Az abszurditás nem fáj, mint egy cápatámadás – Kritika a Koldusoperáról

Amikor cápára gondolunk, legelsőként természetesen a veszélyes vízi ragadozó képe jelenik meg előttünk, egy másik megközelítésben az ugyanilyen című mozifilmre, illetve annak rendezőjére, Steven Spielbergre asszociálunk, harmadik nekifutásra aztán valószínűleg beugrik a Koldusopera egyik leghíresebb dalbetétje is az állatról, akinek, ha a szája tátva, bárki látja fogsorát. Ennek a képzettársításnak köszönhetően biztosan egyből az elménk fókuszába kerül az idők folyamán ikonikussá érett teljes előadás. Kurt Weill és Bertolt Brecht 1928-ban debütáló közös projektje valójában egy 1728-ban bemutatott zenés színpadi mű (The Beggar’s Opera) átdolgozása, és ugyanez a sors várhatott volna a legelső, 18. századi verzió szerzőjének, John Gaynek folytatásként megírt Polly című darabjára, az erre való szándékot azonban felülírta Kurt Weill halála.

Amennyiben a külföldi sikereket nem részletezve, de tényként kezelve áttérünk a Koldusopera magyarországi pályafutására, rögtön egy hibrid változatba botlunk, a Vígszínház ugyanis John Gay eredetijének és Brecht-Weil saját, jobban elhíresült zenés játékának mozzanatait elegyítve építette azt be 1930-ban a kínálatába. Az egyértelmű diadalmenet viszont egészen 1958-ig váratott magára, ekkor színművészetis fiatalokkal játszatta el a darabot Szinetár Miklós, aki két évvel később a mai Thália Színház épületében megalapított Petőfi Színházban immár művészeti vezetői minőségében nyitódarabként illesztette bele a produkciót a repertoárba, tettét pedig újfent pozitív fogadtatás koronázta. Ezen felbuzdulva sokan csaptak le a lehetőségre, és valódi kincsként kezdtek tekinteni a Koldusoperára. 1987-ben aztán az addig megtartott premierek számát összeadták, és már akkor is beszédesek voltak az adatok: azok közlője, Ungár Júlia a nyolcvanas évek vége felé közeledve hazai viszonylatban nem kevesebb, mint 33 különböző Koldusopera előadást tartott nyilván, napjainkra viszont már a produkció még gyakoribb színrevitele miatt jóval több időt venne igénybe az ezzel kapcsolatos kutakodás.

A József Attila Színház például ez év február 18-ra tűzte ki Brecht és Weil művének legújabb bemutatóját Bagó Bertalan rendezésében, aki egyébként nem először nyúlt a darabhoz: a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban a produkciót 2006-ban szintén a gondjaira bízták, hogy színesítse a Zala vármegyei teátrum programstruktúráját. Már csak az azóta eltelt 17 esztendő okán sem szerencsés komolyabb összehasonlításnak, vagy bármiféle egymáshoz képesti minősítésnek kitenni a két munkát, annyi viszont talán mégis megemlíthető, hogy mindkettőnek sajátja az ötletgazdagság, és a mostani rendezés szerepkiosztása arra nézve is meghozza a garanciát, hogy az énekes megszólalások a prózai megnyilvánulások egyenrangú kiegészítőivé válhatnak a játékidő folyamán. Szakítva az erre vonatkozó tradíciókkal, Bicska Maxi ezúttal egy élettapasztalatokban bővelkedő figura, amely túl van már a húszéves korán, az őt megformáló Zöld Csaba pedig nemcsak musicalszínészi affinitását használja fel, hanem okosan bánik a hangszínével, jól megrajzolt, és megfelelően karakteres a színrelépései során.

