„Annak a nézőnek jó rendezni, aki érti és akarja is érteni a színházat” – interjú Toronykőy Attilával

Ma este mutatja be a Szegedi Nemzeti Színház Wolfgang Amadeus Mozart klasszikusát, a Così fan tutte-t. Az elsősorban fiataloknak szánt opera beavató előadás rendezője Toronykőy Attila, aki a főpróbahéten mesélt nekünk a darabról. 

Miért éppen Mozart-nak erre a darabjára esett a választás?

Az igazgatóság döntése volt, hogy a Così fan tutte legyen az opera beavató idén, engem kértek fel, én pedig nagy örömmel elvállaltam, hogy megrendezzem. Nem vagyok biztos azonban abban, hogy ha rajtam múlik, erre a darabra esik a választásom, mert egy nagyon nehéz műnek gondolom, amit inkább akkor tud értékelni az ember, ha már sok operát ismer. Abban az esetben viszont egy igazi briliánsnak hat a többi között. Ugyanakkor régebbről érdekelt már a darab, így örülök, hogy dolgozhattam rajta, és hogy elmélyedhettem a világában.

Mit jelent önnek személy szerint az opera? Akár mint befogadó, akár mint alkotó.

Nagyon szeretem az operát, mert a zene mindig egyfajta többlettartalommal tölti meg a történetet. A zenében soha nem lehet hazudni, abban egyértelműen benne van minden és nem hagyja, hogy becsapjam. A prózában én magam és a szövegkörnyezet dönti el a hangulatot, a szüneteket, a tempót. Nincs kötöttség. Nagyobb hatalma van a prózai rendezőnek a darabja felett, ellentétben az operával, ahol jobban meg van kötve az alkotó keze. Viszont a prózában ha hatan beszélnek egyszerre, akkor anarchia van, míg a zenében egység keletkezik. Mindkét műfajt izgalmas rendezni, de nekem az opera a kedvencem, és egyben a hobbim is. Egy próbafolyamat végén sokszor már telítődünk az adott opera zenéjével. Ilyenkor jól esik egy kis csend és kontrasztként jó egy prózai előadás megtekintése, ugyanis nehéz megszabadulni ilyen zenei mennyiségtől, amit naponta kétszer-háromszor is meghallgat az ember három hónapon keresztül, de éppen ettől megy bele az ember zsigereibe mindez.

A célközönség főként a középiskolás korosztály, igaz?

A cselekmény maga kívánta azt, hogy szabjunk egy korhatárt, hiszen a kisgyerekek még éretlenek arra, hogy megértsék a darabot. Kell hozzá egy bizonyos érettség. Középiskolás kortól ajánljuk, mert kamaszfiúkról, kamaszlányokról beszélünk, akik éppen kezdik megismerni a szerelmet, és akik azt hiszik, hogy tudják is, mit jelent szerelmesnek lenni. A darabban szereplő idősebb pár, Rosina és Don Alfonso már ennél tapasztaltabbak, ők vezetik rá a fiatal szereplőket arra, hogy mindez, amit átélnek, csupán fellángolás. Don Alfonso saját bőrén tanulta meg mindezt, éppen ezért tudja nagyon jól, hogy megnyerni a fogadást. A fiatal fiúk pedig azért mennek bele a játékba, mert eszükbe nem jut, hogy az ő barátnőjük esetleg másba is szerelmes lehet.

Milyen eszközöket használt arra, hogy a fiatalabbak számára is befogadható legyen ez az amúgy nehéz műfaj?

A Così fan tutte alapvetően egy recitativokkal (énekbeszéddel – A szerk.) megírt opera, mint ahogy a Mozart által írt legtöbb mű. Ez egy játék a hangokkal és magával a stílussal, ami – mivel nem annyira érthető és befogadható első hallásra,- a nézőnek még akár vicces is lehet és felmerülhet benne a kérdés, hogy miért kell így beszélni? Pont ezért akartuk elhagyni a recitatívót, mert nem akartuk elriasztani a nézőt. Helyette mai nyelvezetben íródott prózával kötjük össze a zárt számokat. Így könnyebben befogadhatóvá válik, és megértik a fiatalok is, hogy az opera nem feltétlen egy idegen műfaj. Az emberi viszonyok, a lelkek és az érzések nem változtak semmit kétszáz év alatt, csak maga a stílus. Másrészről, tisztában vagyok azzal, hogy a fiatalok mindennapjának szerves részét teszi ki a vizualitás a környezetükből adódóan. Mindegyiknek van számítógépe, laptopja, iPadje és egyszerűen természetesnek veszik, hogy képeket, videoklipeket nézegetnek. Ezért próbáltunk a színpadon is nagyon sok vizuális effektet használni, ami felerősíti a zene által létrejött érzeteket, érzelmeket.

És Mozart maga is felbukkan, mint karakter. Újkeletű ötlet volt ez?

