„Annyi jót kapunk az előadások után, hogy szinte fel sem tudjuk dolgozni azonnal” – interjú Fabók Mariannal

A Déryné programnak a kezdetektől aktív résztvevője Fabók Mancsi Bábszínháza, azaz Fabók Mariann színművész, bábművész és férje, Keresztes Nagy Árpád. A Blattner-díjas előadóművész új szerepkörben mutatkozott be, a Déryné ifjasszony című előadásban Etelkát alakítja. Bár elsőre megijedt a felkéréstől, ma már örömmel emlékszik vissza minden pillanatra, és örül, hogy a lehetőség a komfortzónájából is kibillentette.

Meghívott művészként csatlakoztál a Déryné Társulathoz a Déryné ifjasszony című előadásra. Könnyen megtaláltad a hangot a kollégákkal a munka során?  

Nagyon megtisztelő volt számomra a felkérés. Ugyanakkor kicsit meg is ijedtem a feladattól. Lassan egy évtizede, hogy vándorszínházunkban csupán ketten dolgozunk, alkotunk Árpáddal. A Miskolci Nemzeti Színház társulatában töltött hat esztendőm is olyan távolinak tűnt. Nem voltam benne biztos, hogy tudok- e még egyáltalán hagyományos értelemben színészként működni egy közösségi próbafolyamatban. Hogyan találok majd hangot, értek szót ennyi idegen emberrel? S nem utolsó sorban – mivel nagyon gátlásos színész vagyok – hogyan tudok majd feloldódni a próbafolyamat alatt? Szerencsére már az olvasópróbán minden félelmem eloszlott. Remek csapatba kerültem, ahol nagyon élvezetes volt a munka, és fesztelenül tudtam keresgélni Etel figuráját.

Milyen élményeid vannak a Vidnyánszky Attilával való közös munkáról?  

Az én szívemhez igen közel áll Vidnyánszky Attila színházi látásmódja, mindig is szerettem a rendezéseit. Éppen ezért nagyon vártam a vele való találkozást. Azt hittem, egy rendező, aki ilyen erővel képes átsugározni a rendezésein, valószínűleg erős akaratú, zártabb karmester. Végtelenül meglepődtem, mikor kiderült számomra, hogy életem eddigi legnyitottabb rendezőjével sodort össze a sors. Mindannyiunk meglátására kíváncsi volt. A kezdet kezdetén a színészekkel közösen vázolta fel a karakterek irányait. Meghallgatta az ötleteinket, képes volt azonosulni velük, és a darab folyamán rendezőként ezeket a szálakat erősítette, vitte végig és teljesítette ki. Az előadás legkisebb karakterének is megvolt a története, mindenkire volt gondja. Persze mindezt szinte mellékesen tette, fő feladata, az előadás megkomponálása mellett. Én jól rögzítő színész hírében állok, de megvallom, sokszor kapaszkodnom kellett a sűrű instrukciók közepette. Rettenetesen élveztem ezt az agytornát. Lenyűgözött az is, hogy Attila minden szereplő minden instrukcióját képes volt fejben tartani – nem kért tőlünk olyat, amit maga nem tudott volna teljesíteni. Én azelőtt soha nem éreztem, hogy ilyen összhangban tudnék rendezővel együttműködni: értettem és éreztem az instrukcióit. Egyszóval csupa jó élmény köt a próbafolyamathoz.

Tavaly szeptemberben az Uránia adott otthont a színdarabból forgatott tévéjátéknak. Milyen érzés volt ilyen formában látni?  

Furcsa volt kívülállóként rálátni valamire, amit a színész általában csak belülről figyelhet. Azt gondolom – mivel az előadásban nagyon sok minden történik szimultán – hogy talán megkönnyíti a játék mindenre kiterjedő befogadását a filmes műfaj. Így, ebben a formában nem tudunk valami apró finomságról, gegről véletlenül lemaradni az események gyors forgatagában. Remélem, hogy sikerül méltó emléket állítani a magyar nyelvű színjátszás e csodálatos úttörőinek, akik szörnyű körülmények között, szinte a semmiért képesek voltak egészen odaadni magukat színészi hivatásuknak. A vándorszínházi életmód még napjainkban is embert próbáló tud lenni, bár fűtött autóban, esőtől-széltől védve, töredék idő alatt jutunk el egyik helyről a másikra. Felfoghatatlan, mennyi áldozatot hoztak színész-elődeink, hogy életre hívják, és életben tartsák ezt a csodát, melynek nézőként vagy játékosként a mai napig részesei lehetünk.

