Átlagosan az élet szép – A mi kis városunk a Nemzeti Színházban

Az élet hétköznapi, az emberek hasonló életet élnek, mindenkivel nagyjából ugyanaz történik, és ez szép. Ez így van rendjén, ez a természetes, éppen ezért az ebben rejlő szépséget csak kevesen veszik észre. Hiszen miért lenne különleges egy átlagos reggel, amikor anya és apa már talpon vannak, a gyerekek pedig csak sokadik szólongatásra vonszolják le magukat? Vagy miért kellene könnybe lábadt szemmel visszagondolni arra, hogy ma is jót beszélgettünk a szomszédasszonnyal? Ahogy az évek múlásával saját városunk szépségét is egyre kevésbé vesszük észre, úgy saját életünk is könnyen elszaladhat mellettünk anélkül, hogy egyáltalán ráeszmélnénk, milyen jó dolgunk volt. Thornton Wilder A mi kis városunk című darabja éppen erre szeretné felhívni a figyelmet: a hétköznapi élet és az azt élő hétköznapi emberek szépségére, akiket a társulat színészei szívvel-lélekkel, gazdag karakterrel töltenek meg, így közelről vizsgálva még a legátlagosabb tejszállító, újságíró vagy doktor is egyedivé és szerethetővé válik.

A történet a 20. század elején kezdődik Amerika egy csendes, apró városkájában, a képzeletbeli Grover’s Cornersben. A helyszín – ahogy azt lakói a darabban is elmondják – olyan, mint bármely másik amerikai kisváros: van benne iskola, templom és sok-sok családi ház, amelyekben sok-sok hasonló család éli a mindennapjait. Mindenki ismeri a másikat, mindenki tudja, kivel mi történik, és a város másik végében is azonnal híre megy, ha a kórusvezető ismét ittasan érkezett a templomba. A cselekmény Grover’s Corners két hasonló családját követi, akik az élet nagy pillanatait is hasonlóan élik meg: a friss szerelmet, a később bizalomra és megszokásra épülő szeretetet, valamint a lét sötétebb, ám ugyanannyira hétköznapi oldalát, a halált is.

Ilja Bocsarnikovsz rendezése már az első pillanattól világossá teszi, hogy a nézők most nem egyszerűen egy történetet látnak majd, hanem egy színdarabot. Olyat, amelyben színészek játszanak kitalált karaktereket egy képzeletbeli helyszínen, mindezt pedig azért, mert a rendező így rendelkezett. Ha pedig a néző véletlenül megfeledkezne erről, a történet mesélője (Berettyán Nándor), aki a színpadon is feltűnik, bármikor emlékeztetheti rá azzal, hogy megállítja a cselekményt, és narrálja a történéseket.

Ez a metaszínházi keret arra ösztönzi a közönséget, hogy ne merüljön el teljesen a történetben, ne feledkezzen meg saját valóságáról, hanem épp ellenkezőleg: azzal együtt figyelje a színpadon zajló eseményeket. A rendezés egy pillanatra sem hagyja elfelejteni, hogy a nézők nézők, a színészek pedig színészek. Éppen ez a távolság teszi lehetővé, hogy a látottakat kritikusabban dolgozzuk fel, és saját életünk tapasztalataival is összekapcsoljuk, és mi magunk is meglelhessük a ciklikusság szépségét, vagy legalább csak eljátsszunk a gondolattal.

Minderre egy meglehetősen merész rendezői döntés is ráerősít: az előadásban néhány bútordarabon kívül gyakorlatilag nincs díszlet, és tárgyakat vagy kellékeket is alig látunk a színpadon. A szereplők a levegőben eljátszott cselekvései hangeffektekkel kiegészülve válnak teljessé és kelnek életre. Így például a leendő após (Tóth László) és a vő (Séra Dániel) nem valódi üvegekből töltenek pohárba egy kis bátorságitalt, hanem Lego-figurák kezére emlékeztető kéztartással fogják képzeletbeli poharaikat – amikor pedig játékból koccintanak velük, valóban megszólal egy bejátszott hang is, egy kis lötyögéssel kísérve. Csakúgy, ahogyan a mesélő, aki gyakran rávilágít a történet színházi valójára, a levegőben tapogatások, és a semmi ide-oda pakolászása is folyamatosan elidegeníti a nézőket a történettől, belekényszerítve őket egy kritikus figyelő pozíciójába.

Mindez persze nem működne, ha a társulat színészei nem töltenék meg ennyi karakterrel a szándékosan hétköznapira írt szereplőket. A történet fókuszában álló két család meglehetősen hasonló felépítésű: egy-egy apuka, egy-egy anyuka, és mindkét oldalon egy fiúból és egy lányból álló testvérpár. A két család tehát tudatosan hasonló karakterekből épül fel, a színészi játék azonban mégis egyedivé, ugyanakkor hitelesen hétköznapivá teszi őket.

Ez különösen a szülők esetében válik szembetűnővé. Dr. Gibbs és Mr. Webb egyaránt értelmiségi munkát végeznek, miközben a családfő szerepét is betöltik, Schnell Ádám alakítása – és így karaktere is – mégis alig mutat rokonságot Tóth László figurájával. Funkciójuk ugyanaz, és mindketten ismerős, sokszor látott karaktertípusok, a játék azonban élettel és egyediséggel tölti meg őket. Éppen úgy, ahogy Söptei Andrea és Szilágyi Ágota anyukája is teljesen máshogy parancsolja asztalhoz a lusta gyerekeket, mégis ugyanúgy. Ez tovább erősíti a darab üzenetét is, vagyis azt, hogy a hétköznapiság szépsége nem feltétlenül az uniformitásban rejlik: úgy éljük hasonló életünk, hogy közben mégis individuumok maradunk.

Az életnek persze megvan az árnyoldala is, és nem mindenki élete olyan fenékig tejfel, mint a fókuszba kerülő családoké. A darabban időről időre feltűnik, a háttérben elsétál Simon Stimson (Madácsi István), az iszákos kórusvezető, akinek már sem felesége, sem családja nincs a városban. Figurája – puszta jelenlétével – arra emlékeztet, hogy bárkinek könnyen félre tud siklani az élete. Ilja Bocsarnikovsz rendezése ugyan megtartja a karaktert, jelentőségét azonban a lehető legkisebbre csökkenti. Stimson így csak ritkán jelenik meg, és akkor is inkább szimbólumként működik. Ha sanyarú sorsa nagyobb hangsúlyt kapna, az egészen más fényben tüntetné fel a várost, amely többnyire tudomást sem vesz róla, ezzel együtt pedig az ott élők hétköznapi, szép élete is megkérdőjelezhetővé válna. A rendezés inkább az utóbbira helyezi a hangsúlyt, és végül egy alapvetően derűs, pozitív szájízt hagy a nézőben.

A mi kis városunk igazi klasszikus darab, amely ebben a rendezésben egyértelműen a mű legfontosabb üzenetére helyezi a hangsúlyt: szép, ha minden nap hasonló, és még szebb, ha ezt észre is vesszük. A rendezői döntések és a színészek játéka egyaránt azért dolgozik, hogy ezt a gondolatot a lehető legerősebben adja át a nézőknek, és hogy még időben felnyissa a szemüket, mielőtt túl késő lenne.

Kiemelt kép: Jelenetkép A mi kis városunk című előadásból (Fotó: Eöri Szabó Zsolt)