Apokalipszis három hangra – Megnéztük a Gyerekeket a Radnótiban

Lucy Kirkwood 2016-ban bemutatott Gyerekek (The Children) című drámája első pillantásra nem több egy egyszerű kamaradarabnál: adott egy tengerparti ház, ahol három régi kolléga (barát?) újból találkozik. A valóságban azonban elementáris mű, amely a klímaválság, a felelősség és az öregedés kérdéseit feszegeti – szinte kísértetiesen időszerűen.

A darabot először 2016-ban mutatták be a londoni Royal Court Theatre-ben, majd 2017-ben a Broadway közönségét is meghódította. Két Tony-díjra is jelölték (legjobb színdarab és Deborah Findlay-t a legjobb női mellékszereplő kategóriában), 2019-ben pedig a The Guardian a 21. század három legjobb darabja közé választotta. Magyarországon először a Rózsavölgyi Szalonban volt látható Ujj Mészáros Károly rendezésében (2022 áprilisában mutatták be), Hegedűs D. Géza, Kiss Mari és Egri Márta szereplésével. A Radnóti Színház változatát Fehér Balázs Benő jegyzi rendezőként, a színpadon pedig nem kisebb nevekkel találkozhatunk: Kováts Adéllal, Tóth Ildikóval és László Zsolttal.

A történet egy nyugdíjas atomfizikus házaspár, Hazel és Robin életébe enged bepillantást, akik egy tengerparti házban élnek, nem messze egy súlyos nukleáris baleset helyszínétől. A sugárzás miatt a környék lakhatatlanná vált, saját házukba is csak időszakosan térnek vissza. A mindennapjaikat szigorú rutinok határozzák meg, például az áramfogyasztás korlátozása, hogy az a kevés elektromos erőforrás, ami megmaradt, tovább kitartson. A látszólag idilli mindennapokat (a hangulatot a Devich Botond által tervezett nyári lak konyhája az első perctől megidézi) borítja fel Rose, az egykori kolléga felbukkanása. A nő látogatása nem nosztalgikus, sokkal inkább felkavaró: miközben érezzük, hogy nem csak a világban, de a trió életében-múltjában sem minden tökéletes, szép lassan megfogalmazódik egy kérés is Rose részéről. Egy kérés, amely erős próbatétel elé állítja mind a házaspárt, mind a nézőt.

Kirkwood lenyűgözően pontos dramaturgiával bontja ki a feszültséget, fegyelmezett szövege egyszerre intellektuális és mélyen emberi. A teljesen hétköznapi párbeszédek ugyan sokszor megmosolyogtatóak, de a háttérben meghúzódó, és egyre jobban előtérbe kerülő végítélet-hangulat legalább ugyanennyiszer az arcunkra is fagyasztja azt a bizonyos mosolyt. A történet könyörtelenül szembesít azzal a kérdéssel, hogy mit jelent felelősséget vállalni a világért, amelyet mi hagyunk hátra? A darab különlegessége és egyben erőssége, hogy mindezt nem monumentális katasztrófaképek segítségével mutatja meg, hanem a katasztrófa után három idős ember beszélgetésein keresztül, akik már nem a jövőért, hanem a jövő nélküliség terhével élnek.

Kirkwood szereplői három embertípust jelenítenek meg, akik három különböző utat kínálnak a nézőnek. A minden mozdulatában kontrollált Hazel (Kováts Adél) igazi túlélő, aki makacsul ragaszkodik a normalitás illúziójához. A nyári lakot szigorú szabályok szerint működteti: az áramhasználatot korlátozza, csak palackozott vizet hajlandó inni, és az étkezés tekintetében is a legnagyobb körültekintéssel jár el. Minden megmozdulásában érezhető a vágy, hogy legalább valamit megőrizzen abból a világból, amit korábban ismertek. Ezzel szemben férje, Robin (László Zsolt) egy másik túlélési stratégiát képvisel, ő félig-meddig tagadásba menekül: miközben nap mint nap ellátja az állatait a sugárzás által sújtott zónában, borokat pancsol, magára afféle modern Robinsonként tekint. A humor, az önirónia és a laza cinizmus mögött azonban ott lapul a felismerés: amit tettek – vagy nem tettek meg – az erőműben, az mindannyiuk életére árnyékot vet. Robin már nem hisz a jövőben, de nem is hajlandó teljesen szembenézni a múlttal, ez pedig bújtatott alkoholizmusában is tetten érhető.

A harmadik szereplő, Rose (Tóth Ildikó), az előadás motorja: az ő váratlan érkezése borítja fel a gondosan felépített, törékeny egyensúlyt. A szintén atomfizikus nő egykori barát – és szerelmi vetélytárs. De, ami még fontosabb: ő az, aki kimondja azt, amit a másik kettő csak kerülget. Rose a morális kérdés megtestesítője: ha mi tettük tönkre a világot, nekünk is kell vállalni a következményeket. Éppen ezért nem is menekül a döntés elől, és jelenléte lassan, de kérlelhetetlenül kényszeríti Hazeléket arra, hogy szembenézzenek önmagukkal.

Kirkwood nem ítélkezik a szereplői felett, nála nincsenek hősök vagy gonoszok, csak három öregedő ember, akik egykor hitték, hogy a tudomány előre viszi a világot, most pedig azon töprengenek, maradt-e még valami, amit megmenthetnek. Ezáltal a néző az előadás közben – és bizonyára még utána is – kényelmetlen kérdésekkel szembesül. Kinek a dolga rendbe hozni azt, amit elrontottunk? Van-e jogunk elvárni, hogy a fiatalabb generáció mentsen meg minket? Vagy épp ellenkezőleg: mi tartozunk azzal, hogy elvállaljuk a piszkos munkát, még ha bele is pusztulunk? A darab nem kínál feloldozást, a történet végére nem születik nagy, katartikus megoldás, csak a döntés súlya marad a levegőben.

Fehér Balázs Benő rendező is ezt a bizonytalanságot kívánta erősíteni: a konyhabelső az otthonosság érzetét nyújtja, miközben a háttérben minden ajtónyitáskor tompa zúgás idézi meg az erőmű fenyegető jelenlétét. Sándor Júlia dramaturggal közösen a 2016-os változathoz képest némineműleg frissítették a szöveget, hogy ezáltal még közelebb hozzák a ma nézőjéhez a történetet. A színészvezetésnek köszönhetően pedig a három művész játéka szinte kamarazenei pontosságú: nincsenek felesleges mozdulatok, minden gesztus, pillantás, elhallgatás jelentéssel telített. Az előadás ritmusa lassan építkezik, a feszültség csendben, szinte észrevétlenül növekszik, míg végül a néző a saját bőrén érzi a kérdés súlyát: mit tennék én a helyükben?

A Gyerekek nem egy könnyed darab, nincs benne semmi olyan extra, ami elterelhetné a figyelmünket a szövegről és a színészi játékról. Csak és kizárólag három ember van, akik a saját életük romjai közt állva próbálnak választ adni arra, amit talán már nem lehet jóvátenni. A közöttük feszülő személyes múlt, az elfojtott vágyak és a morális dilemmák összeütközése során pedig lassan kirajzolódik: a gyerekek szó valójában nemcsak az utódokat jelöli, hanem az emberiség jövőjét.

Kiemelt kép: Jelenetkép a Gyerekek című előadásból (Fotó: Dömölky Dániel)