A Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg képzésének első évében rátalált a bábokra, az azóta is ebben a műfajban érzi a legjobban magát. A diploma megszerzése után szabadúszóként az ország számos színházában dolgozott, végül 2012-ben leszerződött a Budapest Bábszínházhoz. Ebben az évben négy darabon is dolgozik, de a Coraline és a 80 nap alatt a Föld körül adja neki a legtöbb munkát. Interjú Gimesi Dórával.

Tudatosan dramaturgnak készültél?

Szegeden laktam gyerekkoromban, és amikor gimnazista voltam, akkor pont egy nagyon jó korszaka volt a szegedi színháznak, nagyon sok előadást láttam ott, innen jött, hogy nagyon jó volna ezzel foglalkozni valamilyen formában. Az iskolában magyar-töri szakos voltam, szóval azt addig is tudtam, hogy valami humán irány felé fogok menni, és arra is viszonylag gyorsan rájöttem, hogy a humán tudományoknak és a színháznak van közük egymáshoz. Az érettségi évében összeszedtem az összes bátorságomat, bementem a színházba, és megkértem az akkori vezetést, hogy próbákra járhassak, megnézni, hogy mégis milyen is ez hátulról. Megengedték, és ez nekem nagyon jó élmény volt, egyszerűen varázslatos és csodálatos.

Az egyetemi felvételi előtt megnéztem, hogy milyen szakok indulnak a Színműn. Az egyértelmű volt, hogy színész nem szeretnék lenni, hanem inkább valaki, aki a háttérben tevékenykedik. Abban az évben rendezőszak indult, gondoltam, vagány vagyok, megpróbálom. A második rostáig el is jutottam, ami 18 évesen szerintem nem rossz teljesítmény (mosolyog). Viszont a felkészülés alatt egy olyan világ nyílt ki előttem, amiről nem is tudtam, hogy létezik: nagyon sok mindent el kellett olvasnom, és többször feljöttem Pestre is előadásokat nézni.

Elmentem egy évre Szegeden a bölcsészkarra, és közben ugyanúgy bejártam próbákra az ottani színházba, voltam például asszisztens is, ami nagyon hasznos tapasztalat volt, sokat tanultam belőle. A következő évben dramaturg szak indult, és arra már nagyon tudatosan készültem. Azt éreztem, hogy a dramaturgia az a munkakör a színházban, ami igazán nekem való, hiszen írással foglalkoztam előtte is, a diákszínjátszón és amatőrszínházi formációkban, amikben kipróbáltam magam, szintén inkább írtam. Aztán a dramaturg szakra egyből fel is vettek (mosolyog).

Bábok a Coraline című előadásból (Fotó: Budapest Bábszínház)

És hogy lett belőled kifejezetten bábos dramaturg? Mert mondhatjuk ugye, hogy az vagy?

Igen. Érdekes történet (mosolyog). 19 évesen felköltöztem Pestre Szegedről, és hirtelen egy óriási információ rengeteg szakadt rám, amiről én azt éreztem, hogy egyszerűen befogadhatatlan. Minden osztálytársam tudta, hogy melyik színházban szeretne majd dolgozni, nekem meg még arról sem volt fogalmam, hogy ki vagyok, és mit akarok… Azt az egyet tudtam, hogy nem való nekem az a fajta dramaturgi munka, aki ül az elképesztően okos idős rendező mögött, és húzza a szöveget, mert, hogy ő is elképesztően okos, és mindent nagyon jól tud. Ehhez egész egyszerűen kicsinek éreztem magam. Azt is tudtam, hogy én nagyon szeretek írni, mindig is sokat írtam, tehát arra jutottam, hogy én majd olyan dramaturg leszek, aki inkább alternatív színházakban dolgozik és darabokat ír.