Igen. Ő a darab rendezője, és ő maga dönt úgy, hogy végül le legyen rövidítve, hiszen lássuk be, ez a két és fél órás időtartam a mai fülnek túl sok, túl tömény. Ő maga dönt végül arról, hogy a recitatívók helyett inkább prózák legyenek, és ne az ezerhétszázas években játszódjon a cselekmény, hanem a mai korban. Hiszen Mozart, mint figura miért ne élhetne? Annyira zseniális zenéket írt, hogy mindig köztünk fog élni. De fontos volt mindez az interaktivitás miatt is, mert nem szeretem, ha egy zenekari árok elválasztja a színpadot a közönségétől. Mozart az, aki közülünk való és összeköt minket. Ezen kívül a szereplők közül is páran lemennek a nézőtérre, hogy a közönség között énekeljenek, hiszen ha testközelbe van az énekes, akkor az mindenképpen közelebb hozza az élményt és belecsöppennek a konkrét zenébe a nézők – nem csupán érzelmileg, de fizikálisan is. Azután vagy megijednek, vagy a hatása alá kerülnek. Ez már nyilván egyénfüggő.

Beszéljünk pár szót a többi karakterről is. Kik ők, hogyan jellemezné őket?

Négy kamasz fiatalról van szó, akik szerelmesek ugyan, de nem feltétlen egymásba, hanem sokkal inkább magába a szerelem érzésébe, a szép szavakba. Ígéretekbe, a tökéletesnek elképzelt jövőképbe és nem utolsó sorban a testiségbe, ami ebben a korban nagyon meghatározó. Ez az érés és az átalakulás ideje, nővé és férfivá kell válni, és közben kiforrni saját személyiségüket. Don Alfonso és Rosina már mindezen túl van, pontosan tudják, milyen az élet és mit jelent az: élni. Kicsit lehangoló ugyan a tény, hogy nem hisznek az igaz szerelemben, a hűségben meg pláne nem. Don Alfonso próbára teszi a lányok hűségét egy fogadással, melyet a fiúkkal köt. Mindenki biztos a győzelemben. Don Alfonso tapasztalatai miatt, a fiúk pedig azért, mert vak, kamaszos vehemenciájuk vezeti őket.

Zeneileg nagyon izgalmas felállással találkozhatunk: ugyebár Fiordiligi Guglielmóba szerelmes és Dorabella Ferrandóba, ez a megszokottól teljesen eltérő, hogy a szoprán a baritonba, a mezzoszoprán pedig a tenorba szerelmes. Ez már magában sejtet némi izgalmat. A párcsere után kapjuk a klasszikus felállást: szoprán-tenor és mezzo- bariton párokkal. Persze nagyon sok lelki vívódáson keresztül jutunk el eddig. A lányok nagyon sokáig kapaszkodnak az általuk elképzelt, ideálisnak vélt szerelembe. Végül az általuk már ismert érzéseket felülírja az ismeretlen, izgalmasabb újdonság, az őszinte szerelem érzése. Don Alfonso arra akarja őket rávezetni, hogy több mindent meg kell az embernek élni ahhoz, hogy rájöjjön, valójában mi is képviseli számára az igazi értéket.

Ezek szerint az útkeresés a mű legfőbb üzeneteként értelmezhető?

A sok üzenet közül, amellyel rendelkezik ez a mű az egyik valóban az utunk keresése. A fiatalok számára azt üzeni, előbb ismerjük meg egymást, mielőtt házasságot kötnénk, mert a felületi, csak testiségen és ideális elképzeléseken alapuló kapcsolat sok esetben váláshoz vezet. Gondoljuk végig, hogy a házasságnak egy életre kell szólnia. Ha ezt megértjük akkor gyermekeink nem fognak csonka családban felnőni.

Pályafutása során sokféle korosztálynak rendezett már darabot. Melyik a legkritikusabb nézőközönség?

Mindig azt mondják, a gyerek a legőszintébb, ugyanakkor őket is meg lehet vezetni: nem biztos például hogy az adott műsort éppen az értékes gondolatok miatt élvezi, hanem mondjuk azért, mert éppen cukorkát osztogatsz nekik közben. Itt meg is dől ez a vélekedés. Annak a nézőnek jó rendezni, aki érti és akarja is érteni a színházat. Teljesen mindegy, hogy gyerekről, vagy felnőttről van szó. Egyik sem feltétlen őszintébb a másiknál.

Milyen darabokra számíthatunk Öntől a közeljövőben?

Jövőre több darabra is kaptam felkérést. A Müpában beavató jellegű gyerekelőadásokat rendezek: Rusalkát, Kisgyermek és a varázslatokat, valamint a Bruschino úrat. Ezen kívül felújítjuk a Háryt. Az Operaházban pedig színpadra állítom a János Vitézt.

Márciusban a Szegedi Nemzeti Színház bemutatja Wagner Tannhauser c. operáját, amit Szabó István rendez és én segédrendezőként kíváncsian várom az izgalmasnak ígérkező közös munkát.

Kiemelt kép: Toronykőy Attila (Fotó: Szegedi Nemzeti Színház)