„Az a fajta idealizmus, amivel belevágtunk ebbe a feladatba Ádámmal, nem múlt el” – interjú Barnák Lászlóval és Horgas Ádámmal

Barnák László és Horgas Ádám 2018. július 1-je óta töltik be a Szegedi Nemzeti Színház főigazgató, illetve főrendezői posztját, közös pályázatukról és terveikről nem sokkal megválasztásuk után meséltek nekem. Izgalmas repertoárban, előremutató művészeti építkezésben és új bevételi források felkutatásában gondolkodtak, minden mondatukat áthatotta a színház iránti szeretet és az idealizmus. Most ismét leültünk, hogy arról beszélgessünk, mi valósult meg a tervek közül, és hogyan változtak az elképzeléseik az elmúlt másfél év tapasztalatainak hatására. Interjú Barnák Lászlóval és Horgas Ádámmal.

Kicsit több mint egy éve beszélgettünk először, akkor kezdődött pont az első olyan évad, amit már ti állítottatok össze. Mostanra túl vagyunk az első pénzügyi éveteken is. Mielőtt a kemény tényekre térnénk, beszéljünk egy picit arról, hogy hogy érzitek magatokat?

Horgas Ádám: Én nagyon jól! Második otthonom lett Szeged. Nagyon jó csapat állt össze, és itt most nem csak a színészekre gondolok, hanem a háttérben dolgozókra is. Úgy látom, hogy erősen a célokra fókuszál mindenki, folyamatosan fejlődnek az emberek, és emellett jó a közhangulat is.

Barnák László: Én egy picit hullámzóbban élem ezt meg, de ha összefoglaljuk az eredményeket, amelyeket sikerült elérni az elmúlt másfél évadban, az nagyon biztató. A dolognak két oldala van, az egyik a számokból adódik – fizető nézőszám, bevételek, etc. Óriási munka zajlott az elmúlt másfél évben, és a felénk és a társulat felé érkező nézői visszajelzések is azt igazolják, hogy az látszik, hogy jó irányba haladunk.

A másik felét viszont a működésünket meghatározó törvények folyamatos változása határozza meg, illetve az az óriási felelősség, ami a vállunkra nehezedik. Egy ekkora intézménynél óhatatlanul előfordul, hogy hibázunk, nem veszünk észre dolgokat, ami nekem személy szerint azt mutatja, hogy még nagyon sok tanulnivalóm van vezetőként. Figyelnem kell arra, hogy hogyan működöm a társulat felé, a velünk kapcsolatban álló gazdasági szereplők felé vagy éppen a szakma felé, ebben azt érzem, hogy nekem még nagyon sok feladatom van. Ezek azért meghatározzák a hétköznapjaimat, még úgy is, hogy erősen támaszkodom a munkatársak tudására és tapasztalatára.

Ádámmal ti leültök ezekről a dolgokról beszélgetni?

B. L.: Persze, nemrég volt pont egy ilyen alkalom. Arról volt szó, hogy hogyan képzeljük el a következő időszakot, hogy mik azok a prioritások, amik mentén tovább kell gondolkodnunk, visszacsatolva azokra a célokra, amiket a pályázatunkban annak idején megfogalmaztunk. Ebbe bevontuk a drámatagozatot is, hogy ők is mondják el a meglátásaikat a fontos kérdésekről, számomra nagyon fontos, hogy oda-vissza működő kapcsolat legyen a munkatársak között, mert szerintem csak így lehet kijavítani az esetleges hibákat.

Említetted a kezdeti prioritásokat, változtattak ezeken az elmúlt másfél év tapasztalatai?