Fél éve jártunk az egyetemre, amikor szembetalálkoztam egy akkor ötödéves dramaturg fiúval, aki megkérdezte, hogy ugye én már dolgoztam asszisztensként. Mondtam, hogy igen. Nagyon jó, akkor a negyedéves bábosztály vizsgaelőadásán te leszel az asszisztens, mert én nem tudom elvállalni, és most hirtelen nem tudok senki mást, van benne egy kis dramaturg munka is, meg végig kellene követni az egész próbafolyamatot, és Fodor Tamás rendezi – mondta. Én mindig is nagy rajongója voltam a Stúdió K-nak meg Fodor Tamásnak, persze, hogy elvállaltam. Nagyjából akkor szembesültem vele, hogy van bábosztály az egyetemen, akik negyedévesek… semmit sem tudtam a műfajról. Beültem az olvasópróbára, és valahogy azonnal működött és remek volt, csodálatos és egyértelmű. Maga az osztály is, nagyon jófejek voltak. Én elsős voltam, ők meg negyedévesek, kizárólag csodálattal a szememben tudtam rájuk nézni… most sokan a kollégáim közülük itt a Bábszínházban: Ellinger Edina, Teszárek Csaba, Ács Norbi… sorsszerű találkozásnak éltem meg az egészet, nagyon jó volt velük dolgozni, mintha egy három éves kurzuson vettem volna részt, annyit tanultam a próbafolyamat alatt.

Aztán a bemutató után Meczner János odajött hozzám, nem is tudtam, hogy tudja, hogy én egyáltalán létezem, és azt mondta, hogy hallotta, nagyon jól dolgoztunk együtt. És ha tetszik nekem a műfaj, ha van kedvem hozzá, akkor jöhetek gyakorlatra majd a Bábszínházba, sőt bármikor bejöhetek, hiszen kevés olyan dramaturg van, aki értene a bábhoz, és ha nekem ehhez van affinitásom, akkor szerinte csináljam.

Szóval tulajdonképpen nagyon hamar eldőlt, hogy én ezzel fogok foglalkozni. Amikor először beléptem ide, a Túl a Maszat-hegyen című produkció asszisztense mellé osztottak be másodasszisztensnek, hogy nézzen végig a próbafolyamatot. Akkor jöttem rá arra, hogy a bábszínházi dramaturgia nagyon erősen arról szól, hogy az ember szövegeket ír, mert itt a legritkább esetben használunk már meglévő szövegkönyveket a darabokhoz, általában az adott előadáshoz készül minden példány. Elképesztően boldog voltam, hogy lehet írni, hogy ennyire szabad a munka, és innentől megpecsételődött (nevet).  

Előadásfotó a Gengszter nagyiból (Fotó: Budapest Bábszínház)

Mégsem szerződtél ide egyből a Színmű elvégzése után.

A főiskola alatt különböző független bábos előadásokban dolgoztam, vidéki bábszínházak hívtak. Ha körbemegy az országban, hogy van egy dramaturg, aki bábbal akar foglalkozni, akkor azonnal kapsz egy csomó felkérést, és ez nagyon jó tanulópénz volt, mert emiatt én már főiskolás koromban darabokat írhattam vidéki színházaknak. Így egyértelmű volt, hogy szabadúszóként érdemes kezdenem ezt a pályát, hiszen így nagyon sokfelé nyílt lehetőségem menni. Dolgoztam Szombathelyen, Pécsett, Győrben, Békéscsabán, Debrecenben, Kecskeméten… nagyon szuper bábszínházak vannak szerte az országban. Jó volt, hogy velük így meg lehetett ismerkedni munka közben.

A Budapest Bábszínházban is akadt minden évben egy-egy munkám. Dobák Lívia volt itt a dramaturg akkor, aki nekem mesterem lett, tőle iszonyatosan sokat lehetett tanulni. Abban az osztályban végzett Tengely Gábor, akikkel elsőben dolgoztam, ő bábrendező lett, és hívott több produkcióba, amit össze-vissza az országban csinált. Ez egy nagyon izgalmas időszak volt, rengeteget vonatoztam. Aztán volt egy év, amikor leszerződtem a szombathelyi Mesebolt Bábszínházhoz, amit Kovács Géza vezet, akkor kezdte ott az igazgatást. Őt is a mesteremnek tekintem. Egy formálódó csapat tagjának lenni szintén izgalmas kaland volt. Végül, amikor Lívia elment a Budapest Bábszínházból, akkor engem javasolt a saját helyére, így szerződtem végül ide.

