Anya csak egy van? – Kritika a Vértestvérek című darabról

Balszerencse sújtja a házat, ha új cipőt hagysz az asztalon, amennyiben pedig tükör törik össze, az hét esztendőnyi szerencsétlenséget hoz. Az emberek régen úgy tartották, ilyenkor a lélek szintúgy darabokra hull, és nagyon hittek abban is, hogy az élet minden hetedik évben megújul, ezért kell éppen ennyi idő hozzá, hogy a pechszéria megszűnhessen, és a lélek ismét kisimuljon.  Nehéz volt beszerezni, no meg igen drága volt, így az ókori társadalmakban értékes árucikknek számított a só. Innen ered az a hiedelem, hogy ha kiborul, az bizony nem jelent jót, de legalábbis veszekedést okoz. Azzal a feltételezéssel a mai korban is sok mindenki könnyedén azonosul, hogy az előttünk áthaladó fekete macska, vagy akár annak puszta léte egyaránt aggodalomra ad okot. Az oklahomai Csonttani Múzeum például teljesrangú munkatársként kezel egy sötétszőrű kandúrt, hogy az mindig ott legyen az intézményben, és távol tartsa a rongálókat az értékes kiállítási tárgyaktól.  „Cipő az asztalon, a tükör szíve meghasad, a só kidől, fekete macska keresztezi utadat.”  A József Attila Színházban szeptember 30-án bemutatott Vértestvérek musical narrátora az egyik prózai mondatában ekképpen ejt szót a fenti hitrendszerekről sejtelmes hangsúllyal, és nem véletlenül hozza fel ezeket a dolgokat. A darabban megismert, keményen dolgozó, ám egyik napról a másikra tengődő családanya éppen azért hisz annyira erősen a különféle babonákban, mert úgy érzi, legalább néhány rossz szituáción úrrá lehet, hogyha betartja az egyes hiedelmekhez tartozó játékszabályokat, ha már az életének jó néhány mozzanata felett úgysincsen komoly befolyása. Az egyik ilyen szegmens, amit nem tud kontrollálni, az a terhességeinek száma, harmincévesen már hét kis csemetéje van, a cselekmény pedig ott indul, amikor ismét várandós lesz, ráadásul a szíve alatt nem egy, hanem két magzatot hord. A jól szituált Lyons házaspárnál, akiknek otthonában rendszeresen takarít, pont a meddőség a gond, ezért újabb képtelen helyzetben találja magát: kétségbeesésében eladja nekik az egyik születendő kisfiút.

Mikor az előzetes ígéretekkel szemben a munkaadója elbocsájtja, hogy ne találkozhasson többé azzal a csecsemővel, aki a fájó alku tárgya lett, vehemensen visszakozna, de már nem lehet. A másik nő ugyanis kijátssza nála a babona-adut, tudva, hogy az egyszerű asszony mennyire görcsösen hisz a különféle baljós mendemondákban. Azt állítja: ha a titokban elválasztott ikrek közül bármelyik is megtudja, hogy ikertestvére a másiknak, akkor mindkettőjük azon nyomban meghal, ezért mindenképpen külön kell nevelni őket a továbbiakban. A testvérek egymástól távol kerülnek, a darab pedig innentől kezdve a hosszú évek alatt bekövetkező események láncolata segítségével olyan kérdéseket boncolgat, mint hogy ér-e valamit a vér szava, kicselezhetjük-e a sorsot, az úgynevezett eleve elrendelés létezik-e egyáltalán a maga valóságában, illetve a társadalmi helyzetünk vajon ténylegesen meghatározza-e a későbbi boldogulásunkat. A másik tényező, amely az anyafigura számára az ilyen-olyan hiedelmeken kívül jelentős igazodási és hivatkozási pontot ad, az nem más, mint Marilyn Monroe, az előadásban megidézett korszak egyik szexszimbóluma, akivel kapcsolatban azt kifogásolta egy kilencvenes években megjelenő magyarországi kritika, hogy idegesítően sokszor hangzik el a neve a Vértestvérek musical dalaiban. Pedig gyakori emlegetése nem haszontalan: valid dramaturgiai funkciója van. Személye ugyanis felettébb alkalmas arra, hogy a darab hősnője magát mindenféle vonatkozásban hozzá hasonlítsa, benne a szegénységből való kitörés hús-vér jelképét lássa, vagy éppen sorsközösségre lelhessen Marilyn Monroe későbbi személyes tragédiájában.

