Ahogyan a színdarabok, úgy a színházak és közönségeik is eltérőek, színesek, egyediek. Az előadások és a színészek szeretete azonban nagyon sokunkat összeköt. Estéről estére lenyűgöző alakításokat láthatunk, amelyeken vagy jól szórakozunk, vagy könnyekig hatódunk. Már persze, ha valami nem zökkent ki minket az élményből.

Összeszedtünk öt idegesítő nézőtéri szokást, amelyek tönkre tudják tenni a színházi estéket, és hozzá pár javaslatot, amikkel el tudjuk kerülni ezeket.

A sor közepe-szindróma

Ugye mindenkinek ismerős, hogy pont azok a nézők érkeznek legutoljára, akik a sor közepén ülnek? Biztosan valami különleges, és sajnos ragályos „betegség” lehet ez, hiszen kevés olyan előadás van, ahol ne találkoznánk ezzel a jelenséggel. Az enyhébb tünet, ha valaki még a szünetben „mászik” be a sor közepére, de a kórosságot jelzi, ha már a felvonás közben kászálódik a helyére.

Javaslat: Hogyan tudjuk megelőzni azt, hogy át kelljen másznunk nézőtársainkon, és sűrű bocsánatkérésekkel megzavarjuk az előadást? Végtelenül egyszerű a megoldás: ha a sor közepére szól a jegyünk, igyekezzünk minél hamarabb helyet foglalni, és a büfét, a mosdót is korábban útba ejteni.

A sportkommentátor

Néhányan még emlékezhetnek arra, amikor a rádióban közvetítették a színházi előadásokat. Sokan pedig átélhették már, milyen egy vérbeli, de nem csak pályát, helyszínt is tévesztő kommentátor-néző mellett végigülni egy előadást. Az erre hajlamos személyeknek is több típusa van. Vannak, akik halkan szólnak oda partnerüknek, mások véleményét azonban nem csak kísérőjük, hanem még a színpadon játszók is hallják. Az is változatos, mi az a mondandó, amit az illető nem tud a szünetig, vagy az előadás végéig magában tartani. A poén lelövésétől („most figyelj”), a minősítésen át („ez valami szörnyű”) odáig is terjedhet a skála, hogy valaki, a kommentátor-néző titulushoz hűen, leközvetíti a színpadon történő eseményeket.

Javaslat: Csak azt tudjuk javasolni, illetve kérni a beszédes hajlamú nézőktől, hogy arra a pár órára, amíg tart az előadás, tiszteljék meg a körülöttük helyet foglaló embereket, és a színészeket, próbálják meg visszafojtani az előtörni kívánkozó gondolataikat. Vagy ha végképp nem tudják magukban tartani, írják le egy papírra.

A fészkelődők klubja

Senkitől sem várható el, főleg egy olyan előadásnál, ahol nincs szünet, hogy két órát mozdulatlanul üljön a székben. Azonban van a fészkelődésnek, matatásnak egy olyan küszöbe, amit sajnos elég gyakran átlépnek a nézők. A folyamatosan helyzetet változtatótól a lábát rázón át a támlát rugdosóig itt is széles a skála, bár ez utóbbi főként a gyerekekre jellemző. Ugyanis, ha a kisebbeket nem köti le az előadás, nem restek felállni sem, sőt még akár ki is szaladnak a nézőtérről.

Javaslat: Válasszunk alkalomhoz illő, de kényelmes ruhát, ne az előadásra vegyük fel először új nadrágunkat, felsőnket, pulóverünket, sálunkat vagy nyakkendőnket. Ha ugyanis ekkor jövünk rá, hogy szorít, szúr és mindenhol viszketünk tőle, nem csak a saját esténket, de másokét is tönkretesszük. A türelmetlen nézőknek azt tudjuk mondani, hogy ha kirázzák a lábukból az életet is, akkor sem lesz hamarabb vége az előadásnak.

A cukor, és ami a csomaglás „mögött” van

A MüPa egyik fantasztikus ötlete, hogy a Hangversenyterem bejáratainál elhelyeztek üvegedényeket, melyekből torokfertőtlenítő cukrokat vehet ingyen magához a közönség. Ezzel ugyanis meg lehet valamennyire előzni, hogy az élményt a köhögés és krákogás szimfóniája zavarja meg. A cukrok kibontása azonban még mindig rengeteg bosszúságot okoz, főleg a jó akusztikájú színházakban.

Javaslat: Bontsuk ki előadás előtt a cukrot, esetleg többet is, és így tegyük a zsebünkbe. Igen, ilyenkor célszerű olyan kemény cukrot választani, ami nem olvad meg. Ha ezt elfelejtjük, akkor várjuk meg, amíg valami zajos jelenet következik a színpadon és nyissuk ki villámgyorsan a csomagolást. Ne a legnagyobb csendben, és ne is lassan próbáljuk kibontani a cukorkát.

Amikor több száz ember ismeri meg a csengőhangunkat

A telefonok zavarják meg legtöbbször az előadásokat. Felüvöltő csengőhang, ütemes, halk rezgés a táska mélyéről, a sötétben felvillanó képernyőfény, vagy a jól ismert üzenethang, amit hallva szinte mindenki a zsebéhez nyúl, még ha tudja is, hogy ő biztosan kikapcsolta a telefonját. Bármilyen különleges vagy ötletes módon is kérik a nézőket a színházak, hogy kapcsolják ki a telefonjukat, vagy legalább némítsák le, igazán szomorú, hogy mindig van egy-két ember, aki nem vesz erről tudomást. A pofátlanság netovábbja pedig az, ha valaki fel is veszi a telefonját.

Javaslat: Kapcsoljuk ki a telefont. Ilyen egyszerű.