Ez volt 2012-ben.

Igen, ez a hatodik évadom.

Nem hiányzik a szabadúszás?

Szerencsére meg tudtuk beszélni igazgató úrral, hogy minden évben vállalhassak két külsős munkát, mert nem szívesen adnám fel azt a szabadságot, hogy dolgozhassak olyan emberekkel, akik vidéken csinálnak kitűnő bábszínházat.

Bábok a Coraline című előadásból (Fotó: Budapest Bábszínház)

Ebben az évadban itt négy darabban is dolgozol, hogy fér el emellé még két produkció? Ez így borzasztó soknak tűnik.

Azok a produkciók egyszerűbbek, ahol csak dramaturg vagyok, nem nekem kell megírni a szövegkönyvet, vagy nem én adaptálom. Ebben az évadban két nagy munkám van, a Coraline és a 80 nap alatt a Föld körül, ezeknél sokszor ott kell lenni próbán is, mert ha változtatni kell valamin, akkor nyilván jelen kell lenni. Ezek most a nagyobb lélegzetvételű munkák. Az Apa lánya című produkcióban csak annyi volt a dolgom, hogy a Háy János által írt kiváló szövegkönyvből kihúztam néhány mondatot, illetve sokat beszélgettem Hoffer Károllyal arról, hogy mit gondol az anyagról, de a próbafolyamatban nincs sok feladatom. A bátor csikóval, amit évad végén mutatunk be, kicsit több dolgom lesz. Csizmadia Tibor rendezi, és ő szeret a dramaturgjával dialógusban lenni, és én is nagyon szeretek vele dolgozni. Ezek mellé azért még befér egy-egy feladat (mosolyog).

Mesélsz egy kicsit az Apa lányáról? Ez lesz a következő bemutatótok.

Ez valójában Kari és Pallai Mara projektje. Kari rendezőként nagyon erőteljesen rá tud csúszni egy témára, és akkor semmi más nincs neki a világon, többek között ezért is szeretek vele dolgozni. Tulajdonképpen ez az első olyan produkciója az elmúlt öt évben, amiben nem veszek részt olyan szorosan, mivel én az elmúlt másfél hónapban a 80 nap szövegkönyvét hoztam létre. Az egészen biztos, hogy az a szenvedély, ahogy Kari egy témával foglakozni tud, meg az, ahogy megtalálja hozzá a színészeket, az nagyon jófajta munka (mosolyog).

Mesélt a Semmiről, szóval értem mire gondolsz.

Az pedig a mi kettősünk közös projektje volt, nyilván utána már kinyitva a társulat felé is. Nagyon fontos munka mindkettőnk pályáján. Nekem azért, mert megtanultam, hogy hogyan lehet egy olyan regényt adaptálni, ami azért alapvetően téziseket fogalmaz meg, és nem annyira karakterek vannak benne, és hogy hogyan lehet ezeket a karaktereket úgy élettel megtölteni, hogy közben hű legyen az alapanyaghoz. Ehhez még hozzájött az is, hogy a saját műfajunkra kellett fordítani. Én talán még soha nem írtam olyan pontos szövegkönyvet, mint a Semminél, még azok a dolgok is meg vannak benne határozva, hogy mikor ki az az untermann színész, aki besegít a másiknak egy báb lábának mozgatásánál, és hogy ez mit jelent, mert bizony még annak is van jelentése. Az egész előadásnak nagyon sok jelentésrétege van, és ezt mi mind tudatosan építettük fel. Nagyon jó volt ezen dolgozni, már csak azért is, mert tudtuk, hogy melyik színészekre készül. Még sehol nem volt a szövegkönyv, amikor a szereposztást már lefixáltuk. Nekem az a legjobb, amikor úgy írhatok, hogy tudom, hogy ki fogja játszani, nagyon inspiráló, hiszen figyelembe tudom venni, hogy az adott színész miben van éppen benne, milyen mondat áll jól neki, vagy, hogy más színészekkel hogyan hatnak egymásra.