Sövegjártó Áront a közönség mostanában többek között a Madách Színház két repertoárdarabjában, A tizenötödik, és Az Operaház fantomja című előadásokban láthatja, van továbbá egy versekkel foglalkozó saját youtoube-csatornája, meg egy TikTok oldala is, ahol közismert dalok szövegeit szavalja el, mintha azok költemények volnának. A jelenleg tárgyalt musicalhez szintén létezik egy eléggé meghatározó kapcsolódása: a vér szerinti anyánál maradó, ennélfogva rossz anyagi és egzisztenciális körülmények között nevelkedő, örök hátrányban lévő fiú, Mickey szerepét pályája során két különböző teátrumban, két egymástól eltérő rendezői felfogásban is eljátszotta. 2011-ben a Soproni Petőfi Színházban Bőhm György rendezésében az ikertestvérét megszemélyesítő Kurkó J. Kristóffal, illetve 2016-ban a Turay Ida Színházban, ahol az ikerfiúk szerepét Sztárek Andrea rendező ismét rájuk osztotta. Ugyanebben az esztendőben a pozitív megerősítés is megérkezett számukra, hiszen alakításuk elismeréseként a Viva La Musical szakmai különdíját mindkét színész megkapta. Sövegjártó Áron kifejezetten a jelen írás kedvéért beszélt a darabról, amelyről azt mondta: az egész egy zenével leöntött sorstragédia. Ugyancsak így gondolkodott mind erről a musicalt újonnan bemutató József Attila Színház alkotói csapata: náluk is nagyon erősen ki van domborítva a leglényege a produkciónak, nevezetesen, hogy a megjelenített hősök bukását a körülmények elkerülhetetlen láncolata, a sors megmásíthatatlan rendelése okozza. Sövegjártó Áron máig nagyon lelkes a darabbal kapcsolatban. Mickey megformálását igazi jutalomjátéknak tartja, ahol az ember minden színészi kvalitását megmutathatja. Az ebben rejlő lehetőséget a mostani bemutatóval ugyanebben a szerepben Fekete Gábor színművész is megragadta. Fiatal kora ellenére már birtokában van egy olyan eszköztárnak, amely segítségével hitelesen fel tud építeni egy több életkori és sorsbéli stáción is átívelő figurát, pedig nincs könnyű dolga, mert karakterének a hét- tizennégy- és tizennyolcéveskori énjét is meg kell mutatnia, mire a dramaturgia szerint az előadásban beléphet a saját valódi korosztályába. Köztudottan piszok nehéz vállalás, amikor egy felnőttnek gyermeket kell gesztusaiban utánoznia, hiszen nagyon könnyen el lehet menni ilyenkor egy rosszízű paródia irányába. Eddie-t, az ikerpáros másik, jó körülmények közé kerülő tagját Lukács Dániel alakítja, akinek meg kell küzdenie azzal a nehezítéssel, hogy szerepe szerinti jólneveltsége és visszafogottsága nem nyújt számára automatikus esélyt arra, hogy a kollégájához hasonlóan látványos legyen a játékmódja. Határozott előnye, hogy még így is igen intenzíven sugárzik a megnyilvánulásaiból a kellő érzékenység, ami az egész színpadi létezését átjárja, ezért sem lenne ördögtől való, hogyha nemcsak belülről fogalmazná meg a szerepét, hanem a figura koravén komolyságát megtartva a gyerekekre jellemző beszédmodort, ha hangszínben nem is, de legalább hanglejtésben bátrabban alkalmazná a karakterének gyermekkori változatában. Így nemcsak önmagát tudná előnyösebb pozícióba hozni, hanem a színpadi partnereit és a közönséget is jobban megsegíthetné abban, hogy minél inkább kikristályosodjon előttük a különböző életszakaszokon való időbeli áthaladás gyakorlati megvalósítása. Valljuk be, a gyereklét hiteles megjelenítése mindig is könnyebben ment a lányoknak, ezért aztán Horváth Csenge az ikrek darabbéli játszópajtásaként meg is találja ennek a módját, és felnőttkori valója is bele tud simulni a cselekmény vonalába.

