Mielőtt a Színművészetire jelentkezett volna, “képzőművész palántaként” a Színházak Központi Műtermeiben kezdett dolgozni, ott, ahová lányokat nem vettek fel. Arany János balladájával jutott be később a főiskolára, ami után a Vígszínház szerződtette. A felújított Házi Színpad első bemutatója volt a sokat emlegetett Trisztán és Izolda, az az előadás, amiben későbbi férjével, Kálid Artúrral egymásba szerettek. Több mint húsz év után álltak most ismét együtt színpadra, a Pinceszínház Meghallgatásában. Emellett játszik a Karinthy Színházban, a Pesti Magyar Színházban, a Játékszínben és második bemutatójára készül szülővárosában, Tatabányán. Murányi Tündével beszélgettünk pályája alakulásáról, arról, hogy miért erősebb a képzőművész énje, és mesélt nekünk a bemutatói mellett az anyaságról és a szerelemről is.

Ősszel mutatja be a tatabányai Jászai Mari Színház a Cabaret-t, de már most intenzíven próbáljátok. Mesélnél róla?

Ez ott most a második munkám, az első az Anconai szerelmesek volt, ami nagyon nagy siker lett. Örültem, hogy ismét gondoltak rám, mivel Tatabányán születtem és valahogy mindig úgy alakult a pályám, hogy csak ritkán léptem fel a színházban, akkor is inkább gálákon, különféle rendezvényeken. Egyszer, még frissen végzett főiskolásként játszottam csak ott, Bujtor Pista rendezte a Liliomot Székesfehérváron, amiben én voltam Julika, Gáspár Sándor pedig Liliom, és ezt hoztuk fel Tatabányára, hatalmas élmény volt.

A Cabaret nagy vállalás, Béres Attila rendezi, Bodor Johanna a koreográfus, és június közepére már kvázi készen leszünk vele. Tartunk majd egy házi előbemutatót, de csak szeptembertől fogjuk játszani, én leszek a panzió tulajdonosa, Schneider kisasszony, és két szólót, és két duettet is fogok énekelni, élőzenei kísérettel. Izgatott vagyok.

Jó érzés „hazatérni”?

Nagyon! Rengeteg általános iskolás osztálytársammal, tanárommal találkozom, előtörnek a régi emlékek. Szeretek Tatabányán lenni, de mivel nem vezetek, ezért hacsak nem hoznak vagy visznek autóval, akkor vonattal közlekedem. Minden nap jövök-megyek, előfordul, hogy egy nap többször is, úgy, hogy esténként játszom Budapesten, négy helyen is, és elvállaltam egy szerepkettőzést a Játékszínben, Szulák Andreával ketten visszük ezentúl a Kölcsönlakást. Emellett ott van a családom, a két gyerekem, a férjem, a kutyánk…, akikkel szintén szeretnék időt tölteni, és ez így most egy nagyon kimerítő időszak, de mindig azt mondják, hogy egy színésznek kettő baja van, ha nincs munkája, vagy ha van (nevet).

Jelenet az Anconai szerelmesek című előadásból (fotó: Jászai Mari Színház)

Esetleg még szinkronmunkád is van?

Ha hívnak, akkor általában speciális szerepre, és inkább filmre, mint hosszú munkára, de pont most egy sorozattal is megtaláltak, és amikor castingon választanak ki, azt nem utasíthatod vissza. Külön vicces, hogy éppen (Kálid) Artúr, a férjem a főszereplő, én pedig egy tiszta bolond figura vagyok benne, imádom csinálni, most tényleg nagyon boldog vagyok! (mosolyog)

A pályád elején is ez volt, nem? Rengeteget játszottál.

Nagyon sokat dolgoztam pályakezdőként, fiatal főiskolás voltam, amikor megkaptam az első munkám, Székesfehérváron csináltunk nyári színházat, a Nebáncsvirágot játszottuk. Ha jobban belegondolok, nem tudok olyan időszakot mondani, amikor nem dolgoztam, igazából csak a gyermekeim születésekor nem játszottam, de akkor is a színház közelében voltam, díszletet terveztem, tanítottam, amit lehetett terhesen, azt én csináltam.