B. L.: Abba az irányba tartunk, amit a pályázatban megszabtunk. Ebben több fontos szempont volt, de az első mindenképpen az, hogy megnyerjük a nézők és a színház dolgozóinak bizalmát. Ádámmal ilyen fajta feladatot először vállaltunk magunkra, emiatt teljesen érhetőnek tartom, hogy nagyon sok kérdőjel között indult el a munka. Ehhez képest az első évad felénél már érződött, hogy ez a fajta gondolkodás, amit mi a Szegedi Nemzetihez hoztunk, az érvényesülhet és látványos eredményeket hoz. Megváltozott a nézők viszonya az előadásokhoz, elkezdett élettel megtelni a színház, egyre többen pártoltak vissza, vagy csatlakoztak a törzsközönségünkhöz. Az ötéves ciklus végére szerettük volna elérni a 80 százalékos nézettséget, ezt az első évad végére sikerült teljesíteni.

Ez persze nem azt jelenti, hogy most hátradőlhetünk, pont ellenkezőleg. Most az a feladatunk, hogy arra a fajta művészeti munkára helyezzük a hangsúlyt, aminek igényét szintén lefektettük a pályázatunkban. Már az első évben is olyan országosan ismert és elismert rendezők, művészek érkeztek hozzánk, akik eddig nem dolgoztak Szegeden, és ezt szeretnénk tovább vinni a következő évadokban is. Így dolgozik most nálunk Fábián Péter és Benkó Bence, a K2 Színház két alapítója, akik egy nagyszínpados gyermekelőadást, a Lúdas Matyit viszik színre, illetve a Mohácsi testvérek, akikkel egy izgalmas ősbemutatóra, a Johannára készülünk. Ezt az irányt szeretnénk a számos nehézség ellenére is tovább vinni.

A már említett törvénykezési változásokat érted a nehézségek alatt?

B. L.: Igen. Olyan jelzéseket kaptunk, amelyek szerint nulla forint állami támogatásra vagyunk jogosultak jelen pillanatban, de azt is mondták, hogy majd a kormányzat és az önkormányzat közötti megállapodás hatására ez változhat. Ez most egy nagyon fura, bizonytalan közeg, amiben nem tudjuk, hogy hogyan, mivel tervezzünk. Így nagyon nehéz a művészeti építkezésben gondolkodni, hiszen olyan előadásokat kell műsorra tűznünk, amik nagy nézőszámot és kiemelkedő bevételeket generálnak.

Emellett arról se feledkezzünk meg, hogy Nemzeti Színházként törvénybe foglalt kötelezettségünk van arra, hogy hányféle produkciót kell bemutatnunk egy évadban, ezt is teljesítenünk kell. Ez, és a rengeteg eladott bérlet azt generálja, hogy nagyon sok bemutatót kell tartanunk, ami viszont azzal jár, hogy számos darabot nem tudunk megfelelően kijátszani, alacsony előadásszámmal kell levennünk a repertoárról, még akkor is, ha művészileg nagyon is megállja a helyét, illetve a nézők is erősen érdeklődnek iránta. Ettől pedig elkezdett inogni az a rendszer, amit mi átvettünk az előző vezetéstől.

Melyek voltak egyébként a legsikeresebb előadások?

H. Á.: Nyilván múlik a műfajon, a zenés nagyszínpadi darabjaink nagyon vonzóak a nézők számára. Beszélgettünk erről Lacival, hogy nagy a csábítás, hogy efelé tervezzünk, hiszen ezek az előadások üdítő számokat is hoznak… Mi mégis ragaszkodunk ahhoz, amit a pályázatunkban is leírtunk: sokszínű, művészileg magas színvonalú színházat akarunk csinálni. Jól tapintható, amikor a társulat egy izgalmasabb műhelymunkában vesz részt, lehet érezni, amikor forrongó hangulat van a színházban, és azt látjuk, hogy ragyogó arcú színészek jönnek ki a próbáról. Az ilyen előadások szinte mindegy, hogy nézőszám szempontjából hogyan sikerülnek, nekünk mégis kötelességünk repertoárra tűzni, mert szakmailag hihetetlenül sokat adnak a művészeknek.

