekből kilépve, sőt énekelnek is. Olyan lesz, mintha egy banda lennének, akik játszanak nekünk. Ez így sok plusz teher számukra, hiszen a dalokat is gyakorolniuk kell, így most az idővel nagy harcban állunk.

Óriási energiabefektetés az egész projekt, és csak egyszer mutatjátok be. Nem rossz így dolgozni rajta, ilyen intenzitással?

Tulajdonképpen ez egy “munkabemutató”, nagyon jó lenne, ha találnánk egy koprodukciós partnert, aki befogadná a következő évadokban ezt az előadást. A munkabemutatót természetesen nem úgy értem, hogy nem teszünk bele mindent, sőt szerintem itt még több mindent mozgatunk meg, mint egy kőszínházban. A 3K munkatársai is mindent megtesznek azért, hogy mi jól működjünk, de ez nem egy színház, itt például nincs kellékes vagy művészeti titkár. Egyébként mostanra nagyon jól beletanult mindenki.

Az nagyon szép lenne, ha a nyári bemutató után a darab bekerülhetne valahová repertoárra. A tavalyi előadásban Marci (Patkós Márton – a szerk.) olyan Liliom volt, akiből nem rohangál sok… ő és az előadás egész csapata megérdemelte volna, hogy eljátszhassák még párszor valahol. Azt gondolom, hogy az elmúlt tizenvalahány darabból, amit csináltam, a Liliom a legjobbak között van, pedig mindössze három hetes próbafolyamat előzte meg, csak egyszer játszottuk, és gyakorlatilag minden különösebb technikai segítség nélkül valósítottuk meg. Mégis azt mondom, hogy ott történt valami, ami miatt külön jó ide visszajönni.

Láttam én is, elképesztő sok ötlet volt benne. Idén is erre számíthatnak a nézők?

A Rómeó és Júliában is lesz ötlet bőven. Idén elszakadunk a piknik hangulattól, ami a Szentivánéjiben és egy kicsit a Liliomban is volt, mert ehhez a darabhoz ez nem passzolna annyira. Nagyon közel lesznek a nézők, köztük játszunk majd, olyan lesz, mintha a tér mindennapjait látnák.

Ha bemutatjátok itt a Rómeó és Júliát, egy kis szusszanás után azonnal kezded a Táncórákat a Rózsavölgyiben. Mesélsz erről egy kicsit?

Igen, augusztus 21-től kezdjük a próbákat. Az is elég hirtelen jött, Zimányi Zsófia (a Rózsavölgyi Szalon művészeti vezetője – a szerk.) elém rakta a darabot, hogy mit szólnék hozzá. Már amikor mondta, hogy egy autista srác a főszereplő, akkor felcsillant a szemem, mert ez a téma nagyon foglalkoztat. Néhány évvel ezelőtt csináltam egy érzékenyítő kisjátékfilmet az elfogadásról Sorsfordító címmel, amelyben egy autista és egy mozgássérült kisfiú egy napját mutattam meg, a látható és nem látható problémáikon keresztül körbejárva a “fogyatékosság” témáját. Szóval rögtön izgalmasnak gondoltam, hogy újra ezzel a témával foglalkozhatok. Angolul olvastam először a darabot, nem volt még meg a fordítás, és még így is azt éreztem, hogy érdemes ennek nekifogni. Egyébként Hárs Anna készítette a magyar verziót, iszonyú jól fogta meg, mert teljesen ugyanazt a hatást adta vissza, amit az eredeti példány kelt.

Ez egy amerikai kétszereplős, társalgási darab, ami elképesztően jó humorral és öniróniával, nagyon valóságosan mutatja be a kommunikációs nehézségekkel küzdő emberek problémáit. A szerző nagyon jól felismerte az Asperger-szindrómás főszereplő hozzáállását a világhoz, amit párhuzamba állított egy Broadway táncosnő életével, aki egy baleset miatt nem táncolhat. A nő az egész életét egy nagy hazugságra építette, emiatt teljesen bezárkózik a saját világába. A táncórák során lépnek egyre közelebb és közelebb egymáshoz, megismerik egymást, és felbontják a másik zárt világát. A darab fontos gondolata, hogy a lehetőség a te kezedben van, és hogyha elég bátor vagy változtatni az életeden, akkor csak rajtad múlik minden…

Ullmann Móni és Józan László játssza a két szereplőt, miért őket kérted fel?

Mióta láttam Mónit a Mindent a kertbe! című előadásban, nagyon szerettem volna vele dolgozni. Nagyon örülök, hogy elvállata a táncosnő szerepét. Józan Lacival a 3K-ban is dolgoztunk már együtt, illetve a Pinceszínházban is. Egy évvel járt fölöttem az egyetemen, többször kereszteztük egymás életét, és ezek mindig jó munkák voltak. Azt érzem, hogy nagyon neki való ez a szerep, jó, ha egy színészt ki lehet mozdítani a komfortzónájából. Az pedig, hogy a Rózsavölgyiben mutatjuk be,  különösen jó, mert az az intim közeg, ami ott van, egy ilyen történetnek kifejezetten jót tesz.

Kiemelt kép: Dicső Dániel (fotó: Várady Nikolett)