Mi volt az, ami a színészi pálya felé irányított téged?

A véletlen. Kiskoromtól kezdve énekeltem, zenéltem, balettoztam, festettem… sok művészi, önkifejezésre alkalmas dolgot csináltam, ezért is jelentkeztem a Képzőművészetire, ahová viszont nem jutottam be. Az érettségi után felköltöztem Budapestre, elkezdtem munkát keresni és a Színházak Központi Műtermeibe vettek fel, oda, ahol nem foglalkoztattak nőket, mert komoly fizikai munka volt. Akkoriban az Operát leszámítva minden színháznak mi csináltuk a díszletet, itt dolgoztam a Blaha Lujza tértől nem messze, a Csokonai utcában.

Nagyon szerettek ott engem, őrült kis képzőművész palánta voltam, kétcentis rövid hajjal, alig voltam több negyven kilónál, Öcsinek is szólítottak (nevet). Igazából ennek a munkának köszönhetően, hátulról kerültem be a színházakba, ugyanis mindig engem vittek, ha valamit ki kellett javítani a díszleten, én pedig boldogan mentem a kis ecsetemmel.

Murányi Tünde az Utánképzés című előadásban (fotó: Juhász Éva/Pesti Magyar Színház)

Hogyan alakult a Színműs felvételi?

Másodikra sikerült. A másodrostára vittem Puckot, a Sirályból Nyina monológját, Sarte-ot, de arra tökéletesen emlékszem, mivel vettek fel. Arany János leghosszabb balladáját, az Ágnes asszonyt mondtam el, végig, és még élt az öreg Gáti, a beszédtanár, aki végigmotyogta velem. Amikor befejeztem, csendben ültek a felvételiztetők, megköszönték, én ezután kijöttem, lementem a többiekhez és csak annyi mondtam: megvan! Tudtam. Így kerültem a Horvai-Kapás osztályba.

Milyen érdekes, hogy csak drámai történeteket, szerzőket említettél, miközben ha most rád gondolok, a vidám, komikai énedet érzem erősebbnek.

Mostanában egyre többen mondják ezt, miközben én drámai színésznőnek tartom magam, Julikától kezdve Izoldán és Júlián át végigjátszottam a drámairodalom nagy női szerepeit, nem beszélve az olyan orosz klasszikusokról mint a Bűn és bűnhődés vagy a Háború és béke. Komika szerepet jóval kevesebbet játszottam.

Az egyik osztálytársad Alföldi Róbert volt, akivel már a főiskolán, és utána is sokat dolgoztál. Ő rendezte azt a sokat emlegetett Trisztán és Izoldát, ami összehozott benneteket Artúrral.

A főiskola után majdnem egy évig együtt maradt az osztály, sokat játszottunk sokfelé az országban. Robival együtt szerződtettek minket a Vígszínházba, ahol én öt évadot töltöttem, több közös munkánk is volt. Az egyik első volt a Trisztán és Izolda, ezzel nyitott a felújított Házi Színpad és ekkor szerettem bele Artúrba. Ennek már huszonkét éve, és azóta se múlt el a szerelmünk és remélem soha nem is fog (mosolyog). Amikor összeházasodtunk, én már a Bárka Színház tagja voltam, az esküvőnk és a fiunk keresztelője egyszerre volt Balatonalmádiban, a kislányunk pedig a nászéjszakán fogant.

Jelenet a Trisztán és Izoldából (fotó: Rédei Ferenc)

Milyen szép történet. Egy gyerek a színészi pálya elején viszont mindig nagy kérdés, pláne kettő.

