Az úgynevezett audio deepfake használatával megszólalásig élethű hanghamisítást vihetünk végbe, ez a lehetőség ráadásul nem is újkeletű, hiszen már esztendők óta alkalmazzák azt a készítők a videojátékokban vagy a filmeken. Még csak fejlesztés alatt áll viszont egy okoskészüléket érintő kísérleti funkció, amely képes bármilyen hang reprodukálására, és az benne az igazán nagy attrakció, hogy akár még elhunyt szeretteink speciális orgánumát is hozni tudja, ha éppen arról van szó. Mielőtt azonban rettegni kezdenénk attól, hogy az emberi és a mechanikus dolgok között kontrollálatlanul elmosódnak a határok, ne felejtsük el, hogy a hangklónozás egy jól sikerült utánzás formájában színészileg is megoldható, igaz, az előbbi technológiai, az utóbbi pedig technikai bravúr. Egy továbbfejlesztett változatként értékelhető, hogyha több, egymástól eltérő beszédhangon is meg tud szólalni az előadó, illetve amikor gyors egymásutánban, netán váltogatva képes kiadni ezeket a speciális hangmintákat magából. Az ilyesfajta illúzió az egyéni gesztusok és a mimika lemásolásával együtt alkot igazán komplex varázslatot, és ha csak egyetlen olyan színművészt említhetünk meg, aki ennek valódi mestere, akkor tíz megkérdezett emberből kilencnek biztosan Gálvölgyi János neve lesz az, ami elsőként eszébe jut.

Minden mindennel összefügg, hiszen a színészlegendával az évek során Nagy Sándor több közös produkcióban is játszott, a Játékszínben decemberben bemutatott Teltház című előadásban viszont a darabbéli közel negyven(!) karakter megformálásával ezúttal estéről estére egymaga boldogul. A történet szerint Sam Peliczowski munkanélküli színész művészi karrierjének berobbanására várva Manhattan legfelkapottabb éttermében telefonon koordinálja a beérkező foglalásokat. Nincs egy szabad perce sem, égnek a vonalak, neki pedig a nyugalmát minél inkább megőrizve szükséges helyt állnia ebben az olykor a magánéletét is érintő forgatagban. Becky Mode vígjátékában a humorforrást persze nem pusztán az előbb felvázolt káosz megjelenítése szolgáltatja: Nagy Sándor ugyanis a szerző által előírt dramaturgiának megfelelően nemcsak magát a főhőst játssza, hanem minden más – hangban felbukkanó –  figurát is a darabban. Ha jobban belegondolunk, a színművésznek a pályája során akadt már hasonló feladata. A Madách Színházban 2012-ben bemutatott 2×2 néha 4 című bohózatban a saját ikertestvéreit alakította, a Teltház esetében pedig az akkori kvalitásokat kellett magából újfent előhívnia.

Nagy Sándor a Teltház című előadásban (Fotó: Juhász G. Tamás)

A legnagyobb videomegosztó portálon számos verzió megtalálható a produkcióból az eredeti címként szolgáló Fully Comitted kifejezést a keresősávba beírva, és ha akár csupán belepörgetünk ezekbe a változatokba, már fel is tárul előttünk mindaz, ami a Horgas Ádám rendezésében színpadra állított vígjátékot igazán egyedinek és különlegesnek mutatja. A legfeltűnőbb az a bátorság, ahogyan Nagy Sándor beleveti magát a karakterábrázolásba, mert nemcsak a hangsúly, hanglejtés, valamint hangszín hármas egységével dolgozik, hanem jellegzetes beszédhibákat, kiejtési zavarokat, akcentusokat is megjelenít – minden csúfolódás nélküli természetességben – verbálisan, hogy személyiséget adjon a rábízott karaktereknek, és megkönnyítse a közönség számára a beazonosítását a történet előrehaladtával visszatérő figuráknak. A külföldi előadók az interneten terjedő felvételek tanúsága szerint nem minden esetben különítették hangilag ennyire markánsan el az egyes szereplőket, sőt, akadt olyan színész, aki erre csak a legminimálisabb mértékben törekedett, és inkább a párbeszédek egyébként is humoros mivoltát ragadta meg. Egyikük-másikuk a saját életkorához, habitusához és kényelmi törekvéseihez igazította tempójában a jeleneteket, így aztán még inkább kiviláglott, hogy a magyar verzióban mennyire pörgős és jó ritmusú a játékidő minden egyes másodperce, alátámasztva azokat a körülményeket, amelyeket a szerző a nevettetésnek egy újabb szándékával a forgatókönyvben elővezetett.