Ahogy Laci is említette, rengeteg szempontot kell figyelembe vennünk egy vidéki színház működtetésénél, de ennek jó része édes teher. Most például azon feszengünk, hogy a bérletrendszerünk kihívásai mellett hogyan tudunk belopni olyan előadásokat is, amikre a színészek vágynak. Emiatt a most fennálló rendszer komoly reformokra szorul, hiszen annyi jó előadás született tavaly és idén is, hogy eljutottunk oda, hogy nincs elég idő arra, hogy minden darabot műsoron tartsunk…

Ilyen magas bemutatószám mellett ez teljesen érthető.

H. Á.: Igen, tizennégy premierünk van idén, ez olyan magas szám, hogy szinte lehetetlen kijátszani minden előadást, főleg úgy, hogy tavalyról is áthoztunk néhány darabot. Közben persze nagy öröm, hogy az egyik legégetőbb problémánk az, hogy a jobbnál jobb előadásoknak hogyan találjunk helyet a repertoáron.

Laci említette már a most készülő két előadást. Mire számíthatnak a nézők a két alkotópárostól?

H. Á.: Nagyon izgalmas kísérleti-műhelymunka folyik mindkét produkció próbáin, azt látom a színészeken, hogy tele vannak lelkesedéssel, tettvággyal, alaposan felrázták őket a K2-s fiúk és a Mohácsi testvérek. Szerintem ez óriási dolog egy vidéki kőszínház életében, hogy van lehetőség ilyen fajta munkára is.

A művészeinknek egyébként folyamatos képzést biztosítunk: én magam is tartok kurzusokat, és idén elindítottunk egy beszéd-fejlesztési foglalkozást is, illetve most éppen egy step-tanfolyam fog kezdődni. Abban hiszünk, hogy ebben a szakmában nem dőlhet soha senki hátra, szükség van a folyamatos fejlődésre.

Jól gondolom, hogy ezek a lehetőségek erős, összetartó csapattá kovácsolták a társulatot?

B. L.: Abszolút. Sőt… a nézők felől is érkeztek olyan visszajelzések, amelyek alapján egyértelmű, hogy elfogadták az új tagokat is, akik nagyon jól beilleszkedtek. Az év végi díjak is, amelyeket a Szegedi Nemzeti Színház művészeinek szavaznak meg minden évben, ezt igazolták, hiszen Ágoston Katalin és Medveczky Balázs is a díjazottak között szerepelt.

Főleg a dráma-tagozatról esett eddig szó, de azért a Szegedi Nemzeti Színház tevékenysége ennél jóval széleskörűbb.

B. L.: Igen, ott van az opera-tagozatunk is, és arról se feledkezzünk meg, hogy a város egyetlen nagy kulturális intézményeként számos programnak kell helyet adnunk. Így egyszerre vagyunk színház, koncertterem, illetve a Szegedi Kortárs Balett előadásai is nálunk láthatók. Emellett a szegedi MASZK Egyesülettel karöltve elindítottunk egy sorozatot, a HétFü-t (Hétfői Függetlenek – A szerk.), amely minden hónap egyik hétfőjén vendégül lát egy független színházi előadást. Januárban a Stúdió K járt nálunk, februárban a tatabányai Jászai Mari Színház egy produkcióját várjuk, de érkezik majd Pintér Béla és Társulata is még az évadban. Mi ebben a formában szeretnénk a függetlenek munkáját támogatni.

Ahogy sorolod a számos programot, ami a Szegedi Nemzeti Színházhoz köthető, egyre nagyobb kihívásnak tűnik az intézmény vezetése.