Ez picit pszichológia is már.

Abszolút, benne van, persze. Illetve ez mindig egy közös gondolkodás a rendezővel, hogy kinek mi állna jól, vagy esne jól.

Előadásfotó a Semmiből (Fotó: Budapest Bábszínház)

Hogy fog ez működni a Coraline-nál? Kari tervezi a bábokat, Ascher Tamás pedig életében először rendez bábelőadást. Milyen az együttműködés köztetek?

Nagyon izgalmas, már csak azért is, mert Ascher Tamás alapvetően egy realista gondolkodású rendező, aki mellett most Kari, mint tervező képviseli a bábos szempontokat. Tamásban az a fantasztikus, hogy elképesztően nyitott… akár én, akár Kari mondunk valamilyen bábos dolgot, azt ő azonnal gyermeki örömmel és rácsodálkozással teszi a magáévá. Egészen fantasztikus az, ahogy a számára teljesen új műfajra rá tud nézni.

Amit a saját színházi esztétikájából hoz, ahogyan ő színészt vezet, azt viszont ugyanúgy csinálja a bábszínházban is, az őt nem érdekli, hogy az egy fából faragott kislány, akit ő éppen instruál, ugyanolyan hiteles színészi alakítást vár el. Remek instrukciói vannak a színészek felé, nagyon izgalmas megbeszéléseket tud tartani, mi néha Karival csak pislogunk egymásra, hogy úristen ezt milyen jó volna eltanulni. Mindig pontosan tudja, hogy kinek mit kell mondania ahhoz, hogy kihozza belőle, amit látni szeretne.

Közben meg vannak azok a dolgok, amiket mi kvázi ortodox bábosként úgy hisszük, hogy nem lehet megcsinálni, mert mi sokkal stilizáltabban gondolkodunk, mint Tamás… Például, bejön a kislány egy bögre habos kakaóval, és akkor az Ascher azt mondja, hogy oké, ez egy kakaó, de a jelenet végére megissza, akkor már nem akarom látni azt a tejszínhabot. Bábosként meg ez… ahhoz, hogy az a tejszínhab lemenjen a bögrébe, egy külön rugóra, mechanikára és pálcára van szükség, amit rá kell a műhelyben szerelni, nem egyszerű azt a tejszínhabot eltüntetni… Tamásnak meg ez csak annyi, hogy jó, akkor szereljétek rá. Szóval az ilyenek miatt nekünk nagyon izgalmas, hogy valaki realista szemmel gondolkodik egy bábszínházi előadásról, nem ehhez vagyunk hozzászokva.

Neked dramaturgként nehezítő körülmény, hogy nem akarja, hogy látszódjanak a színészek az előadásban?

Most már egy kicsit igen, mert nagyon szeretek azzal játszani, hogy látjuk a mozgatót, és hogy ez mit jelent. Szerintem ez nagyon jófajta kettősséget tud adni egy előadásnak. Ma már nagyon ritka az, hogy ne lássuk a színészt egy előadásban. Arra jöttem rá munka közben, hogy úgy kell ezt a szövegkönyvet megcsinálnom, mintha egy rajzfilmet írnék, mintha egy filmforgatókönyv lenne. Nyilván van egy csomó technikai dolog, amit nekem bele kellett fogalmazni, például, hogy ki hogy tud kimenni a térből úgy, hogy közben ne bukjon át másik három emberen. Számomra nagy kihívás volt, és az mindig jó.

Egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen lesz az előadás.