Bár ugyanezen darabfeldolgozások gyakran voltak annak híján, őt viszont a dramaturgia szerint szükséges parodisztikus énekmodor alkalmazása nem teszi tanácstalanná. Ahogy a többi közreműködőt sem, akiknél ugyanúgy, mint nála, az abszurditás megjelenítése nemcsak a dalok szintjén, hanem prózában is egy jelenetről jelenetre következetesen alkalmazandó kifejezőeszközzé avanzsált. Mivel pedig ezek a törekvések mindannyiuknál szárba szökkentek, ezért kijelenthető, hogy a József Attila Színház mostani verziója a Koldusoperák eddigi sorában is egy nagyon erős humorfaktorral rendelkező előadás. Az állandó groteszk stíl, amit a szereplőgárda egyetlen percre sem enged el, a humorfaktort ügyesen segíti meg, és arról is gondoskodik, hogy a nézőt ne szájbarágósan, hanem észrevétlenül, indirekt formában érje a darabban elrejtett megannyi üzenet, felvetés, gondolatiság. A koreográfiákat a legelső nagyszínpadi projektjének keretében Horváth Ádám álmodta meg, hogy aztán a cselekményben rejlő minden más szatirikus elem egy ilyen jellegű nonverbális csatornát használva is kibontakozhasson eredményesen.

A történet szerint Bicska Maxi, a rablógyilkos titokban feleségül veszi a kolduscéhet üzemeltető Peachum lányát, amivel magára haragítja az édesapát, pont úgy, ahogy egy másik stikli miatt magát a fiatalasszonykát, és ha nem következik be valamilyen kedvező fordulat, hamarosan utoléri őt az igazságszolgáltatás, úgy tűnik, hogy nem kerülheti el az akasztófát. A darab az egyik olvasata szerint az általános emberi és társadalmi értékválságra próbál rávilágítani, de mint azt a tartalomleírás szintén alátámasztja, egyúttal kompakt kis maffiasztoriként is szolgál. Nem véletlen, hogy a József Attila Színháznak a premiert beharangozó tiktok videója alatt a Keresztapa című film híres aláfestő zenéjének pár taktusa csendül fel, ebben is megvan hát a tudatosság. A Pollyt játszó Horváth Csenge – mint az egyik főszereplő –a bejátszásban is megmutathatja magát, a színdarab pedig arra nyújt neki lehetőséget, hogy kitűnő muzikalitásának köszönhetően áttranszponálás nélkül, eredeti hangfekvésben adhassa elő élőzenekar által kísért igen nehéz dalát. Szintén nagyfokú professzionalitás jellemzi Kocsma Jennyként Szulák Andreát, aki tökéletesen belesimul a brechti-i közegbe, nagyon tudja élni a brecht-i atmoszférát. Peachumné bőrébe bújva Auksz Éva képes maga mögött hagyni általános jellemzőjét, a kifinomultságát, egyvalamitől azonban ezúttal sem válik meg: itt is kibontakoztatja védjegyének tekintett képzett énekhangját.

Vereckei Rita jelmezei és díszletei megfelelően támogatják meg az előadás kétpólusosságát: a klasszikus színházi elemek és a modern kifejezőeszközök egyidejű, gyakran egymásba fonódó felvonultatását könnyű megvalósítani a vizuális ötletei nyomán. Már ebből is leszűrhető, hogy bár alapvetően nem túl elvont az előadás, ám sokrétű és provokatív, a közönség pedig felváltva lát és tapasztal meg a játékidő alatt valami nagyon ismerőset, és valami nagyon furcsát. Legkésőbb az utolsó jelenetekig viszont már a darab iránt szkeptikusabb nézők előtt is megnyílik a brecht-i világ, mert el tudja érni a rendezés, hogy mindenki, aki az angyalföldi teátrumnak erre a produkciójára jegyet vált, ne csupán belesni, hanem belépni is akarjon ennek a szürreálisba hajló univerzumnak az ajtaján, melynek mélyén egyébként a sok-sok egymásra helyezett művészi réteg alatt ott lapul maga a valóság.

Kiemelt kép: Jelenet a Koldusoperából (Fotó: Kovács Milán)