“Amit íróként nem lehet elképzelni, azt a bábművészet magas színvonalon valósítja meg” – Interjú Tasnádi Istvánnal

A Dekameron 2023 című előadást 2023 tavaszán mutatták be a Budapest Bábszínházban. A tíz kortárs szerző által írt és Szikszai Rémusz által rendezett előadás az elmúlt évek egyik legnagyobb kritikai sikerének örvendő produkciója – nem csak bábszínházi berkekben. Többek között nagy sikerrel szerepelt 2024 májusában a debreceni Deszka Fesztiválon, valamint folyamatosan látható a Bábszínházban is. Az előadás keletkezéséről, mondanivalójáról, aktualitásairól Tasnádi Istvánnal, a darab egyik szerzőjével beszélgettünk.

2023 márciusában mutatta be a Budapest Bábszínház a Dekameron 2023 című előadást, amelyben tíz olyan történet kapott helyet, amely lenyomatot adnak a korról, amelyben születtek. Mit gondolsz, mennyire tudta megtartani az aktualitását az előadás?

Egy példával tudok a legegyszerűbben válaszolni erre a kérdésre: a Jászberényi Sándor által írt Magok az ukrán háborúban játszódik – és mint tudjuk, ez jelenleg is tart. Azt gondolom, hogy a világ nem változott túl sokat az elmúlt másfél évben. A külső és belső krízisek, amikre akkor reagáltunk, azt gondolom, még ma is érvényesek.

A történeteket tíz kortárs írónak köszönhetjük. Hogyan szólt a felkérés a színház részéről? Volt bármilyen kritérium, aminek meg kellett felelni?

Talán egyetlen megkötés volt, hogy az adott történet kezelhető időtartamú legyen, tehát nagyjából 10-15 perc, de minden másban szabad kezet kaptunk, így született például musical vagy verses dráma is. A felkérés akkor érkezett, amikor még benne voltunk a Covidban, és éppúgy, ahogyan a Dekameron születésének idején dúlt a pestis, ami elválasztotta egymástól a közösségeket, mi is el voltunk zárva a többiektől. Ez az újból visszatérő alaphelyzet adta az előadás ötletét is, csak mi egymástól függetlenül meséltünk, az összekötő kapocs jelen esetben az volt, hogy ugyanabban a korban szólaltunk meg.

Ha jól sejtem, akkor a szereplők tekintetében is szabad kezet kaptál. Mennyire volt nehéz úgy írni, hogy nem tudtad, kik fogják eljátszani a történetet?

A Budapest Bábszínház társulatával elég régóta dolgozom együtt ahhoz, hogy tudjam, hogy jó kezekben lesz náluk a szövegem. Az nyilvánvaló volt, hogy nem használhatok 40 szereplőt ebben a tízperces jelenetben, de azt is tudtam, hogy a rendező kiváló színészek között fogja tudja szétosztani ezt a négy fiatal és két középkorú színésznek való szerepet. Éppen ezért ez semmiben nem befolyásolt, sokkal inkább az volt a fontos, hogy ebben a helyzetben én mit szeretnék közölni.

Az általad írt Numidák egy ókori görög történet újramesélése. Miért pont ezt választottad témának?

Ezt a történetet Titus Liviusnál olvastam korábban, és már akkor egészen hátborzongatónak találtam azt a momentumot, hogy úgy döntöttek el egy határvitát, hogy mindkét sereg legjobb futója futni kezdett, majd ahol összeestek és eltemették őket, ott jelölték ki a határokat. A kegyetlen slusszpoén, hogy azóta ez a két ország egyáltalán nem létezik, tehát az önfeláldozás értelmetlen volt. Azt gondolom, hogy ezek a határviták és hatalmi viszályok teljesen irracionálisak, de akárhová nézünk a világban, most is ezt látjuk. Azt is meg akartam mutatni, hogy mindez egyidős az emberiséggel, hiszen már Titus Livius is egy évszázadokkal korábbi esetről számolt be, tehát mindez már akkor történelem volt, amikor ő leírta.

Ha jól tudom, az olvasópróbán hallottad először a többi történetet. Mennyire érezted akkor egységesnek a darabot?

Őszintén szólva, akkor még nem tűnt annak. A szövegek önmagukban érvényesek voltak, de akadtak kétségeim, hogyan születik ebből egy egységes előadás. Csak a főpróbahéten mentem be legközelebb próbára, és akkor szembesültem vele kellemes meglepetésként, hogy a rendező, Szikszai Rémusz által írt kerettörténet remekül egybefogta és együttesen értelmezte ezeket. Már nem volt olyan érzésem, hogy különálló etűdöket látok, amelyek között fejvakarva kell keresni az összefüggést.

A Numidák írása közben elképzelted, hogy milyen bábtechnikával lehetne a legérvényesebben elmesélni ezt a történetet?