Hát én is (nevet). Aschernek van egy erőteljesen groteszk humora, és egy nagy vonzódása a bizarr dolgokhoz, eleve az anyag kiválasztása is úgy zajlott, hogy valami ilyen legyen. Ez a Neil Gaiman regény tulajdonképpen egy Jancsi és Juliska parafrázis, csak sokkal furcsább, és sokkal félelmetesebb. Szerintem nagyon izgalmas előadás lesz a kiskamaszoknak.

Bábok a Coraline című előadásból (Fotó: Budapest Bábszínház)

Mesélsz egy picit a 80 napról is?

Azt most nagyon szeretem csinálni, a neheze éppen az elmúlt másfél hónapra esett. Nem tudom, hogy küzdöttem-e valaha ennyit szövegkönyvvel. Én Verne világát nagyon szeretem, kisgyerekként a legtöbb regényét olvastam. Nagyon sokféle feldolgozás létezik belőle, van egy spanyol rajzfilmsorozat, és vannak különböző filmsorozat változatok is. Mi Kuthy Ágival, aki az előadás rendezője, nagyon vagányan azt mondtuk, hogy oké, csináljuk meg bábszínpadon. Csak abba az egybe nem gondoltam bele, hogy nem véletlen, hogy mindenki sorozatként csinálta meg eddig, mert egyszerűen nem fér bele másfél órába. A sűrítés egy nagyon unikális formáját próbáltam most megcsinálni, amit úgy lehetett, hogy minden földrészen egy jelenet játszódik, közöttük pedig térképek segítségével kötjük át, hogy mi hogyan zajlik. De ugye muszáj a színpadon látnunk gőzhajót, léghajót, tengeralattjárót, vonatot, lovat, elefántot… mindenhol más eszközökön utaznak.

Írás közben volt néhány probléma, amivel meg kellett küzdenem. Van például egy gőzhajó, aminek el kell süllyednie, hiszen ez van a történetben, de ha ez túl nagy, akkor azt a színpad technikai adottságai miatt nem tudjuk megcsinálni, emiatt ennek a hajónak eggyel kisebbnek kell lennie, viszont a kisebb fedélzeten csak négy szereplő fér el. Igen ám, de a történetnek ezen a pontján már nem csak Mr. Fogg és az inasa van jelen, velük van a hercegnő és Fix nyomozó is, ez így bizony már négy. Na de akkor ezen a hajón nincs kapitány, se matrózok, se senki… ilyenkor mit csinálsz? Azt találtam ki, hogy hangjátékban szólalnak meg más szereplők, így lehetett megoldani. Sok ilyen dolog is van, és ettől elképesztően izgalmas.

Nagyon lelkesen mesélsz, jól érzem, hogy különleges számodra ez a munka?

Igen. Gyerekkorom óta térkép és földrajz fétisem van, valószínűleg azért, mert apukám hobbi geológus, szóval térképek között nőttem fel, meg volt világítós földgömb is a szobámban (mosolyog). Engem rettenetesen érdekelt, hogy pontosan hol mennek, ezért nagyon szeretnék megfelelni azoknak a gyerekeknek, akik ugyanígy vannak vele. A másik… én iszonyatosan szerettem azt olvasni, hogy a Carnatic gőzhajó vízkiszorítása 2800 tonna, számomra ez volt a lényeg, ezért nagyon szeretném belecsempészni mindazt a természetrajzi, földrajzi és közlekedéstudományi ismeretanyagot, ami ebben a történetben benne van. Nyilván úgy, hogy ne legyen nagyon leterhelve a szöveg, hiszen az 5 éves nézővel is kompatibilisnek kell lennie.

Nagyon akciódús és színes lesz, illetve állatok lesznek benne nálunk is, Rófusz Kinga már gyönyörű rajzokat mutatott hozzá, ő a látványtervezője. Ezt is konkrét színészekre írhattam, munka közben azokra gondolhattam, akik játszani fogják, és szerintem nagyon jól is fog állni nekik. Ágival azt szeretnénk, ha ez egy igazi családi előadás lenne, hogy be lehessen ülni rá akár egy 5 és egy 10 éves gyerekkel is egyszerre.