B. L.: Néha úgy érzem, hogy még nagyobb is, mint ami elég lenne (nevet)! Ugyanakkor ez a sokszínűség az, amitől a teátrum kiemelkedhet a vidéki városok közül. 2018 és 2019 között olyan eredmények születtek, amik azt bizonyítják, hogy ebben jól gondolkodunk: 350 előadást bonyolítottunk le ebben az időszakban, amelyből 25 vendégprodukció volt. A korábbi 95 ezerről 124 ezerre nőtt a fizető nézők száma, tehát csaknem egyharmadával, 22 ezerre emelkedett a bérletesek száma, ennek nagyjából a fele gyermek- és ifjúsági-bérlet. Ezeket az adatokat összegezve látható, hogy egy több mint 40 ezer fős törzsközönség alakult ki másfél év alatt a Szegedi Nemzeti Színház körül, akik nem csak egy-egy preferált elődásra ülnek be, hanem keresik a további programjainkat is.

Ezek nagyon szép eredmények, de ahogy ismerlek titeket, valóban nem fogtok hátradőlni.

B. L.: Nem. Szeretnénk fesztiválokon részt venni, felhívni magunkra az országos sajtó figyelmét. Vannak más vidéki városokban olyan művészeti bázisok, amik annyira megerősödtek, hogy erre képesek voltak. Arra törekszünk, hogy ez Szegeden is megvalósuljon a következő években.

Mik lesznek az évadban még?

B. L.: Érkezik hozzánk operát rendezni Szabó István, Ádám Orwell 1984-én kezd dolgozni, de lesz egy koprodukciós együttműködésünk is az Újvidéki Színházzal, Pintér Béla Parasztoperáját Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Színház művészeti igazgatója fogja színpadra állítani.

Készülünk már a következő évadra is, de mielőtt megkérdeznéd, erről részletesen még nem beszélhetünk (mosolyog). Az biztos, hogy jönnek hozzánk olyan rendezők, akik korábban még nem dolgoztak Szegeden, és lesz, akinek innen indult a pályája, de egy ideje nem rendezett itt, és most mégis örömmel fogadta a felkérésünket, és persze lesz olyan is, aki már a mi periódusunk alatt tartott nálunk bemutatót.

Sok mindenről beszélgettünk, sikerekről, külső és belső nehezítő körülményekről, de azért elmondhatjuk, hogy elégedettek vagytok a megválasztásotok óta eltelt másfél évvel?

B. L.: Az eredmények mindenképpen azt mutatják, hogy a pályázatban megfogalmazott gondolataink hozzáadnak a színház működéséhez, de az is biztos, hogy rengeteg feladat vár még ránk. Egy vezetőváltásnál minimum 3-4 év kell ahhoz, hogy markánsan ki tudjon rajzolódni egy új arculat, ezért szokták is mondani, hogy legalább egy 10 éves periódus kell ahhoz, hogy kiforrja magát egy elképzelés, egy újonnan szerveződő csapat. Mi ennek az elején vagyunk, de azt gondolom, hogy ha ezt az irányt tudjuk folytatni ezzel a társulattal, és ezekkel a rendezőkkel, akkor a két év múlva esedékes beszélgetésünkön már arról számolhatunk be neked, hogy igen, ezt szerettük volna elérni.

Burkoltan szó esett a következő ciklusról is, terveztek ezzel?

H. Á.: Nyilván az ember úgy építi az álmait, hogy hosszú távon gondolkodik. Amikor az ember egy ilyen nagyszabású intézmény esetében próbál egy újfajta, előremutató jövőképet megvalósítani, akkor nem számol a végével.

B. L.: Annak ellenére, hogy időnként aggasztónak tűnnek a körülmények, és nagyon sok a kihívás, az a fajta idealizmus, amivel belevágtunk ebbe a feladatba Ádámmal, nem múlt el. Ugyanolyan lelkesen tekintünk a jövőbe, mert az a fajta hit, amit a színház iránti szeretetünk határoz meg, nem csökkent az eddig felmerülő nehézségek hatására sem, sőt…. Talán még jobban motivál! Az akadályokat le lehet küzdeni, a lehetőségekkel lehet és kell is élni, így pedig mégsem annyira nehéz folyamatosan fejlődni, előrelépni.

Kiemelt kép: Horgas Ádám és Barnák László (fotó: Zsigmond László)