„Át kell menni bizonyos akadályokon, hogy az ember megkapja a megfelelő tanítást” – interjú Rideg Zsófiával

Dramaturg, műfordító, fesztiválszervező. 2006-ban a debreceni Csokonai Színházba került, majd 2013-tól a Nemzeti Színház dramaturgja és a nemzetközi kapcsolatok referense. Rideg Zsófia mesélt nekünk a színházról, a dramaturgi pályáról és a járványhelyzet megéléséről is.

Hogyan került az életedbe a színház?

Én beleszülettem a színházba, mert édesanyám (a nemrég elhunyt Szabó Ildikó – A szerk.) színésznő volt. Ezért nekem evidencia volt a színház, állandó téma volt otthon, sokszor hallottam Grotowski nevét is, aki később nagyon inspirált. Többször megkérdeztem magamtól: vajon azért születtem színházi családba, mert ezzel kellett foglalkoznom, vagy azért foglalkozom színházzal, mert ilyen családba születtem. Talán misztikusan hangzik, de az első változat felé hajlok. (nevet)

Hét éves koromban bohóc akartam lenni, később pedig színésznő, de nem kerültem be a főiskolára. Majd ráébredtem, hogy valójában nekem a rendezéssel lenne dolgom. Az életkörülményeim azután ezt nem igazán tették lehetővé, vagy nem voltam elég elszánt.

Végül dramaturg lettél.

Sosem volt olyan elképzelésem, hogy dramaturg leszek. Számomra a színház egy út, és minden egyes előadás, amiben részt veszek, állomás a szellemi utamon. Amikor nem vettek fel a főiskolára, Párizsba mentem bébiszitternek, ahol három hónap alatt megtanultam a nyelvet, és amikor egy év után hazajöttem, jelentkeztem francia szakra Szegedre, mert tudtam, hogy ott jó színvonalú a diákszínjátszás. A beiratkozás napján már kerestem is magamnak egy színházi csoportot, amellyel azután naponta tréningeztünk, de előadásig nem jutottunk el soha. Az egyetemi képzés végén beadtam egy pályázatot franciaországi ösztöndíjra színházesztétika szakra, amit meg is kaptam.

Az egyéves posztgraduális képzés végén az ottani témavezető tanárom, Patrice Pavis beíratott doktori képzésre, mert tetszett neki az addigi munkám, erre megpályáztam a doktori ösztöndíjat is, amit elnyertem. Rögtön a doktori képzés kezdetén eljártam Jerzy Grotowski előadásaira a párizsi Odéon Színházba, és itt azt tapasztaltam, hogy amikor egy lényegi kérdést tettünk fel neki, akkor ő hosszasan hallgatott, majd ránk nézett, és azt mondta: „el kell jönnötök hozzám legalább egy évre, hogy erre választ kapjatok”. Akkor merült fel bennem, hogy én nem szeretnék pusztán csak színházelmélettel foglalkozni, mert ez kb. olyan, mintha az asztalos szakmáról írnál, hogy hogyan kell megcsinálni egy asztalt, de a fát meg sem fognád. Megmondtam a tanáromnak, hogy nem fogom elvégezni a Ph.D képzést, és hazajöttem, hogy az elnyert ösztöndíjamat visszaadjam.

Ám amikor megtudtam, hogy Anatolij Vasziljev – akinek a munkásságát Király Ninának köszönhetően már ismertem – francia színészdiákoknak tart két hónapos próbafolyamatot St. Étienne-ben, akkor úgy éreztem, ott a helyem nekem is, muszáj visszamennem Franciaországba, és ebben Pavis teljes mértékben támogatott engem. Gyakorlatilag úgy telt el három év, hogy fél évet itthon voltam, felet pedig ott. Az utolsó fél évben pedig elmentem Vasziljev színházába Moszkvába.

Hogyan kerültél kapcsolatba Vidnyánszky Attilával?

Pulán laktam, amikor Kozma András (a Nemzeti Színház dramaturgja, műfordító – A szerk.) megkeresett, hogy édesanyám számára lenne egy szerep Vidnyánszky Attila előadásában. Akkor hallottam róla először. Attila a Három nővér Anfisza, öreg dada szerepére kérte fel anyukámat, aki elfogadta a lehetőséget, mert nagyon rokonszenves volt neki a beregszászi társulat. Az volt az érdekes, hogy amikor Moszkvában voltam, épp a Három nővér próbafolyamatán vettem részt Vasziljevnél, aki nem azzal a dekadenciával közelítette meg a történetet, ahogy szokták, hanem sokkal költőibb, sokkal metafizikaibb módon. Akkor gondolkodtam el azon, hogy miért nincs egy ilyen jellegű magyar színház, de amikor megnéztem Vidnyánszky Attila előadását, azt vettem észre, hogy nagyon rímelt erre. Megszerettem ezt a társulatot.

A következő állomás Debrecen volt?

Debrecenbe nem Attila hívott, hanem Csányi János, a Csokonai Színház akkori igazgatója, mert megtudta, hogy Nagy József vajdasági, Franciaországban élő és alkotó koreográfusról írtam az elméleti előadás-elemzéseimet a párizsi képzésemen, és épp az ő életművének akart szentelni egy fesztivált, amit Jel Fesztivál néven nagyrészt Kozma András, Király Nina és én szerveztünk. Ez volt a belépőm a debreceni teátrumba.