Nagy Sándor a Teltház című előadásban (Fotó: Juhász G. Tamás)

A káosz, a kapkodás, az események összetorlódása ugyanis mind-mind klasszikus és jól bevethető humorelem, igaz bárkit fizikálisan megvisel, aki – mint ahogy a színpadon Nagy Sándor is megteszi ezt –  szükség szerint ide-oda rohangál az egyes jelenetekben, hogy a mű tartalmi követelményeinek eleget tegyen, mindeközben pedig szellemi síkon ugyanúgy lefoglalja magát, az akár egy mondaton belüli karakterváltásokat egyaránt maradéktalanul beteljesítve. A külhoni verziók között olyat is találni, ahol a rendező női színészt kért fel a szerepre, mivel azonban a megjelenítendő alakok között zömében férfiak lelhetők fel, a hölgynek nehezebb dolga van, mint a férfiaknak fordított esetben. Az egyik főiskola diákjai felosztották maguk között az előadásban megszólaló karaktereket, így viszont éppen azt a vígjátéki poént veszették el teljes egészében, amely arra épül, hogy valaki egymaga játszik el számtalan másik embert.

Nagy Sándor a Teltház című előadásban (Fotó: Juhász G. Tamás)

A hazai előadásban az előzőkhez hasonló átgondolatlan lépések nincsenek, sőt, az itteni színművész nemcsak sajátságos beszédhangot, hanem jellegzetes gesztusokat, mozgásformákat is hozzáad mindenkihez, akiket csak a darab során ebben az összetett formában képletesen szólva elővezet, és még a meghajlásnál is újra felidézi a mozgás nyelvén ezeket a karaktereket. Ebbéli képességét minden bizonnyal a szintén a Teréz körúti teátrumban játszott Nagyvárosi fényekben fejlesztette fel, Chaplin 1931-ben forgatott filmjéből ugyanis Szente Vajk rendezésében színpadi adaptáció született, és annak főszerepében Nagy Sándor színésztársaival egyetemben szó szerint mindent a mozgás és a gesztusok nyelvén mesél el.

Nagy Sándor a Teltház című előadásban (Fotó: Juhász G. Tamás)

Jól látható tehát, hogy a Teltház számos technikai bravúrból áll össze, de vitathatatlan erénye, hogy ezek a remeklések a nézők szemszögéből nem jól megoldott feladatoknak látszanak a játékidőben, hanem logikusan belesimulnak a cselekménybe. Meg kell említeni, hogy Becky Mode darabja azért bőven tartalmaz megható momentumokat, így a közönség adott dramaturgiai pontokon nemcsak a nevetéstől könnyezhet, főleg, hogy a magyarországi változatban ez a szegmens különösen intenzív mértékben jelenik meg. Ebben a rendezői koncepción kívül a darabot egyedül előadó Nagy Sándornak elévülhetetlen érdemei lehetnek, hiszen a zenés és prózai színjátszás sajátosságait egyszerre magán viselő Én, József Attila című előadásban is látszott már, mennyire erős a színművész affinitása ahhoz, hogy ha szükséges, drámai hatást is kifejtsen. Mint a fentiekben tárgyalt valamennyi körülmény, úgy ez a tény is hozzájárul ahhoz, hogy a „teltház” kifejezés a valóságban is testet öltsön, és ne csupán a vígjáték címében legyen jelen: az eddigi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy az adott játszási napokon előkerülnek a pótszékek, és egy tűt sem lehet elejteni a nézőtéren.

Kiemelt kép: Nagy Sándor a Teltház című előadásban (Fotó: Juhász G. Tamás)