Nem. Annyit már megtanultam a Bábszínházzal régóta fennálló együttműködésünk során, hogy én írás közben soha nem tudom annyira jól elképzelni, mint amilyen a végeredmény lesz. És ez a mostanira is igaz, olyannyira, hogy aki még nem látta az előadást, annak már csak a bábos megoldások miatt is szívből ajánlom. A tíz jelenet tízféle bábtechnikával jelenik meg, vagyis a közönség egy teljes bábtörténetnek is tanúja lehet a bunrakutól kezdve a marionetten és a feketeszínházon át az árnyjátékig és a homokanimációig. Erre mondom azt, hogy amit íróként nem lehet elképzelni, azt a bábművészet magas színvonalon valósítja meg.

Mivel tud többet adni a bábszínházi forma?

Önmagában a bábszínházi forma nem tud többet adni, láttam én már nagyon rossz bábelőadást is. Az tud többet adni, ha azt a bábot egy megfelelően kreatív alkotó fogja meg. A Budapest Bábszínházban évek óta magas minőségű előadások születnek, legyen szó akár gyerekelőadásról, mint a Pettson és Findusz, vagy éppen a kamaszoknak szóló Krabatról. Az az igazi mágia, amikor az élettelen anyag úgy mozdul meg, hogy látjuk az érzéseit. A bábszínház ezért az egyik legizgalmasabb műfaj, amivel nagyon sok mindent el lehet mondani.

Jelenleg is látható a három évvel ezelőtt bemutatott Helló, Héraklész! Ez a darab is felkérésre született vagy te kopogtattál be Ellinger Edinához, hogy írtál egy darabot erről görög szuperhősről?

Nem, nem kopogtattam be. (nevet) Az első bemutatóm a Bábszínházban a Rozi az égen című darab volt, amelyet Tengely Gábor rendezett, és amelyben a főszerepet az akkor még pályakezdő Ellinger Edina játszotta. Most Gábor hívott fel, hogy szeretné, ha írnék egy szuperhősös darabot, de lehetőség szerint valamelyik klasszikus történet alapján. A Héraklész-mítoszt sokáig nem éreztem magamának, hiszen lerágott csontnak tűnt, meg ott van a nagy sikerű Disney-rajzfilm is. Aztán bejött a képbe Iphiklész, Héraklész szinte teljesen ismeretlen ikertestvére, akit ugyanazon az éjszakán fogant, mint a félisten, de mégis egy teljesen köznapi, átlagos életet élő ember vált belőle. Izgalmasnak tűnt, hogyan lehet tükröztetni ezt a két sorsot, és e mellé be lehetett emelni azokat a dolgokat, ami a mai kamaszokat érdekli, úgy mint a csábító sztár- és influenszerlét, a látványos karrier és gyors meggazdagodás. Mi viszont azt mutatjuk meg ebben a történetben, hogy valójában Héraklészből sem lett volna szuperhős, ha nincs mellette Iphiklész, és nincs kettejük között egy erős testvérkapcsolat. Így a Helló, Héraklész! sokkal inkább egy családtörténet lett, semmint egy tizenkettő egy tucat sztori, amely a próbatételekre koncentrál.

Ezt az előadást 10 éves kortól ajánlják, talán ez az egyik legnehezebben megszólítható korosztály. Számos sikeres gyerek- és ifjúsági előadás szerzőjeként hogyan látod: valóban igaz ez az állítás, egyre nehezebb megszólítani ezt a korosztályt?

Mindig is nehéz volt, nem csak most, akkor is, amikor én voltam tizennégy éves. Kétségtelen, hogy fel kell gyűrni az ingujjat, ha azt akarjuk, hogy megnyerjük figyelmüket és meg is tartsuk azt egy-másfél órán keresztül. Tengely Gábor vagy Vidovszky György nagyon ért ehhez, én pedig sokat tanultam tőlük az évek alatt. A titok az, hogy radikálisnak kell lenni. Nem lehet finomkodni, gyakorlatilag az összes prekoncepciót, amivel a gyerek a színházba érkezik, az első öt percben ki kell nyírni. Rögtön az elején le kell döbbenteni őket, hogy azt mondják: „jé, ilyen is lehet egy előadás?”. Amikor megnéztem a Helló, Héraklész! díszletterveit, illetve Gábor elmondta, hogy a DJ élőben keveri a zenét a színpadon, lesz videójáték meg élő instasztori, feltettem a kérdést: nem lesz ez sok? De kiderült, hogy egyáltalán nem, mert ez kell ahhoz, hogy a kezdeti zsibongás 8-10 perc alatt teljesen megszűnjön és néma, elmélyült figyelem vegye át a helyét. Minden egyes percnek szólnia kell valamiről, nem lehet egy pillanatnyi üresjárat sem, ahogyan mindennek világos közlésnek is kell lennie egy erőteljes formanyelvvel. „Ennyi csak” a titok.

Kiemelt kép: Tasnádi István (Fotó: Szöllősi Mátyás)