Mesélsz egy kicsit a forgatásról? Hogy érezted magad közben?  

Én azelőtt még soha nem forgattam. Minden újdonság volt, minden érdekelt. Ha nem volt épp jelenetem, akkor is a munkát figyeltem: az operatőröket, a fényeseket, a hangmérnököket, a színész kollégákat. Lenyűgözött a csapat profizmusa, és teherbírása. Az én feladatom nem sokban különbözött a színpadi jelenléttől. Már megszületett karakterként mozoghattam a szerepemben – csak épp nem a nézők szeme, hanem a kamerák lencséi előtt. Azt az elképesztő feladatot, hogy a forgatás alatt teremtsek meg egy új karaktert, nem kellett elvégeznem, de úgy érzem, így is rengeteget tanultam. Az utolsó napokban a kamerák Vácrátótón, a Nemzeti Botanikus Kert mesés díszletében forogtak. Nagyon örültem az ottani improvizációs feladatoknak, évácrs hogy kicsit kibillenhettünk a komfortzónánkból.

Számos előadásod járja az országot a Déryné Programon keresztül, mesélnél, hogy milyen élmények értek eközben eddig?  

Igen, Fabók Mancsi Bábszínháza járja a magyarlakta településeket a Déryné Program keretein belül is, kívül is, országhatáron innen és túl – hála istennek. Több mint egy évtizede erre tettük fel az életünket Árpáddal, és azt hiszem, nekünk való életforma ez. A Programon keresztül olyan kicsiny lélekszámú, apró településekre is ellátogatunk, ahová egyébként talán sohasem jutottunk volna el. Gyönyörű falvakba, ahol a múltat még az épületek őrzik, ahol a faluházakban helytörténeti kiállításokat láthatunk a különböző nemzetiségű lakosok régmúltjáról, ahol a helyi termékekből vendéglátóink megkínálnak bennünket, és ahol idősek- fiatalok egybesereglenek a „messziről jött” színházi esemény kedvéért. Az érdeklődés persze nem minden helyen egyforma, de nagyon nagy elismerés számunkra, amikor második előadásunkkal visszatérünk egy már meglátogatott településre, és az emberek megsokszorozódnak a nézőtéren. Megtisztelő, mikor azzal fogadnak a szervezők, hogy „hallottuk ám az előadásuk hírét a szomszéd faluból, azt mondták, ezt ki nem szabad hagyni”.

Szép élményünk például Pornóapátiból, mikor pajzán előadásunk után három idős asszony küszködve a nevetéstől odajött a színpadhoz, és így szóltak: „Jaj, a Marika úgy kacag, hogy nem tud hazamenni…„ – és mutattak a nézőtérre, ahol még mindig ott ült a nevetéstől rázkódó nénike. Örvendünk a könnyes szemeknek is. Nem is nagyon folytatnám a sort, félek dicsekvésnek tűnhet. Mi annyi jót kapunk az előadások után, hogy szinte fel sem tudjuk dolgozni azonnal. Különösen nagy öröm, hogy bábszínházi előadásokat vihetünk olyan térségekbe, ahol hagyományos értelemben vett színházat sem sűrűn lehet látni. Mámorító érzés megtapasztalni, hogy működnek. Bár ez év Pünkösdjén megnyitjuk Zsámbéki Zsöllyekert néven saját szabadtéri játszóhelyünket a zsámbéki Öregtemplom közelében, mégis azt gondolom, a vándorlással – amíg erőnkből telik – nem hagyunk fel. Aki ebbe egyszer belekóstol, nem szívesen hagyja abba.

Kiemelt kép: Fabók Mariann (fotó: Kovács Milán)