Az a bizonyos utolsó 10 perc – Kritika A Nap fiairól

Vizsgált-e bárki hosszan zárlatos villanyoszlopot? Olyan jó magasat, amik a közutak mentén szoktak lenni. Én még soha. De most Nyikolaj Roscsin előadása rákényszerített, hogy hosszan figyeljem a zárlatos égőtestet az enyhén lejtős, kórteremhez hasonlatos színpadon. Még szerencse, hogy a karomvégű, fura cipős gondnok felmászott és egy jól irányzott ütéssel megszüntette a problémát. Kezdődhet A Nap fiai, a MITEM programjaként, a Nemzeti Színház színpadán.

Gorkij 1905-ben, fogsága idején írt drámáját a leginkább csehovi jellegű, társadalmi darabjának tekintik. Nem véletlenül, hiszen az 1905-ös forradalom idején játszódó cselekmény szereplői mind-mind nagyon vágynak valamire vagy valakire, és közben mesterien beszélnek el egymás mellett, elhallgatva maguk és a többiek elől is valós érzelmeiket.

Amennyire szuggesztív és a nézői tekinteteket odavonzó a díszlet, annyira csak a szóra, a dialógusokra épülő, a fantáziát kevésbé meglódító az Orosz Nemzeti Drámaszínház előadása. Az ideális ember képét és magasztos célokat hajkurászó tudós, Pavel és a körülötte megjelenő, vele állandóan kapcsolatban lévő többi karakter szóáradatára való koncentrációt csak nehezítette a mérsékelten kielégítő szinkrontolmácsolás. Olykor fülesembe suttogó, lázasan lapozó „segítőm” annyira elvesztette a fonalat, hogy inkább szabaddá tettem fülemet, úgy figyeltem az orosz színművészek játékát. Bár abból a részből cselekményileg nem értettem egy szót sem, ez a tettem valamennyit javított a statikus, két oldalra voltaképpen állóképekbe rendezett darab megítélésén. Elképesztő ereje van az orosz nyelvnek a színpadon, amely egyszerre képes lágy és pattogó is lenni, szituációtól függően.

Noha Roscsin se a tér adta, se más vizuális lehetőséggel nem élt – sőt, a látvány alig volt koherens a tartalommal -, színészeiben nem kellett csalódnia. Koncentráció, fegyelem és összpontosítás jellemezte a szentpétervári társulat minden tagját. Sugárzó vagy éppen szenvedő arcjátékkal és szenvedélyes gesztusokkal próbálta minden karakter a maga vágyát megértetni egymással és a közönséggel is. Pavel a világmegváltó ellenszérumot akarta létrehozni, miközben művész barátja, Protaszov a feleségére ácsingózik, aki inkább fürdőkádba dugja a fejét, semhogy bevallja magának, hogy elromlott a házassága. Protaszovot szereti a gazdag özvegy, akinek állatorvos barátja Pavel húgába szerelmes. Egy szó, mint száz: mindenkinek van eltitkolt óhaja. A zsöllyében ülve nekem az volt, hogy picit jobb legyen a szinkrontolmács, és ezt a vágyhálózatot a szó erején túl színházibb nyelven is, kissé élesebb fókusszal elém tárja a rendezés.

És akkor megtörtént. Az egyik legelemibb színházi pillanatok egyike. Amikor mindenki lemond mindenről, Pavel is belátja, hogy nem ő lesz a csodatudós, és a kolera meg a kitörni készülő forradalom legyűri az emberiséget megváltó gondolatait, akkor a szereplők kijönnek a színpad elejére, a zenekari árok pedig felemelkedik. Kezdődik a tízperces zárókoncert. A fura cipőjű házmester most nem az égőn, hanem nagybőgőjén játszik, a szereplők énekelnek felváltva egy pódium mögött, a háttérben pedig eltűnnek az ágyak és a lejtős tér. Hatalmas vásznon a darab során sokat tárgyalt, elkészült festmény látható: a Nap felé igyekvő vitorlás fedélzetén mindenki rajta, ki-ki ahogyan tud és szerepe szerint illik. Pavel az orrban, mögötte felesége, aki félprofilban már a művész-barát felé kacsingat, a később öngyilkosságba menekülő lódoktor hátul lógatja lábát a vízbe a feleségét verő, szomszédban élő munkással. Erőteljes, lélekborzoló zenei betétek sora következik, miközben a festmény is változik. Látjuk megfestve a viharba kerülés pillanatát egészben, majd részleteiben ráközelítve is, végül ugyanígy végig nézzük a trilógia harmadik részét, a hajótörést. Expresszív és naturalista eszközökkel dolgozik mindhárom kép, a büszke hajósok, a kétségbeesett fuldoklók és a – szó szerint derékban kettétört, szigetre zuhant emberi roncsok esetében is. Ahogyan halkul a zene, úgy tűnik el az utolsó alkotás is, helyébe pedig egy óriási napkorong lép, amely szép lassan elsötétül. Elfogyott a nap.

Az előadásnak vége, de az emberek állandó jóakaratáról, a fényesség iránti vágyáról, majd a történelem során történő sorozatos napfogyatkozásokról szóló gondolataim sokáig elkísérnek. A reklám szerint a Raffaello mond többet minden szónál. A Nap fiai című darab esetében az utolsó tíz perc mondott el és foglalt össze mindent jobban az orosz dialógusoknál. Olyannyira kiütéssel győzött, hogy úgy léptem ki a Nemzeti Színházból, hogy fenntartásokkal bár, de tetszett Nyikolaj Roscsin előadása.

Németh Fruzsina írása

Kiemelt kép: Jelenet A Nap fiai című előadásból (Fotó: yandex.ru)