Sövegjártó Áron a Vértestvérekről beszélve megemlítette azt a számára is meghatározó, sokak által kedvelt, nagyon híres előadást, ahol Vári Éva játszotta az egyik gyermekétől kényszerűségből megváló anyát. Sok minden sok mindennel összefügg, az élet érdekes egybeeséseket produkál, és az is egy erre a tézisre épülő érdekes szál, hogy abban a produkcióban a mostani premiernek teret adó József Attila Színház jelenlegi igazgatója, Nemcsák Károly játszotta Sammyt, az ikrek bátyját. Alakítása pedig azért volt jellegzetes, mert ő viszont nem tartott attól, hogy túlzásokba esik a szükséges gesztusoknál, és elengedetten, jófajta gátlástalansággal hozta mind a gyermekkorú, mind pedig a fiatal felnőtt, ám mindvégig tanulatlan, alpári, és végtelenül egyszerű figurát. Ezzel a lépéssel pedig nem kínos feszengést, hanem a nézőtérről érkező őszinte derültséget generált, kihozva a darab néhány helyen kifejezetten intenzíven megmutatkozó humorát. Sövegjártó Áron ugyanezeknek a kacagtató jeleneteknek akart nyomatékot adni, amikor elmondása szerint minden előadásnak úgy állt neki, hogy aznap egy fantasztikus vígjátékot fognak eljátszani, ám azok vége mindannyiszor egy nagyon komoly drámába csapott át. Az az érzelmi hullámvasút, amit a Vértestvérek garantál, akkor tölti be ugyanis a funkcióját, ha egyaránt megjelenik benne a mélység és magasság, a nevettetés és a megríkatás.

Hogyha már a könnyeknél tartunk, ideje megidézni a főszereplő karaktert, a gyermekeit kényszerűségből szétválasztó anyát, akit többségében érett, és jellemzően olaszos temperamentumú színésznők keltettek életre az eddigi feldolgozások során. Láthattuk ebben a szerepben a már megemlített Vári Évát, aki a végtelenül természetesnek ható, sallangmentes, mégis megejtő alakításával mindenkori etalonként szolgál, vagy a hozzá hasonló kisugárzású Szulák Andreát és Papadimitriu Athinát, illetve az egri előadás kevésbé közismert Mrs. Johnstone-ját, Nádasy Erikát. Ebben a sorban zsenge életkora okán a szerepben mindössze huszonévesen debütáló Lapis Erika volt még 2007-ben a kakukktojás a Békéscsabai Jókai Színház színpadán. Első blikkre a József Attila Színházban most főszerepet játszó Pikali Gerda is egy fura választás, viszont már a legelső színrelépésekor megcáfol minden kételyt, ami az alkatát és az egyéni kisugárzását, na meg az énekhangját a fenti pályatársakéval összevetve a személyével kapcsolatban esetlegesen fennállt. Az a titka, hogy törékenysége ellenére képes felmutatni magában valamilyen őserőt, és nem akar művészileg megúszni az ég világon semmit, ami ezzel az emocionálisan is nagyon megterhelő szereppel együtt jár. Nem szeretné idealizálni se az általa megjelenített anyát, vállalja a karakter összes könnyét, ráncát, valamennyi megfáradt, kiábrándult, olykor közönségesnek ható mozzanatát, vagy éppen csibészes, kacér, energiával teli, egészségesen impulzív pillanatát. Az, hogy ő prózai közegből érkezett, ennek a darabnak feltétlenül a javára vált, mivel még a benne lévő lírai énekszámok sem tipikus musicaldalok, sokkal inkább hordozzák a belső monológokból építkező sanzonok hangulatát. Ráadásul az előadásban rengeteg a vegytiszta érzelemből fakadó megnyilatkozás, ezért azok hitelességét pusztán csak a tökéletesre kimunkált énekhangok önmagukban nem biztos, hogy visszaadják, ide kevés az, ha valaki ismeri a kottát.