Az első közös munkám Attilával Edmond Rostand Sasfiók című előadása volt, ahol összevetettem az eredeti, francia nyelvű szöveget a már létező és az új fordítással. Tulajdonképpen ekkor lettem igazi értelemben véve dramaturg. Azért is szerettem nagyon azt a próbafolyamatot, mert a háttérből tehettem javaslatot a rendezőnek a színpadi akcióra vonatkozóan is, amit ő olykor a színészekkel kipróbáltatott a színpadon, és megfigyelhettem, mikor működik, mikor nem. Engem mindig a színészi jelenlét, a színpadi akció foglalkoztatott elsősorban, nem annyira a szöveg.

Még mindig szeretnéd magad kipróbálni rendezőként?

Igen. Eddig két előadást rendeztem, egyiket Veszprémben, a másikat Beregszászon. Most elkezdtünk Szűcs Nellivel és Varga Józseffel egy darabot Kőmíves Kelemen balladájának témájában, de ez egy olyan csíki változat, ami nem azzal végződik, hogy elégetik és betemetik, hanem élve falazzák be az asszonyt, aki ott megszüli gyermekét, mely által leomlik a fal. Ezt a történetet kombináljuk Juhász Ferenc A mindenség szerelme című költeményével. Júniusra tervezzük a bemutatót Budajenőn.

Mit tanácsolnál a dramaturg szakos diákoknak, milyen képességek birtokában kell lenniük?

Szerintem fontos tudniuk a színészi munka részét is. Nekem például nagyon jó volt, hogy amikor fordítottam, szinte hallottam magamban a színészek hangját, és azt, hogy hogyan kell dinamikussá, cselekvővé tenni egy szöveget a színpad számára. Ebben nagyon sokat segít, ha színésztréningeken is kipróbálják magukat. Minél többet kell a mesterek szövegeit olvasni, gondolok itt például Antonin Artaud-ra, Mejerholdra, Sztanyiszlavszkijra, Ariane Mnouchkine-ra, Eugenio Barbára, Grotowsikra, vagy Anatolij Vasziljevre, de sorolhatnánk tovább: Louis Jouvet, Jacques Lecoq, Claude Régy, Terzopulosz… Számomra a gyakorló mesterek tapasztalatból leszűrt írásai sokkal többet adtak, mint a különböző elméleti eszmefuttatások. Továbbá meg kell tanulniuk bábáskodni, hogy a tanácsaikat a megfelelő időben mondják el a rendezőnek, ne siettessék, és ne is késleltessék egy-egy jelenet, figura megszületését. Nagyon fontos az is, hogy két-három idegen nyelven tudjanak, hiszen a műfordítói és a kultúraközvetítői munka is lényeges. És persze sok-sok drámát, verset ismerjenek, de ez magától értetődő.

Mi volt a legutolsó dramaturgi munkád?

Vidnyánszky Attilával a Rómeó és Júlia című előadás, melynek február közepén volt a nézők nélküli főpróbája. Attila azt mondta az olvasópróbán, hogy a shakespeare-i szöveg költészetét szeretné kidomborítani, és amiben egy irányban gondolkodtunk, az az, hogy szerintem a Rómeó és Júlia valahol egy misztériumjáték. Tehát nem egy hétköznapi szerelmi történet, hanem egy példabeszéd, amely ezen a két fiatalon keresztül a szerelem, a szeretet győzelmét mutatja be a halál és a széthúzás fölött. És ha ezt úgy tesszük színpadra, ahogy Shakespeare megírta, akkor ez a darab képes maga körül megváltoztatni a világot. Fantasztikus a szereposztás is: Herczegh Péter, Szász Júlia, Nagy Mari, Blaskó Péter, Horváth Lajos Ottó, Tóth Auguszta, Rubold Ödön, Berettyán Nándor, Berettyán Sándor, Szabó Sebestyén László, Bordás Roland, Rácz József, Szép Domán.

Hiszek abban, hogy egy-egy ilyen mű hiteles megszólaltatása valódi, az életünkre is visszaható cselekvés.

Hogyan éled meg a koronavírus járvány által kialakult mindennapokat?

Olyan szempontból nem visel meg, hogy el tudom foglalni magam. Úgy gondolom, át kell menni bizonyos akadályokon, hogy az ember megkapja a megfelelő tanítást, de nem szeretnék egy olyan világban élni, ami arról szól, hogyan idegenedjünk el teljesen egymástól, mert most a vírus miatt egy kicsit ezt érzem. Az is biztos, hogy nem ugyanonnan kell majd folytatnunk, ahol a pandémia előtt voltunk, kaptunk egy anyai pofont a Természettől. Szerintem kijózanító hatása is van ennek a történetnek, mert általa ráébredhetünk arra, mik az igazán lényeges dolgok az életben.

Azt gondolom, a színháznak hatalmas szerepe lesz, mert az embereknek ennyi bezártság után szükségük van az élő kapcsolatra, és ennek par excellence helye a színház.

Kiemelt kép: Rideg Zsófia (Fotó: Gádoros Márk)