Nekem nem volt az, tényleg. Azt szoktam mondani, hogy én nem is vagyok az a tipikus színész, erősebb a képzőművész énem, szeretek néha elbújni a világ elől, kiírni magamból a gondolataimat. Eszembe se jutott, hogy bármi hátrányom lehet abból, hogy a pályám elején szülök, mindig mondják is a kollégák, hogy naiv vagyok, de semmit sem csinálnék másképpen. A gyerekeim az életem értelmei, két csodálatos lélek.

A szülés megváltoztatott benned valamit? Anyaként máshogyan játszol, máshogyan viszonyulsz a szerepekhez, mint előtte?

Mindig is egy bátor, vagány csaj voltam, talán az vagyok még most is, de a szülés után nagyobb lett a felelősség, nagyobb lett a tétje a dolgoknak, már nem csak magamért vagyok felelős. De hogy színészként változtam-e valamit? Szerintem gyökeresen nem, viszont az anyaságtól, a gyerekeimtől gazdagabb lettem. Az ember egyébként nap mint nap változik, az is hatással van rám, ahogy most beszélgetünk.

Említetted, hogy terhesen is a színház közelében maradtál, díszletet terveztél, tanítottál…, akkor nem kerültél parkolópályára?

Mindig volt munkám, miközben az egy percig nem volt kérdés, hogy a gyerekeimmel legyek. Egymás után jött a két baba, viszonylag hosszú idő volt, de ösztönösen csináltam mindent, nem gondolkodtam azon, hogyan és mikor kellene visszatérnem a színpadra. Olyan nagy boldogság ők nekem, hogy nem éreztem, hogy lemaradnék bármiről is. Sokáig minden feladat után kaptam a következőt, nem kellett helyezkednem, nem is volt időm ezzel foglalkozni, rosszul is vagyok, ha arra gondolok, hogy nekem kellene kijárni a szerepeket.

Nem dúskáltam persze mindig, volt egy időszak, amikor elveszett voltam, amikor azt éreztem, hogy nincs rám szükség és nem kezelnek a helyemen, de mindig jött egy löket, ami kihozott a mélypontról. Sokat köszönhetek Benedek Miklósnak, Csizmadia Tibornak, Szegvári Menyhértnek, Karinthy Mártonnak, Hudi Lászlónak, ők mindig gondolkodtak bennem. Csodálatos érzés, amikor cseng a telefon és azt hallod, hogy rád van szükség egy munkához, az ember ilyenkor örömmel mond igent. Szeretek fiatalokkal is dolgozni, ők annyira másképpen gondolkodnak, nyitottak, kíváncsiak, ha megkeresnek, szívesen játszom akár ingyen is vizsgafilmekben.

Murányi Tünde mint Nyilas Misi a Légy jó mindhaláligban

A Munkaügyekben Katalin szerepe is löketet adott? Többen ismertek meg utána az utcán?

Négy nyáron át forgattam, nagyon jó munka volt, de látod, ilyen szempontból sem vagyok színész, nem szeretem magamat visszanézni, mert csak azt látom, hol hibáztam, borzasztóan kritikus vagyok. Nem vágyom arra sem, hogy lépten-nyomon megismerjenek, nem is gondoltam magamról, hogy sztár lennék, persze rajongókkal kapcsolatos élményeim vannak. Az egyik legelső még főiskolás koromból. Harmadéves voltam, és az akkori Nemzeti Színházban, ami ma a Magyar Színház, én voltam Nyilas Misi a Légy jó mindhaláligban. Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral, Csákányi Lászlóval játszhattam együtt, fantasztikus szereposztásban. Amikor előadás után jöttem ki a színházban, rengeteg gyerek várt rám, mindannyian találkozni szerettek volna velem.