A darab narrátora általában bárhogy is közelítse meg a szerepet, mindig egy szuggesztív, karizmatikus figura, mint amilyen Szomor György, Földes Tamás, vagy akár Csengeri Attila is az volt a maga módján a Vértestvérek különféle verzióiban. Chajnóczki Balázs, a József Attila Színház mesélője szintén magáénak tudhat egy ilyesmi aurát, viszont semmiképp sem afféle eseményeket megéneklő fennkölt krónikást, hanem egy végtelenül cinikus embert hoz, aki arra is képes, hogy a játéktérben látható legtragikusabb történésektől is távol tartsa érzelmileg magát. Az pedig külön jót tesz a karakterének, hogy az előadás folyamán tejesemberként, nőgyógyászként, kalauzként, bíróként és rendőrként is felbukkan, csak hogy szemléltesse: rajta tartja a szemét az aktuális történéseken, valamint a később kibontakozó megrázó tragédián, amit a musical bizonyos pontjain előre is vetít, mint valami sátáni előfutár, vagy afféle öltönybe bújtatott vészmadár.

Aki látta annak idején a Vári Éva-féle ikonikus Vértestvéreket, és ott megismerhette az azóta már elhunyt Andai Györgyi leheletfinom játékát, annak különösen nagy meglepetést okoz a mostani, 2023-as feldolgozás, amiben a jelenlegi rendező, Lengyel Ferenc hatalmas hangsúlyt adott az egyik ikerfiút megvásárló, majd a gyereket hisztérikusan féltő Mrs. Lyons karakterének, akit ezúttal Szabó Emília formál meg a produkció során. A színésznő az egyéni érdemeinek, továbbá a kapott instrukcióknak betudhatóan olyan vakmerően hatásos, hogy mintha csak egy abszolút főszereplő lenne, úgy kell odafigyelni rá. Igaz, ami igaz, a férjét játszó Blazsovszky Ákos is sokat tesz azért, hogy ekképpen lássa a közönség az alakítását, ugyanis a látszólag nem sok vizet zavaró szerepét arra is felhasználja, hogy a köztük lévő kontraszt révén alátámassza, megsegítse, még tovább nyomatékosítsa Szabó Emília játékát.

Sövegjártó Áron mindkét egykori szériájáról, a 2011-esről és a 2016-osról egyaránt úgy nyilatkozott, hogy ünnepnek számított minden egyes Vértestvérek előadás, amit egyébként az összes szereplő, kellékes, ügyelő egyformán imádott, Vári Éva a mai napig szívesen emlékszik vissza arra a tévéfelvételre, melynek során élő egyenes adásban adták le a televízióban a nevével fémjelzett 1994-es változatot, a József Attila Színház társulatának lelkesedése pedig szintén nyilvánvaló, pedig náluk csak szeptember utolsó napján volt meg a bemutató. A jellegzetesen nagy szemű babákat festő Margaret Keane alkotásairól úgy vélekedett a híres képzőművész, Andy Warhol, hogy amit ennyien szeretnek, az nem lehet rossz, ez a mondás pedig a Vértestvérek esetében is helyénvaló.

Kiemelt kép: Jelenet a Vértestvérek című előadásból (Fotó: Kállai-Tóth Anett)