Ilyen ma már nincs, viszont sokkal többet érnek az olyan pillanatok, mint ami az egyik éjszakai vonaton történt. Láttam, hogy a kalauz egész úton nézett engem, de nem kérdeztem meg, mi lehet a gond, a jeggyel minden rendben volt. Beértünk Kelenföldre, éppen szállok le, amikor megszólított, könnybe lábadt szemmel mesélte, hogy az édesanyjával láttak az Anconai szerelmesekben, és csodás előadás lett. Annyira meghatott, hogy az én szemem is könnyes lett. Nem tagadom, persze eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha egy olyan filmet forgatnék, ami kijutna Cannes-ba, és milyen érzés lenne a vörös szőnyegen vonulni… bár szerintem olyan ideges lennék, hogy hasra esnék (nevet).

Jársz meghallgatásokra?

Nem nagyon, mondják is a kollégák, hogy be kellene adnom a portfóliómat. Az az érzésem, hogy lassan mindenki forgat ebben az országban rajtam kívül (nevet), de biztos, hogy ennek is megvan a miértje, lehet, hogy valami nagyobb dolog vár rám.

MURÁNYI TÜNDE ÉS KÁLID ARTÚR A MEGHALLGATÁSBAN (FOTÓ: HERBSZT-VÉNER ORSOLYA)

Legutóbbi bemutatód a Meghallgatás volt a Pinceszínházban, amiben húsz év után játszol ismét együtt Artúrral. Mesélnél arról, hogyan kezdődött a munka?

Gáspár András, aki az előadást rendezte, adta oda a darabot Artúrnak, ők ismerik egymást régóta, sokat játszanak együtt, Artúr pedig megkért, hogy olvassam el és mondjam el, mit gondolok. Elolvastam, és mondtam, hogy csináljuk meg, emlékszem Artúr arcára, amikor ezt meghallotta, valamiért meg volt győződve róla, hogy nekem nem fog tetszeni. Balázs Ági, a darab szerzője ezután egy picit finomított a szövegen, ránk alakította, és a próbák során végig sokat beszéltünk róla, elemeztük az anyagot.

Húsz év sok idő, hogy lehet, hogy tényleg nem játszottatok együtt Artúrral a Trisztán és Izolda óta?

Másfele jártunk a pályánkon, valamiért sosem találkoztunk, persze mindig ott lógott a levegőben, hogy csinálni kellene valamit ismét közösen, voltak is próbálkozások, de egyik sem jött össze. Nagyon örültem a Meghallgatásnak, mert meg lehet benne mutatni mélységeket, azt is mondhatom, hogy színészileg is volt tétje. A próbák során nem voltak nagy veszekedéseink, és szerencsére haza sem vittük a munkát, mondták, hogy majd otthon tisztázzuk, ami esetleg a próbán kérdőjeles volt, de ahogy hazaértünk, eszünkbe se jutott ezzel foglalkozni. Ott voltak a gyerekek, a háztartás, a teljesen praktikus dolgok.

Jelenetek a Trisztán és Izoldából (fotó: Hévizi Mónika és Czerkl Gábor)

Akkor nem kellett letenni a munkát.

Letevődött. Nem szerettük volna, ha a munka a családtól veszi el az időt. Artúrral nem csak szeretjük, hanem tiszteljük is egymást, mindketten nagyon érzékenyek vagyunk, ezért vigyázunk is a másikra, munkában, magánéletben egyaránt. Amit a nézők látnak az előadásban, az a fajta egymásra odafigyelés, az nálunk így működik a való életben is, ilyenek vagyunk, talán ezért is vagyunk ilyen régóta együtt, és remélem így is maradunk.

Közben nagyon mások vagyunk. Nekem fiatalon csupa extrovertált, bolond szerelmeim voltak, Artúrra pedig sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy ilyen lenne. Az ellentétem, és mégis, amikor a Trisztán és Izolda miatt húsz évvel ezelőtt kinyíltunk egymásnak, akkor megláttam benne valamit, ami sokkal érdekesebb, vonzóbb volt, mint amit addig ismertem.

Kiemelt kép: Murányi Tünde az Utánképzés című előadásban (fotó: Juhász Éva/Pesti Magyar Színház)